Cserta Balázs
A Halmos Béla Program különleges alkotói pályázatot hirdetett meg, melyen egy nagyívű, népzene alapú zenemű létrehozására nyertek támogatást a legígéretesebb tervek, köztük Cserta Balázsé is, aki szinte bármilyen fafúvós hangszerrel a kezében számtalan formáció tagjaként felbukkan a magyar zenei életben – pop, jazz, kortárs, autentikus népzenei zenekarok tagjaként és szólistaként egyaránt. Pályázatában azonban ezúttal egy hangszerre koncentrál: a tárogatóra.
A pályázat célja, hogy a népzenét értő módon felhasználó minőségi, új zeneművek – önálló zeneművek, színházi kísérőzenék, zenés színdarabhoz készülő zeneművek, táncszínházi kísérőzenék –, vagy népzene-, illetve népdalfeldolgozások szülessenek. A pályázatra népzenei, világzenei, jazz, komolyzenei és könnyűzenei alkotók egyaránt jelentkezhettek.
– Mióta foglalkozol zenéléssel, és mikor kerültél kapcsolatba a tárogatóval? Mi keltette fel az érdeklődésedet a hangszer iránt?
– Már óvodás koromban kiderült, hogy fogékony vagyok a zenére, másodikos koromban valahogy a furulyát választottam főtárgynak a szolfézs mellé, aztán jött a többi nádnyelves hangszer, a klarinét és a szaxofon. Viszonylag korán bekerültem a zeneiskola népzenekarába, ahol elkezdtem népzenét játszani, miközben a testvéreimmel néptáncoltunk. Eközben meghívást kaptam egy néptáncegyüttes kísérő zenekarába, ezek után pedig nem volt kérdés, hogy jó lenne tárogatóznom is.
Sajnos jó pár évnek el kellett telnie, mire sikerült hangszerhez jutnom – akkor még nem volt annyi hangszerkészítő, mint manapság. Utolsó éves gimnazistaként az egyik osztálytársam mondta, hogy a falujukban van egy eladó tárogató, és én egy hét múlva már a hangszer boldog tulajdonosa voltam. Ennek már 20 éve.
Sokszor megkérdezik, hogy melyik a legkedvesebb hangszerem, amire elég nehéz válaszolni. Nincs kedvencem, hiszen mindegyiknek megvan az a jellegzetes tulajdonsága, ami miatt szeretem, ami csak abban a hangszerben van. A népzenében, és az általam is használt reform-tárogató hangjában van valami különleges, más hangszerhez nem hasonlítható, méltóságteljes, fájdalmas és ugyanakkor vidám is, ha azt szeretném. Fontos megjegyeznem, mert sokan nem tudják, hogy ez a tárogató nem azonos a kuruc korban használt hangszerrel: csupán 120 éves, nagyobb a hangterjedelme, emellett szimplanádas hangszer, ezáltal a megszólaltatása is sokkal „elviselhetőbb” lett.
– A pályázatod anyaga egy olyan tárogatóra írt etűd, amely a népzenéből táplálkozik, annak díszítéseit használja. A népzene műfaji sajátosságain túl még mi az, amivel szeretnéd bővíteni a darabot, milyen egyéb stilisztikai elemek, technikák köszönnek majd vissza benne, amelyek más zenei műfajokban megtalálhatók?
– Tárogatóra már elég sokan és egyre többen írnak darabot, javarészt klasszikus és kortárs zenét, vagy akár a jazz műfajában is ismertek ilyen alkotások. A fejemben ott motoszkál a lehetősége egy olyan etűdnek, amiben ezek mind találkoznak, elindulva egy egyszerű dallammal, ami aztán variálódva kibontakozik. Olyan részeket is beleírnék, amik fejlesztik a hangszerkezelést, megszólaltatást.
– A célod, hogy a megkomponált művedet koncerteken is játsszák. Mi szükséges szerinted ahhoz, hogy egy zenemű a színpadon, közönség előtt működni tudjon, mi az, amire a zeneszerzőnek ilyenkor különösen kell figyelnie?
– Bevallom, nem tartom magam zeneszerzőnek, csak olyan zenésznek, aki néha szabadjára engedi a fantáziáját és azt papírra veti. Egy olyan művet szeretnék megalkotni, ami kíséret nélkül is megállja a helyét, ami befogadható a közönség számára, aki nem azt érzi, hogy ez csupán egy gyakorlat. Ha esetleg megjelenik előtte egy korszak, egy kép, egy hangulat, bármi, amivel ez a mű egy másik dimenzióba tudja őt emelni, akkor elértem a célom.
A lényeg, hogy a darabom el tudjon indítani egy gondolatot, úgy, hogy közben a hallgató nem arra gondol, mikor lesz vége egy adott résznek vagy tételnek. Szeretném, hogy a zene végig képes legyen fenntartani a figyelmet.
– Milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a diákoknak, akik a tárogatót választják hangszerüknek? A műved milyen módon mozdíthatja elő a hangszer népszerűségét és tanulhatóságát, illetve taníthatóságát?
– A többi hangszerhez képest elsőként talán a hangszer méretét említeném meg. A tradicionális tárogatón elég nagyok a hangkeltő nyílások, amiket a ujjbeggyel kell lefogni – létezik már továbbfejlesztett változat is, ahol az összes hangot billentyűvel kell lefogni, de azt kevesen használják, inkább a szaxofonosok. Viszonylag nagy a hangszer menzúrája, és bizony vannak olyan hangok, amiket úgynevezett villafogással tudunk csak megszólaltatni, vagy plusz billentyű lenyomásával. Ez nehézséget tud okozni, egy-egy hangközlépés gyors eljátszásánál. Van, amit csak csúszással tudunk megszólaltatni, magyarán, egy bizonyos tempó fölött lehetetlen azt az adott hangközlépést megvalósítani. Egy viszonylag egyszerűnek tűnő C-dúr skála gyakorlatnál is nehézségekbe ütközünk egy klarinétoshoz képest.
Mindemellett a hangszer hangterjedelme is érdekes, ami picivel több, mint két oktáv, de ebből, amit szívesen használunk és ahol valóban a hangszer jellegzetes hangszíne szólaltatható meg, az csupán másfél oktáv. Szerintem minden hangszernek megvan a jellegzetes lágéja, hangneme, ahol valóban szépen szól, ezt próbálom kihasználni és remélem, hogy ezzel a darabbal bővülni tud a hangszeren játszható darabok száma.
A #ReménytelenségSzépsége rovat további cikkeit itt találod.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
