Ritmus és hang

Még a korona vírus járvány előtt többször lemaradtam fellépéseiről, aztán már csak az tavaszi újlipótvárosi erkély koncertjein néztem és hallgattam minden délután, amit lakása balkonjáról adott, egy-két lépcsőházzal odébb, ahol valaha apai nagybátyámék laktak. Az utcát fürkészve szenvedélyesen játszott tangóharmónikáján magának és azoknak akik képernyőn keresztül nézték, hallgatták, valamint azoknak is akik a ház előtt összegyűltek ezekre a varázslatos előadásokra. Aztán ő is - mint megannyi zenész - eltűnt, elment túlélni. Néha bekopogott a virtuális ajtómon, jelezve, hogy számíthatok még arra, hogy ismét élőben hallom majd valamelyik klubban, kávéházban, színházban, szólóban vagy valamilyen formáció tagjaként a szívet tépő, szerelemmel, halállal, reménnyel, szenvedéllyel teli francia-balkán-klezmer-tangóját.
A #ReménytelenségSzépsége rovatban, amiben a Halmos Béla Program alkotói pályázatának nyerteseit mutatjuk be, ezúttal Móser Ádámmal beszélgettem, aki többek között arra is kiváncsi, hogy "Ugyanaz a ritmus mit jelent Széken, ha brácsán szólal meg, és mit jelent a négyeshatos vonalán, ha harmonikán játsszák.".  

Irodalmárként végeztél az ELTE-n. Hogy kötöttél ki a zenénél és a tangóharmonikánál?

A zene és az irodalom mindig az életem részei voltak, de minden érdekelt, ami művészet. Középiskolában volt egy időszak, amikor úgy tűnt, grafikus leszek, de drámaszakkörre is jártam. Akkor már tanultam klasszikus harmonikát. Sok Bachot játszottam, meg kortárs darabokat. Aztán a zeneiskola mellett jöttek a különbféle népzenék, és zenekarok. Tamás testvéremmel (aki mostanra muzeológus lett, de a mai napig zenél, többek közt a Bran zenekarban) énekeltünk verseket, játszottunk ír, skót zenét, klezmert, moldvai népzenét (a Cserszömörcze zenekarban), és breton dallamokat is. Mindent, amihez hozzájutottunk. Valahogy az első pillanattól kezdve természetes volt az, hogy mindent alapanyagnak tekintettünk, feldolgoztunk, átdolgoztunk.

A középiskola vége felé úgy tűnt, hogy zenész leszek, készültem a Zeneakadémiára harmonika főszakra. Aztán, mivel gombos harmonikát nem tanítottak akkor az akadémián, végül Magyar nyelv és irodalom szakra mentem az ELTÉre. Egy évvel később jött az Összehasonlító irodalomtudomány. Utóbbit jobban szerettem, az irodalom- és kultúraelmélet mindig jobban érdekeltek, mint az irodalomtörténet. Utólag nagyon örülök, hogy így alakult az életem. Az egyetemi évek alatt szerzett tudásnak, azaz a világról, a kultúráról való összetett és nyitott gondolkodásnak köszönhetem, hogy meg tudtam alkotni azt a zenét, amit ma írok és játszom. E nélkül nem lennék az a zeneszerző és zenész, aki, és ami ma vagyok.

Amikor első éves voltam az egyetemen, a harmonikatanárom meghalt. Akkor két évig kezembe sem vettem a hangszert. Akkor kezdtem el dudán tanulni az Óbudai Zeneiskolában. Ott találkoztam Ágoston Bélával, akivel később rengeteg zenekarban játszottam, barátok lettünk. Akkoriban úgy tűnt, irodalmár leszek, de folyamatosan táncházaztam és koncerteztem (Gubó zenekar, Cserszömörcze, Agostones, Bácsi Gyurka és Barátai).

(...) az erkély vált színpaddá. És közben persze az emberek kaptak minden nap 10-15 perc francia-balkán-klezmer-tangót.

