Ritmus és hang

Natalia Lafourcade a világban pillanatnyilag legismertebb mexikói énekes-dalszerző – legutóbbi albumai alapján döntően folkénekes-szerző –, akinek dalait, vagy legalábbis dalai világát, vagy tényleg legalább népe dalainak világát akkor is ismered, ha soha nem hallottál róla – mondjuk Manu Chao miatt. De ez nem is érdekes, hiszen a május legvégén ismét szuperjó albumot kiadó Lafourcade az elmúlt években felhalmozott folkzenei anyagaival éppenséggel az elmúlt évek egyik legjobb lemezsorozatát is megalkotta.

Manu Chao persze nem mexikói dalok feldolgozásával lett híres, de zenéjében mégsem jelentéktelen az az összetevő, aminek a messziről indult Natalia Lafourcade utóbbi éveit szentelte, és pazar nagylemezeken keresztül mutatja fel: a különféle mexikói folkgyökerű zenei hagyományok.

Szóval Lafourcade messziről jutott el oda, vagyis ide, hogy albumai megnyerő természetességgel vezetnek körbe Közép-Amerika széles körű zenei hagyományain, de olyan hatásfokkal és karizmával, hogy tavalyi kiadványa, az Un canto por México vol. 1 egészen egyszerűen az év egyik kiemelkedő produkciója volt, és az elmúlt hetekben megjelent folytatás is hasonlóan megbabonázó. Ranchera, mariachi, bolero, son jarocho, mexikói cumbia – megannyi nagy zenei mozgalom, amit ez az énekes-dalszerző mindössze néhány albumon keresztül annyira jól összefoglal, hogy egyúttal hatásosan közel is hozza, és megszeretteti azokat.

Lafourcade karrierjének első fele

Na de honnan is indult ez a karrier? Hát, apró csavar: egy Twist nevű tinipop-együttestől, spanyol nyelvű dance-pop dalokkal, egyetlen 1999-es nagylemezzel, amin a korszak rágógumipopját happy hardcore tánczenével is felütötték (halld mondjuk ezt a Late Me Corazon című dalt). Vagy persze még korábbról is indíthatunk, otthon ugyanis egy zongorista-zenepadagógus anyuka María del Carmen Silva Contreras, és egy francia gyökerű, chilei származású zenész-hangszerkészítő (klasszikus zongorista és csembalókészítő) apuka, Gastón Lafourcade formálta az 1984-es születésű gyermek Natalia világát. Amely, naná, a zene körül forgott, nem szigorúan a klasszikus zene kereteiben, hanem a helyi popsztárok bűvkörében is, így jött számára 15 évesen a Twist. Amely egy másik lányzenekar, a helyben nagy sztár Jeans (később JNS) egyik szakadás utáni továbbélése volt, ebben tehát nem Natalia volt a kulcsszereplő, de a sikertelen zenekar legalább jó lecke volt neki a zeneiparból. Első, már általa írt cím nélküli szólólemeze 2002-ben óriási előrelépést jelentett, még ha ez is egy poplemez, latin poprock, sok ízesítéssel (bossa nova, dancepop), nem is olyan távol az ekkoriban befutott Nelly Furtado világától. Lafourcade is rögtön befutott, nemcsak hazájában, ahol listavezető lett, de a környéken is, Latin Grammy-re is jelölték, legjobb új előadó kategóriában.

