Ritmus és hang

Sok példát láttunk már arra, ahogy különböző lokális zenék robbanásszerűen lesznek trenddé, és egy régió népzenéje helyett már műfajnak kezdenek számítani. A balkáninak is megvolt (van) a maga időszaka, és habár a nagy balkán-bummon már látszólag túl vagyunk, most már stabil helyet követel magának a polcon, vagy ha úgy tetszik: balkáni zenét játszó magyar zenekarok voltak, vannak, lesznek. És úgy tűnik, igény is mindig lesz rájuk. 

Ha zenei kontextusban meghallom a balkán szót, elsőre mindenképp egy őrült nagy buli jut eszembe, ízlés ide vagy oda, ez vitathatatlanul a műfaj sajátja szerte a világon. Nem véletlen, hogy jellemzően olyan külföldi országokban arat sikert, aminek a saját zenei kultúrája is nagyon hasonló értékekre épül. Ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy az én zenei kultúrám homlokegyenest az ellenkezője ennek, ugyanis ha a szubjektív ízlésemet nézzük, kevés kivételtől eltekintve a világból ki lehet kergetni a délszláv dallamokkal. Brr. De most én vagyok az újságíró, kritikát kell írnom, bele kell kerülnöm abba a skizofrén állapotba, amiben mintha egyszerre lennék én és nemén, meg kell találnom az egyensúlyt a kettő között, mindezt kellően érdekesen, építően, mantráztam magamnak, és elővettem a Poklade “Balkántransz” című tavalyi lemezét, hogy kritikát írjak róla. Nézzük, hogyan fogom érezni magam a cikk végére.

A Poklade 2010-ben alakult Mohácson, ahol nagy hagyománya van a déli szláv zenének, és amit a tamburazene “fellegváraként” is szokás emlegetni. Így már talán nem is olyan meglepő, hogy a zenekar hat állandó tagja (hozzájuk csatlakozott az új lemezen Gráf Vivien és Babcsán Bence is) a Tiszai György és Versendi Kovács József által alapított Mohácsi Tamburaiskolának köszönhetően kezdett el együtt zenélni, azóta pedig állandó szereplői lettek a szerb táncházaknak és fesztiváloknak, és többször jártak a balkánon is. Miután meghallgattam cím nélküli, első nagylemezüket és a másodikat - a Balkántranszt, amiről a cikk is szól - nem volt kérdés, hogy a zenekar küldetése elsődlegesen a zenei hagyományok megőrzése, átörökítése, amin nagyon erősen érződik a tamburazenekarok hatása. Persze népzenei albumoknál ez nem meglepő, a kérdés mindig inkább az, ki hova helyezi a hangsúlyokat, fókuszpontokat, és mit ad hozzá vagy éppen vesz el, amitől mégis egyedivé és előremutatóvá válhat egy anyag.

A Balkántransz első száma, a Domakine rögtön nagy meglepetéseket tartogat, ugyanis ha nem tudnám, hogy ez egy tradicionális makedón (?) dal, az énekhangzást - és a keverést - tekintve simán elmenne egy mai délszláv alapokra felhúzott popszámnak is. Már ezen a ponton furdalt a kíváncsiság, vajon milyen lesz az album íve, mert az ennyire energikus kezdéseket nem könnyű feladat fenntartani egy 11 számos albumon. Személyes kedvencem végül a lemez tizedik dala, a Cororo lett, ahol végre egy kicsit engem is elkapott az a transz, amit az album címe alapján nem titkon már az elejétől vártam. Úgy látszik, nekem tíz szám kellett, de meg kell hagyni, hogy valójában egy percig sem unatkoztam előtte sem.

Mindent összegezve viszont a Poklade második lemeze számomra azért nem hozta meg az poklade-t, azaz átváltozást. Szerettem volna a korosztályom kiváló zenészeitől hallani, milyen értékeket tartogat számomra, 2021 jelenében a balkáni zene, hiányoltam a zenekar saját stílusát, a műfaji sajátosságokon túlmutató, csak rá jellemző ízlésvilágot. Pedig szerintem ez a misszió igazi fokmérője, ami egy produkció hitelét adja.

Folyamatait tekintve ideális koncertműsor- vagy táncház anyag, szép fel- és levezetésekkel, ami felvonultat minden klasszikus és “kötelező” elemet a szerb, makedón, boszniai, montenegrói “balkánfolk” zenékből, és a zenészek részéről érzelmekből sincs hiány. Egy maga nemében igényes, jó lemez viszont önmagában még nem hordozza a sorsfordító zenei élményt, mint ahogy a Balkántransz sem adott most semmi olyat, amit hasonló lemezek ne tudtak volna korábban - és ne adhatnának majd a jövőben. Ízekből- szagokból lehetett volna több.