Magyar szakon Orbán Ottó kései költészetéről, Összehasonlító irodalomtudomány szakon pedig cirkuszelméletből írtam a szakdolgozatom. Mindkét témával doktorizhattam volna, de akkor már elég sokat játszottam mindenfelé. Munka mellett nem fért volna bele az életembe a doktori képzés és a zene egyszerre. El kellett döntenem, merre megyek tovább. A zenét választottam. Később megjelent még pár kritikám és tanulmányom, de azóta sem vagyok aktív irodalmárként.

A korona vírus járvány első hullámának idején minden nap öt órakor kiálltál az újlipótvárosi lakásod erkélyére és egy rövid koncertet adtál. Ezt láthatták azok, akik online követtek, valamint egy idő után az utcán egy kisebb közönség is várta a fellépéseidet. Milyen kapaszkodót adott számodra az erkélykoncert?

2020 március 12-én, amikor kihirdették a karantént, éppen a Velencei kalmárt próbáltuk Mohácsi Jánossal és Kovács Marcival a Miskolci Nemzeti Színházban. A karantén, mint mindenkinek, aki a kulturális szférában dolgozik, nagyon nagy váltás volt nekem. Addig minden héten 4-5-6 este játszottam valahol, plusz próbáltam. Koncertek, színházi előadások. Alkotás. Hirtelen olyan vákuumba kerültem, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Egészen dermesztő volt. Akkoriban látni lehetett a neten az olasz erkélykoncerteket. Felmerült, hogy én is játsszak az erkélyen, de nem akartam a huszonnyolcezredik valaki lenni, aki egy erkélyen zenél pár percet. Olyan már volt. Láttuk, szerettük. Semmi új nem lett volna benne.

Aztán két nappal később, 14-én reggel döntöttem el, hogy mégis kiállok az erkélyre, és játszom. Viszont nem egy koncertet csinálok, hanem akkor minden nap ugyan abban az időben, amíg tart a karantén. Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a művészeknek megszűnt minden pénzkereseti lehetősége, hogy nagy a baj a kulturális szektorban. Meg természetesen, hogy lehet művészet nélkül élni, de minek. Mindezt anélkül, hogy ezt sulykolnám, hogy ez lenne a fő, és egyetlen mondanivalója annak, amit csinálok. Nagyon mást tud jelenteni az, hogy posztolok a facebookon arról, hogy milyen rossz nekem, a zenészeknek, színészeknek, képzőművészeknek ez a karantén helyzet, és az, ha minden nap alkotok, jelen vagyok, de más módon. Az, hogy maga az alkotás, az előadás folyamata nem a megszokott médiumon keresztül és helyszínen vált elérhetővé, hiszen a személyes teremet nyitottam meg a közönség előtt, minden alkalommal felhívta a figyelmet erre az alapvető problémára. Az, hogy az erkély vált színpaddá. És közben persze az emberek kaptak minden nap 10-15 perc francia-balkán-klezmer-tangót.

Ez sokaknak jelentett lelki feltöltődést. Egyrészt mert mindenki koncert nélkül maradt, másrészt mert a nagy csendben, bizonytalanságban és időtlenségben biztos kapaszkodó lett az, hogy minden nap ötkor játszottam. Nagyon sokan jeleztek vissza, hogy mennyire hálásak azért, amit csinálok. A zenémért, a kitartásomért. Erőt adott az embereknek. Valóban elkezdett jelenteni valami többet annál, mint hogy minikoncerteket adok. Egyre többen nézték, és egyre többet jelentett. Akkor persze még nem tudhattam, meddig fog tartani a karantén, végül két hónapon keresztül játszotta minden nap. Ez volt az első évad. Aztán októberben újrakezdtem, akkor több mint három hónapon keresztül játszottam. És most tavasszal is még egy hónapot.  