Csakhogy ő nívós popsztár sem szeretett volna lenni, helyette húszas évei elejére bossás beütésű alternatív rockzenekart verbuvált Natalia y La Forquetina néven, a 2005-ben kijött Casa című albumot a helyi legendának, és a latin alternatív zene egyik csúcsának számító Café Tacuba-s Emmanuel del Real Díaz producelte. Túl sokáig ez se tartott, helyette önmegvalósító lemezek felé fordult: instrumentális kamarazene után (Las 4 estaciones del amor - 2007) szuper indie artpop (Hu Hu Hu - 2009) jelölte az új irányt, majd az itt uralkodó akusztikus, twee-popos hangulatokat követően a nagy útkeresésben már nem is volt annyira meglepetés, hogy a harmincas évektől 1970-es haláláig a bolero mexikói sztárjának számító, Agustín Larának állított emléket egy szuper feldolgozáslemezen (Mujer Divina – Homenaje a Agustín Lara - 2012). Ahogyan az se, hogy Gilberto Giltől Devendra Banharton át Rodrigo Amarantéig ehhez sokan asszisztáltak neki. Következő lemezét, a Hu Hu Hu artpopos világát továbbvivő 2015-ös Hasta la Raízt már komoly tényezőként készítette, és ez az LP végképp színtér-sztárrá is tette. Már nem csak a Latin Grammyn aratott, de a hagyományos Grammyn is kitüntették. Ha csak az eddigieket nézzük, akkor is figyelemre méltó karrier ez, a túlzottan is általánosító ’latin popzene’ kategória egyik aktuális tehetsége Natalia Lafourcade, aki ugyan a folk felé is közelítette dalait, de a Ritmus és Hangon ezek alapján talán nem kapott volna profilcikket.

Lafourcade most zajló aranykora

Minden adott volt tehát, hogy egy esetleges szintlépéssel megpróbáljon a globális piac felé törni, de ő inkább még visszább lépett, és az eddig is meglévő hagyománytisztelő attitűdjét előtérbe engedve hangsúlyosan a latin-amerikai, aztán a mexikói zene gyökereit kezdte vizsgálni, ihletadóit, múzsáit mutatta be, legutóbbi két albumával pedig konkrétan a mexikói folk, a mexikói zene alapjait – személyes szűrőjén keresztül. De olyan kimagaslóan, hogy karrierjének eddig messze ez a legizgalmasabb fejezete, egy hevesen ajánlott lemezszéria. Legutóbbi négy albuma (Musas Vol. 1 - 2017, Musas Vol. 2 - 2018, Un canto por México vol. 1 - 2020, Un canto por México vol. 2 - 2021) ugyanis egy másik szint, Lafourcade ezeken folkzenészként találta meg igazán önmagát és teljesedett ki. Mondom ezt könnyű szívvel, hiszen én is a 2017-es első Musas idején csatlakoztam be történetébe, és utólag megismerve az addigiakat, még egyszerűbb két külön pályának hallani eddigi életművét.

Amit persze összeköt a bolerós feldolgozáslemez 2012-ből, amelynek idején Lafourcade fejében megfogant a múlt ápolásának ötlete, és amit feldolgozások mellett aztán új, saját maga írta, de a klasszikus stílusok modorában megvalósított dalokkal épített fel. A Musas című 17-18-as albumpár még az ihletadók előtti tisztelgésnek indult, és Lafourcade mexikói hősei mellett kitekintett közép- és dél-amerikai szerzők, műfajok felé is, a tavalyi és idei Un Canto por México című albumpár azonban már országára fókuszál. Persze tudjuk, a latin zene világában nem igen vannak országhatárok.

Lafourcade már az eddigi utolsó klasszikusabb poplemezén, a 2015-ös Hasta la Raízon a mexikói bolero-énekes, Agustín Lara előtt tisztelgő korábbi feldolgozáslemezének bűvöletében írta dalait, amelyek közül több a latin-amerikai gyökerei, apja chilei származása előtt is szalutált, és mindez elvezette oda, hogy egy egész anyagot szenteljen a témának. És amiből, mára tudjuk, már négy lemez lett.

