Ezt a sajnálatosan alulértékelt és rövid utat bejárt produkciót sikertelenül „dobozolták” avantgarde-folknak, kísérleti folknak, világzenének és még sorolhatnám, de mindenhonnan kilóg. A "rövid útba" belefért, hogy kortárs táncosokat inspirált, vagy hogy Tom Waits és Jack White is dobott egy hátast az anyagtól.
Ez a Pearly Clouds. A sztori a Budapest Jazz Clubból indult. A New-York-i gitáros Gary Lucas itt kívánta eljátszani Jeff Buckleyval közös szerzeményét a Grace-t. Dezső Toni ismerte Szabó Enikőt, aki szívesen vállalta a felkérést. A koncertet követően - ahol egy magyar népdalra is improvizáltak, ha már összejöttek – kezdtek a közös munkán gondolkozni és dolgozni. Érdemes egy kört futni a tagok közötti kapcsolódásra és a zenei közegekre, ahonnan jöttek. Dezső Tóni az újvidéki avantgarde jazz szcénában szocializálódott, éveken át játszott a Tudósok zenekarral, valamint több kísérleti formációban megmutatta magát. Gary Lucas - aki a Greenwich Village kísérletező, pezsgő zenei és szellemi közegéből indult - többek között dolgozott Peter Hammillel, Jeff Buckleyval, Nick Cave-l, John Zornnal, éveken át játszott a Captain Beefhearttel.
Szabó Enikő az Ötvös együttesben és Szabó Enikő és zenekarában népdalénekesként mutatkozott be, tagja volt a régi zenét játszó Tabulatúra formációnak és Dunakanyar számos izgalmas alter zenekarának egyikében a Sajnosbatárban is szólista. A bonyolultnak tűnő viszonyok, más irányból érkező zenészek, izgalmas zenei hatások kapcsolódása teszi utánozhatatlanná a produkciót. Gyönyörűen elénekelt széki, kalotaszegi, széki, somogyi, moldvai népdalok csúsznak össze a minimalista akkordokkal, az improvizációval, meg-meg csúszó blues körökkel, countryval, a free-jazzel és a pszichedeliával. A szabad alkotó szellem, a határok bátor átlépése, a népdalok végtelen tisztelete emeli égig az albumot.
A lemez felrobbantja a komfortzónánkat, amivel mindenki csak nyer, mert egészen különleges zenét kap cserébe, de inkább ajándékba. „Az elnevezést Enikő és én ajánlottuk Garynek, szerettünk volna egy egyedien szép, a zenénket valamelyest szimbolizáló nevet adni, ami ugyanakkor kissé megfoghatatlan, rejtelmes és légies.” (Dezső Tóni, Recorder 2015). Ennél kifejezőbb elnevezést nem is találhattak volna. Akkoriban szó volt még egy lemezről, aztán valahogy elmaradt. Annál értékesebb ez a hazai és nemzetközi viszonylatban is egyedi ének, gitár és szaxofon felállású alkotás.
(Fonó, 2018)
30 éve gazdagítja a világ zenei örökségét a Fonó. Ez idő alatt több száz lemez került forgalomba a jól ismert logoval. Kiválasztottam közülük tízet, hogy szubjektív ajánlót írjak róluk. Olyan albumokat vettem elő, amelyek talán kevesebb figyelmet kaptak, vagy régen jelentek meg és talán kicsit el is lettek felejtve. Nem volt szempont, hogy kaptak-e valamilyen hazai vagy nemzetközi díjat, mennyire népszerűek és az sem befolyásolt, hogy milyen stílust, műfajt képviselnek. A sajtó jelenlét végképp nem volt releváns, mert a Fonó rétegzenékben utazik (nép-világzene, jazz, etno-jazz), a kiadványok publicitása is ehhez mérhető. Jó nagy halmazból jött ki ez a tíz album. Időről, időre előkerülnek és mindig meg tudnak lepni az addig rejtett újabb rétegekel. Remélem, hogy mást is.
A cikk eredetileg a folkMAGazin októberi különszámában jelent meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.