Zenészként frissen tartottak ezek a koncertek. Nyilvánvalóan belső szükséglet is volt, hogy játsszak, de közben nehéz is volt. Minden nap más számot akartam játszani, nagyon ritkán ismételtem. A számok kilencven, kilencvenöt százaléka szabad improvizáció volt. Ez zenészként iszonyú nagy kihívás. Körülbelül 120-130 számról beszélünk az első körben. Nagyon sokat tanultam magamról, a hangszeremről, és arról a zenei világról, amit korábban megalkottam. Kiderült, hogy a zeném, amit francia-balkán-klezmer-tangónak hívok, sokkal kevésbé rétegzene, mint gondoltam. A világ minden tájáról követték a koncertjeimet, és olyan helyekre jutottam el virtuálisan, ahová e nélkül nagyon nehezen sikerült volna. Kis falvakból, vidéki nagyvárosokból kezdtek követni. Ennek nagyon örültem.

Szintén a „járványnak köszönhető” a Lockdown Tango és a Live at Lumen albumaid 2020-ban. A szabadidőd hozta össze ezeket vagy volt olyan célod, hogy mementót hagyj erről az időszakról?

A Live at Lumen bár 2020-ban jelent meg, de az egy 2019 decemberi Lumenes koncertnek a felvétele. Szép koncert volt. Az első összegzés arról, amit a harmonikáról, illetve saját kompozícióimról gondoltam addig. 4 év termése.
A Lockdown Tangot egyértelműen a karanténidőszaknak köszönhetem, és a közvetlenül előtte történteknek. Két számot még a karantén előtt írtam. A Szakértők zenekarral játszottunk 2020 januárjában Jeruzsálemben és Tel-Avivban, azokat az ottani élmények, csodás napok hatására írtam. A többi mind a márciustól májusig tartó időszak gyümölcse. Ezek az erkélyen, improvizációként születtek meg, aztán később, a lemezfelvétel előtt kidolgoztam őket. Érdekes alkotói folyamat volt, ahogy elkezdtek letisztulni. Szerettem csinálni. Nagyjából a karantén feloldásának napjaiban meg is tudtam – online – jelentetni a Lockdown Tangot.

Aztán egy idő után kiderült, hogy egészen mást keresek zenészként, később zeneszerzőként, mint amit a népzene, és a revival népzenész előadói pozíció adni tud. És fordítva is így van, gondolom. Talán ez is volt az oka, hogy a barátság megmaradt, de elengedtük egymás kezét, a táncházmozgalom és én.

Játszottál Frank Londonnal, Ágoston Béla több formációjával, a Bácsi Gyurka zenekarral, Miqueu Montanaroval, Dávid Klezmer Quintettel, Bob Cohennel, a ¡Nosnachban, a Szakértőkben és számos alkalmi formációban. Ezek a formációk a szabadabb, kötetlenebb zenei kifejezés jellemzi ezeket a formációkat. Miért fontos ez számodra?

Azért fontos, mert ebben érzem otthon magam. Ebben a szabadságban tudok elmondani bármit a világról, a létezésről, bármiről. Ez a szabadság része a zenei önkifejezésemnek. Ezt a szabadságot azáltal teremtettem meg, hogy létrehoztam egy saját zenei világot saját törvényszerűségekkel. Valahogy sosem érdekeltek az egyértelmű dolgok, azok, amik olyanok, amilyenek, és nincs semmi plusz bennük. Nem azt mondom ezzel, hogy bármi értéktelen lenne, ami egyféle, azonos önmagával, csak nekem hiányzik belőle az a fajta összetettség, ami engem a zenében, és tágabb értelemben a kultúrában érdekel.

Már népzenészként is azt kerestem, hogy hogyan lehet szabadon használni azt az a zenei anyagot, amit megtanultam, akkor még a saját közegében, a saját rendszere szerint. A Bácsi Gyurka és Barátait is valahol eszerint építettük fel. Aztán egy idő után kiderült, hogy egészen mást keresek zenészként, később zeneszerzőként, mint amit a népzene, és a revival népzenész előadói pozíció adni tud. És fordítva is így van, gondolom. Talán ez is volt az oka, hogy a barátság megmaradt, de elengedtük egymás kezét, a táncházmozgalom és én. Közben megtaláltam azokat az embereket, zenekarokat, akikkel működött az a zenei kifejezésmód, illetve rendszer, amit idő közben elkezdtem egyre jobban kidolgozni. Úgy tudunk együtt zenélni a mai napig, hogy közben a saját zeném szabadságát illetően nem kell kompromisszumot kötnöm.  