A teljes címén Musas: Un Homenaje al Folclore Latinoamericano en Manos de Los Macorinos, Vol 1 (angolul: Muses: An Homage to Latin American Folklore in the Hands of Los Macorinos, Volume 1) nagylemez már csak azért is klasszikus örömzene, mert egy brazil nyaraláson kezdte rögzíteni azt az énekes-dalszerző, mintegy kedvtelésből, magának, nem is tervezte kiadni eredetileg. Végül ez az anyag már teljesen saját kulturális gyökereinek a vizsgálata lett, a legendás mexikói gitárduó, a Los Macorinos (azaz Miguel Peña and Juan Carlos Allende) kíséretében. Az idős gitárosokkal egy Chavela Vargas-emlékkoncerten találkozott, a ranchera-énekesnőt kísérő gitárduó Lafourcade élőben rögzített dalaihoz is tökéletesen passzolt. Lafourcade, mondhatni átvette a fáklyát a Costa Rica-i származású, de mexikói Vargastól ezzel az anyaggal, amelyen további tradicionális hangzásokkal ismertette meg közönségét. A sokat látott, hetvenes éveikben járó Los Macorinos tagjai jó tanítónak bizonyultak, a projekthez 200-nál is több dalt választottak ki közösen, amit igen nehéz volt 12-re redukálni. Agustín Lara ismét előkerült, de egy másik mexikói bolero-legenda, Roberto Cantoral is, aztán a chilei gyökerekhez a „latin folk anyjának” is nevezett, az újdalos-újbalos dél-amerikai Nueva canción mozgalmat elindító Violeta Parra révén tért meg Lafourcade. A másik hangsúlyos térség Kuba lett az anyaggyűjtésben, az ’idős zenészek visszatérnek’ analógia miatt a Buena Vista Social Club megkerülhetetlen, Omara Portuondo énekel is egy duettet a lemezen, de Natalia a kubai születésű, afro dalairól ismert Margarita Lecuona előtt is tisztelgett, és ami még fontosabb: a közbeékelt saját szerzeményi is tökéletesen passzoltak a koncepcióhoz. Mindebben kulcsszerepe van Lafourcade könnyed, tiszta, gyermeki, nagyon megérintő hangjának, időtlen hatású énekének.

Lafourcade teljesen újjászületett a projektben, végképp önmagára lelt, sikere, ha lehet még nagyobb lett, és persze szinte azonnal készítette is a talán még jobb folytatást az előző receptjével, ismét a Los Macorinosszal és szórványos plusz kísérettel, itt-ott ellenállhatatlan ritmusokon. Naná, Mexikó és a latin világ zenei kincse kiapaszthatatlan forrás. Ezen az LP-n hazája dalnokai közül inspirálta az első nemzetközi figyelmet kapott mexikói női dalszerző María Grever (ő jegyzi a What a Difference A Day Makes eredetijét), a slágerszerző Álvaro Carrillo és Benigno Lara Foster, a marimbás Alberto Dominguez, a mélyen tradicionális zenéből táplálkozó Manuel Ponce, de bekerült a repertoárba perui slágerszerző (Augusto Polo Campos) és argentin folkzenész-legenda és másik Nueva canción-ikon (Atahualpa Yupanqui) úgyszintén.

A tradicionális folk és a populáris slágerzene Mexikóban a szokásosnál közelebb van egymáshoz, a 20. századi hagyományos mexikói műfajok sokkal gördülékenyebben építenek be hatásokat, konkrét dalokat a popzenei értelemben vett Nagy Mexikói Daloskönyvből, mint az másfelé bevett, így a Musas-lemezeken még könnyebben mosódott el a határ ilyen értelemben a folk és a popzene között. A következő albumpár viszont még ezen az úton is továbbment. Bár itt már szándékosan csak a mexikói zene van a fókuszban, de a dalok lehetnek akár régebbi, popos Lafourcade-szerzemények folkos stílusú önfeldolgozásai, még inkább képzeletbeli folkdalok – azaz vadonat új Lafourcade-eredetik. Na meg persze valódi tradicionális dalok újraértelmezései, itt-ott még itt is akad ismet szerzőtől feldolgozás. Ráadásul az Un canto por Méxicót egy ügy hívta életre, Lafourcade a 2017-es, Dél-Mexikót, főleg Veracruz tagállamot (ahonnan ő is származik) sújtó Puebla-földrengésben elpusztult Centro De Documentación Del Son Jarocho, azaz a helyi son jarocho zenei stílust és kultúrát megőrző intézmény újjáépítését segíti a lemez bevételeivel. Pontosabban már egy 2019-es segélykoncerttel ezt tette, amelyen a 2020-as album alapszik. Ekkor mélyedt el még inkább a son jarocho stílusban az énekes, és szabta dalai egy részét ehhez a zenei világhoz, amin túl persze ugyanúgy szól itt is ranchera, bolero vagy épp mariachi.