Ágoston Bélával rengeteget játszottam, nagyon sokat tanultam tőle, amiért nagyon hálás vagyok. Akkoriban még kevés zenét írtam, inkább mint előadó vettem részt az alkotásban. Szeretem azt a szabadságot, ahogy Béla nyúl mindenhez.

Miquéu Montanaroval először egy nyári táborban zenéltem együtt egy délelőtt, szalmabálák között. Akkor írta meg a Tangók műsort, amiből később a közös lemezünk lett. Elővette a kottákat, és elkezdtünk zenélni. Azonnal egymásra találtunk. Pillanatok alatt kiderült, hogy közös nyelvet beszélünk. Azzal a fajta szabadsággal, amivel Miquéu zenél, azelőtt soha nem találkoztam. Szólókoncertjeimen játszottam hasonlóan szabadon. Vele minden koncerten olyan érésem van, hogy bármit meg tudunk csinálni.

Bob Cohen, illetve a Dávid Klezmer Quintet a klezmer két különböző megközelítését jelenti számomra. Bob játékában megtaláltam azt, amit népzenészként kerestem, de sosem lett meg. Bob mindent tud a zsidó zenéről, és ezt a tudást nem fél használni. Borzasztóan örülök, hogy zenélhetek vele. A Dávid Klezmer Quintet inkább kompozíciós klezmer, szólókkal, improvizációval. Sokkal inkább jazz zenekar bizonyos értelemben, mint népzene. Frank Londonnal való kétszeri találkozásom pedig ennek a vonalnak a másik vége. Elképesztően jó muzsikus, olyan, aki mellett jobb zenésszé válik az ember. Bármit csinál, árad belőle a zene. Ő a klezmerben az a szabadság nekem, ami mindig is érdekelt. Brooklyn múltja és jelene van a zenéjében. Érezni rajta, hogy mindent tud a tradicionális klezmerről, és azt is, hogy Brooklynban iszonyú más zenék is megszólaltak a hetvenes évektől kezdve napjainkig, és hogy Frank nyakig benne van abban a kultúrában is.

A Szakértők Zenekar a színházon keresztül jött. Kovács Marci barátom a bandagazda, vele színházi munkák során találkoztam. Mohácsi János darabjaiban dolgozunk együtt már több éve. Ahogy Miquéuval, Marcival is azonnal megértettük egymást zeneileg és emberileg. Az elmúlt pár évben a színház mellett megalakítottuk vele és Gyulai Csabival a Trio Sordinit. Radnay Csillával egy másik triót, amivel Mario I. Blejer zsidó származású argentín zeneszerző dalait dolgozzuk fel, illetve Miquéuval és Marcival közösen is dolgozunk egy trión, ahol én leszek a zeneszerző.

A ¡Nosnach bizonyos értelemben különbözik a többi formációtól, hiszen ott Kertész Endre barátommal az én számaimat játsszuk. Az Endrével való találkozás is nagy egymásra találás volt, örök szerelem, ami a mai napig tart. Csellistaként a komolyzenéből indult, végül kiváló improvizatőr lett. Nagyon szépen kiegészítjük egymást. A ¡Nosnachot csak vele tudtam megcsinálni. Mással, azt hiszem nem működne.

John Zorn, Astor Piazzolla, Edith Piaf akik leginkább inspirálnak, akik a klezmer, a free jazz, a tangó és a sanzon legnagyobb alakjai. Hogy állnak össze benned ezek a hatások?

Harmonikásként az ember egyszercsak szembe találkozik a francia sanzonnal, a manouche swinggel, a tangóval, a klezmerrel, az erdélyi és balkáni zenékkel. Természetesen ez történt velem is. Kottákat kerestem, elkezdtem számokat kigyakorolni. Borzasztó hamar szembesültem azzal, hogy nem lehet mindent megtanulni. Nem elég arra egy élet, hogy mindent játsszon az ember, ami érdekli. Ráadásul ezeknek a zenéknek a nagy része improvizáció. Akkoriban már improvizáltam, és ahelyett, hogy mások számait tanultam volna kottából, elkezdtem azok harmóniaköreire improvizálni. Nagyon sok zenét hallgattam, és mindenhol azt kerestem, mit tudok beépíteni az improvizációimba.

Minden, amit írok, és játszom, egyszerre jelenti önmagát, és utal azokra a zenékre, amiből létrejött, a saját anyagiságát hangsúlyozva. Emellett elsődlegesnek tartom a zene jelentését. Ez a legfontosabb.

Ekkor kezdtem tudatosan keresni olyan zenei formákat, amelyek által ezt a nagyon sok féle zenét koherens zenei világgá tudom alakítani. Skála-harmónia kapcsolatokat értelmeztem, akkordmeneteket tanulmányoztam, modulációs formákat, dallamszerkezeteket, ritmusképleteket szedtem elemeire. Itt ért össze a zenei pályám és mindaz, amit az Összehasonlító irodalomtudomány szakon tanultam. Minden talált zenei forma zenében elfoglalt helyét és funkcióját megkérdőjeleztem, megnéztem, mit jelent valójában eredeti helyén, és hogyan tud mást jelenteni más környezetben úgy, hogy közben az maradjon, ami.

A posztmodern irodalomban ehhez hasonló az intertextualitás és a hipertextualitás. Zenei idézeteket nem szeretek használni, azok túl kötöttek, és nem érzem bennük azt a mélységet, ami engem érdekel. Nálam az idézet inkább asszociáció, utalás. Inkább szinekdochikus jelentésalkotás. Nem direkt idézetek ezek, mindig megkeresem azt a legkisebb zenei gesztus, amivel be tudok rántani egy újabb jelentésmezőt, hangulatot, hagyományt az adott számba. Nem új dolog (minthogy igazán semmi nem az), sokan csinálják, csak talán kevesen építenek belőle organikus rendszert. Ami talán más abban, ahogy én szedtem szét az engem érdeklő zenéket, és alkottam meg a francia-balkán-klezmer-tangót, az az, hogy úgy tekintek erre az egészre, ahogy a posztmodern tekint a szövegre. Minden, amit írok, és játszom, egyszerre jelenti önmagát, és utal azokra a zenékre, amiből létrejött, a saját anyagiságát hangsúlyozva. Emellett elsődlegesnek tartom a zene jelentését. Ez a legfontosabb. Teoretikusan nem tudom megfogalmazni egészen pontosan, hogy hogyan van jelentése egy improvizált zenének. Talán szinesztézia- vagy metonímiaszerű az a jelentésalkotás, ami szavak nélkül létre tud jönni. Asszociatív, és érzelmi jelentésre is gondolok itt.

Ezt használom a zenémben. Így tud egy egésszé összeállni egy koherens anyaggá John Zorn free jazze, Piazzolla tangója, Gus Viseur swing mussettje, a klezmer harmóniavilága, a moldvai hétnyolcad, a lassú dűvő, vagy az invertita ritmusa. Ezen zenei formák anyagiságának hangsúlyozása mellett éppen maga a találkozás az, ami miatt ezek a felismerhető formák elkezdenek mind mást is jelenteni önmagukon, saját múltjukon túl. Ez a jelentés rendszerint a kultúrák sokféleségének felismeréséből jön létre.

Természetesen ez a hallgatókban általában nem tudatosul, ami nem baj, nem is kell feltétlenül. Viszont felismerik a zenei formák sokféleségét, azokat az általuk korábban ismert hagyományokhoz kötik, és már ez a felismerés elég ahhoz, hogy ne egy Piaf, Piazzolla vagy népzenei koncertnek értelmezze a hallottakat. Tapasztalatom szerint a kultúrák ilyen módon való találkozása zsigerileg tud hatni. A zene lényegének tartom, hogy hasson. Leginkább érzelmileg. Alapvető szükségletem, és célom, hogy a közönség ne mehessen haza érintetlenül egy koncertem után. Szeretem, ha egy bármilyen művészi produktummal való találkozás nyomot hagy a befogadóban. Bennem is. Legyen az film, képzőművészet, színház, vagy zene. Erre törekszem én is, amikor zenét írok, vagy játszom. Ha jól csinálom, hihetetlen mélységeket lehet megmozgatni. Volt, aki elment koncertemről, mert bár tetszett neki, túl sok érzelmet hozott ki belőle aznap este. Mások éppen ezért szeretnek a koncertjeimre járni, mert szélsőséges érzelmi töltés utazásként élik meg azokat. Ez egy ilyen műfaj. Nem jobb vagy rosszabb, mint más. És valószínűleg én is ilyen vagyok.

És akkor érzem, hogy jól csinálok valamit, amikor az én történeteim a közönség történeteiben nyomot hagynak, vagy felidézik azokat. Akkor azt gondolom, hogy volt tétje az estének.

Voltak hatással zenédre irodalmi művek? Kiket szeretsz olvasni?

Az irodalomhoz fűződő viszonyom sokrétű. Zenészként azt kell mondanom, nagyon sokat tanultam a kortárs szerzőktől. Ott van a jelentéssűrítés Pilinszkynél. Az, ahogyan Orbán Ottó látszólag hagyományos versformákat feszít szét belső szövegstruktúrákkal. De mondhatnám Petri Györgyöt vagy Tandorit is. Mindig érdekelt, hogy hogyan lehet zenében megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Hogyan lehet úgy felkínálni a francia sanzon vagy swing musette könnyedségét, hogy közben Astor Piazzolla már-már technicista, repetitív, és szenvedélyes mélysége legyen az adott szám végpontja. Vagy Zorn free érzelmi kitörései. Hogyan lehet ezt a két, egymástól eltérő minőségű esztétikai karaktert, érzelmet egymás mellett fenntartani úgy, hogy az a közönség számára (érzelmileg) érthető legyen. Ezt mind az irodalmi szövegek működésének vizsgálatán keresztül értettem és tanultam meg. Olvasni a kortársakat szeretem leginkább. Mint ahogy korábban említettem, azt szeretem, ha a művészetnek nyoma marad. Szeretem Esterházy Pétert, Závada Palit, Parti Nagy Lajost. Az irodalom emellett leginkább úgy hat, hogy az univerzumom része lesz, mint ahogy a gyermekkorom, Budapest, Tel-Aviv, vagy Picasso. Ebből mind táplálkozom.

Az együttesek mellett szívesen lépsz fel szólóban, ami egyszerre intim és egyszerre kitárulkozó helyzet. Ilyenkor történeteket mesélsz el a tangóharmonikáddal. Milyen történetek ezek és mennyire vannak ezekben jelen az életed történései?

Nagyon érdekes műfaj a szóló. Többször tapasztaltam, hogy amikor szólóban játszom, azt gondolják – akár szervezők, akár a közönség –, hogy kényszerűségből csinálom, mert így olcsóbb, vagy, mert nem ért rá senki. Nem. Szeretek egyedül játszani. Külön műsorom van szóló harmonikára. Nagyon sokat dolgoztam vele. Érdekel, hogy mit lehet kihozni a hangszerből, olyat, amit nem szoktak, hogyan lehet eltávolodni a hagyományos játékmódoktól. Hogyan lehet egy hangszeren megvalósítani azt az összetett műfajiságot, amiről korábban beszéltem. Nagyon sokat kísérletezek, keresem önmagam, és a hangszer határterületeit.

És igen, teljesen igaz, hogy ez a műfaj sokkal intimebb, és kitárulkozóbb, mint ha mással, másokkal játszanék. Egyrészt én ilyen vagyok amúgy is, másrészt, mivel nincs mellettem egy zenész kolléga, akivel kommunikálni kellene/lehetne, nincs, aki visszarántson. A történetek, amelyek szóló koncertjeimen megszólalnak mélyen az én történeteim. Nem feltétlenül megfoghatóak, megfeleltethetőek valós eseményeknek, de az enyémet, velem történtek. Szerelmek, éjszakák, hajnalok, albérletek, szakítások, szeretkezések, szenvedély, az ébredő város nyáron, Budapest, Provence, New York, Tel-Aviv, Tatabánya. Mondhatnám, hogy az életem. Patetikusnak hangzik, de nekem a szóló műfaj ilyen. Valahol végtelenül egyszerű, és természetes. És akkor érzem, hogy jól csinálok valamit, amikor az én történeteim a közönség történeteiben nyomot hagynak, vagy felidézik azokat. Akkor azt gondolom, hogy volt tétje az estének. Csak a legközelebbi zenész barátaimmal tud a zenélés hasonlóan működni, amiért nagyon hálás vagyok.

Több színházi előadásban is közreműködtél zenészként. Itt mennyire van helye az improvizációnak?

Nagy szerencsém, hogy Kovács Marcival és Mohácsi Jánossal hozott össze a sors. Szeretem azt a hihetetlenül gazdag és többszólamú színházat, amit csinálnak. Alapvetően a színházi zene minden esetben alkalmazott zene. A színpadi történések egy szólama. Éppen ezért nagyon pontosan meghatározott funkciója és karaktere van az előadás minden pillanatában. Abban a többszólamúságban, amit János és Marci közösen teremtenek, sokszor helye van zenei improvizációnak, ami viszont kizárólag a színpadi történésekkel összhangban lehetséges. Egyszerre szabad és nagyon kötött ez a játékmód. Szeretem csinálni, nagyon izgalmas feladat zenészként. Az külön öröm, hogy Marcival amúgy is jól megértük egymást.

Tudtommal még nem írtál filmzenét, bár esetedben adná magát. Milyen már leforgatott filmekhez írtál volna szívesen zenét, illetve milyen filmet képzelsz el a zenédhez?

Egy időben gondolkoztam, hogy a szóló koncertem mellé-alá-fölé kiírom, hogy „Zene egy képzeletbeli bábdarabhoz”. És itt felnőtt bábelőadásra gondolok (például a Figurentheater Tubingen Salto Lamento című darabja). De ugyanez akár filmzene is lehetne. Sokszor mondják koncertjeim után, hogy az egész olyan volt, mint valami film, utazás, színházi előadás, mozi. Talán az egész történetelvűsége miatt, amiről már volt szó. Nem tudnék konkrét filmet vagy stílust mondani. Szeretem a francia újhullámot, Frederico Fellinit, Giuseppe Tornatoret, Woody Allent, Jean-Pierre Jeunet-t, Noah Baumbachot. Hogy milyen filmet képzelek el? Valahol ezek közös határmezsgyéjén.  

Ugyanaz a ritmus mit jelent Széken, ha brácsán szólal meg, és mit jelent a négyeshatos vonalán, ha harmonikán játsszák.

Most zeneszerzőként egy színpadi művön dolgozol. A pályázatodban többek között ezt írtad:  „szeretnék reflektálni a revival népzene, illetve a táncházmozgalom azon jellemzőjére, hogy az a hagyományos népi kultúrát egy attól idegen, városi kultúra részeként képzeli el és használja.” Ezúttal az autentikus népzene felől indulsz el. Hova kívánsz elérkezni?

Az autentikus népzene, mint formakincs érdekel ebben az esetben. Az, hogy mi történik a népzenével, amikor kiszakad saját közegéből, és átkerül egy tőle teljesen idegen világba. A táncházmozgalom, önnön jellegéből fakadóan elsősorban a maga autentikus formájában emeli városi közegbe a népzenét. Ez az átemelés számára természetes, mivel ezzel egy időben olyan kulturális teret teremt, amelyben elképzeli, hogy az autentikus népzene eredeti környezetének kulturális kódjai érvényesek, legyen szó koncertről, vagy táncházról. A viseletet elengedi ugyan, de a tánc és a zene kapcsolatát, illetve az egész esemény miliőjét elidegeníthetetlennek tartja az eredeti közegtől. Ami nekünk már teljesen természetes, hogy például széki négyes szól Budapesten, korábban nem volt az.

Ezt a problémát a világzenét játszó zenekarok úgy kezelik, hogy a beemelt hagyomány népdalkincsét tekintik alapnak, és azt kötik össze a városi kultúra, illetve zene különböző formáival. Konkrétabban: népdalokat hangszerelnek újra, azokat tőlük idegen kísérettel, hangszerekkel játsszák el, illetve saját dallamokat rendelnek melléjük. Nem gondolom, hogy ez zeneszerzés lenne.

Engem ezzel szemben a mostani alkotói folyamatban az érdekel, hogy hogyan van, lehet jelen például a széki négyes kísérete ma Budapesten, vagy a világ bármely részén. Mit tud jelenteni abban a tőle idegen közegben, amely beemeli saját kulturális terébe anélkül, hogy egy kvázi-eredeti környezetet tételezne neki? Ugyanaz a ritmus mit jelent Széken, ha brácsán szólal meg, és mit jelent a négyeshatos vonalán, ha harmonikán játsszák.

Kompozícióimban nem fognak elhangozni népdalok. Engem most a népzene mélyszerkezete érdekel. Az a fajta zenei struktúra, ami a dallamok mögött van. Hangsorok, harmóniafűzések, ritmusok feszültségei. Hogy mi történik akkor, ha az invertita ritmusa találkozik Astor Piazzolla repetitív szekvenciáival. Ugyan abból a feszültségből táplálkozik mindkettő. Mit jelent a szászcsávási dúros harmóniakíséret, ha fölötte nem csávási dallamok szólnak. Az eleki másodhegedű kísérésmódját hogyan lehet egy tőle idegen közegben használni. Ezek érdekelnek.

A színpadi műved koncert jellegű lesz vagy színházi előadásnak képzeljük el?

Koncert jellegű lesz. A színház, ha sikerül, a közönség tagjaiban fog történni.

Kialakult már, hogy kiket hívsz meg muzsikálni erre a projektre?

Alapvetően a Trio Sordiniből indulok ki, azaz Kovács Marcit és Gyulai Csabit. Előfordulhat, hogy bővül a trió, de most nem tartom szükségesnek.

Manapság szeretjük címkézni, besorolni a zenéket és az előadókat. Ezzel szemben a zenédben a műfaji és a stílushatárok elmosódnak. Nem a könnyebb utat választottad. Nem bánod?

Azt hiszem, alkatilag nem tudok másmilyen lenni. Általában valamiért nem veszek tudomást arról, hogy a nehezebb utat választom, bár tudok róla. Mindig outsider voltam mindenhol. Nem vagyok sem jazz-, sem komoly- sem népzenész. Több zenekart hagytam abba azért, mert azt gondoltam, nem elég izgalmas. Mert könnyen besorolható és megfejthető volt.

Talán nehezebb ez az út, de azt gondolom, megéri. Nem érdemes máshogy csinálni. A dolgoknak szerintem csak akkor van értelme, ha tétje van. Ha valami olyan születik, ami még nem volt. Nem tudom, sikerült-e, sikerül-e valóban, ezért bírálom fölül állandóan a saját munkáimat. Próbálom kívülről figyelni, érvényesek-e azok a megoldások, amelyeket találtam. Éppen ezért állandóan változik, gazdagodik a műsor. Remélem. Mindig van olyan új út, forma, megoldás, amire korábban nem gondoltam.

A francia-balkán-klezmer-tangó, mint műfaj talán nem elég pontos, nem elég tág, és nem fedi le azt a zenei univerzumot, amelyet próbálok megteremteni, de nehezen találok szabadabb meghatározást arra, amit csinálok. Amit csinálni szeretnék. Egyáltalán nem bánom, hogy ezt az utat választottam. Szeretem a nyitottságát, a szabadságát. Sokszor azt érzem, én nem vagyok elég szabad, nem ismerem fel a korlátaimat. Éppen ezért próbálom figyelni a világot magam körül, és tanulni. És hozzá is tenni. Remélem sikerül. Hát így.  
(Még több infó Móser Ádám facebook oldalán.)

A #ReménytelenségSzépsége rovat további cikkeit itt találod.