Az Un canto por Méxicón minden összeáll, amin eddig Lafourcade ügyködött, ha indítani kell valahonnan a vele való ismerkedést, talán innen érdemes. A hangszerelések kiszélesedtek, kihallik az egyes stílusok közti átjárás, az önfeldolgozások során tovább tökéletesedtek szerzeményei – már tényleg eldönthetetlen, hogy melyik archaikus, és évszázadok óta énekelt, melyik vadonat új, képzeletbeli folk. Az idén megjelent második rész némileg melankolikusabb, a halál is gyakoribb témája, itt-ott túlcsordulnak a vonósok, de továbbra is lenyűgöző az állhatatos alázat, amivel közelít mindenkori anyagához ez a kiemelkedő énekes.

Aki hangos szószóló az elnyomottak, kisebbségek ügyeiben (nőgyilkosságok, migráció, mindenféle erőszakok áldozatai) és szövegeiben (amiket én csak fordításból rakosgatok össze, úgy-ahogy) is magas színvonalat képvisel, előadásához hasonlóan szenvedélyes, sokrétű. Mindez azonban leginkább azért érdekes, mert Lafourcadén keresztül csatornázódik és vezet át a hallgatóhoz. Ha más tenné ugyanezt, nem ilyen lenne. Nyilvánvaló. De nagy szerencsénk, hogy Lafourcade az, aki kitalálta és működteti ezt a formulát. Nagyon hosszú utat tett meg, hogy eljusson ilyen dalokig, de talán szükséges is a hosszú út, hogy ilyenek legyenek ezek a dalok, meg persze ez az előadás.

Nagyon ihletetten tette magáévá az eltérő stílusokat, azok meg meghatódva vették tudomásul, hogy valaki ilyen ösztönösen nyúl hozzájuk. Játékosan, tisztelettel, elemi erővel. Lafourcade azt mondja: „a folklórtól, a tradicionális zenétől nagyon erősnek érzem magam. Ez a sokféle folkzene maga a kultúránk, maga a történelmünk. Rengeteget tanultam általa. Jobb zenésszé tett. Jobb emberré tett. Még jobb személlyé is. Mindezekért nagyon szeretem megosztani másokkal. És látszólag az emberek is szeretik hallani.” Hát, ja. A hallgatót is minimum jobb zenehallgatóvá teszik ezek a Lafourcade-lemezek.

Eddig tizennégy Latin Grammyt és két hagyományos Grammyt nyert az énekes-dalszerző, a legutóbbit éppen most márciusban az Un Canto Por México első részéért. Közben a Coco című animációs film betétdaláért 2018-ban Oscar-díjat kapott (Remember Me, a részben mexikói gyökerű soulénekessel, Miguellel), már rég nem csak Mexikó nagy sztárja, vagy regionális hős ő, hanem világszerte elismert zenei nagyság, aki előtt számtalan út áll. Folytathatja egy ismét artpoposabb, zongorás, saját dalos albummal, ha akarná még talán mainstream popsztár is válhatna belőle (nem úgy tűnik, hogy akarná), de ezek után a remek lemezek után az sem lenne meglepő, ha maradna a folk világában, és ebben igyekezne mindig új megközelítéseket találni. Ha nem is így lesz, abban biztos vagyok, hogy a későbbiekben bővíti még folkos repertoárját, mert annyira természetesen mozog ebben a közegben, hogy ez ő maga, itt önazonos – sőt, talán már Lafourcade is része a mexikói folklórnak.

Dömötör Endre
fotók: Natalia Lafourcade Facebook-oldala
Natalia Lafourcade hivatalos oldala

Lafourcade friss albuma:  

Lafourcade márciusban a Women’s History Month keretén belül dolgozta fel egy harmadik Nueva canción-legenda, Mercedes Sosa dalát, az Alfonsina y El Mar: 

és Lafourcade megunhatatlan Tiny Desk Concertje: