Ritmus és hang

A korszerűség nem mindig a progresszivitás, a trendekkel való együtt lélegzés, és pláne nem a divatosság szinonimája. Van, amikor időtállóságban nyilvánul meg, mint Dresch Mihály zenéiben, amelyek úgy tudják a régit és az újat összekapcsolni, hogy azok évek, évtizedek elteltével is frissnek hatnak. Mint például a Dresch Quartet és barátainak 2011-ben a Fonó Records gondozásában megjelent, Fuhun című lemeze, amely az első album, amin a szerző saját fejlesztésű hangszere hallható volt.

Pat Metheny Pikaso gitárja, Miles Davis éjkék hangszere, a Moon and Stars, Dizzy Gillespie elhajlott trombitája, ami egy furcsa baleset következtében lett a zenész védjegye – úgy fest, bizonyos zenészek számára az autentikus, önazonos hang keresése egy ponton túl egy saját hangszer létrehozásában manifesztálódik. Dresch Mihály is egy az öntörvényű stílusteremtők közül, akinek a 2011-ben véglegesített, fuhun nevű hangszere szimbóluma lett művészi krédójának.

A tíz éven keresztül tökéletesített hangszer afféle szerelemgyermekként jött a világra annak a két műfajnak a házasságából, amit Dresch egész életműve során próbált egymáshoz édesgetni. A parasztzenét és a jazzt. Vagy – ha tágabb összefüggésben nézzük – a paraszti létmódot és a városit, az alföldi paradicsomföldet és az amerikai gyapotmezőket, a gyimesi bodegát és a New York-i jazzklubokat. Azt, ahogyan a falusi ember a népdalokon keresztül segített magán és közösségén, és azt, miként a rabszolga felmenőktől származó afroamerikai zenészek a generációs traumákat sóhajtották, vagy éppen fújták bele teljes tüdejükből a hangszerbe. Mindezek közös rezonánsai ott jönnek létre, ahol a gyalogakác hangszertest és a szaxofontól kölcsönzött fém billentyűk találkoznak, ahol fa puha hangzása a billentyűkből eredő előnyökkel nyer végtelen, a kromatikus skálákat is magukba foglaló távlatokat.

A 2011-ben megjelent, azonos című album, a Fuhun jelenti ennek a hangszernek a nagydebütjét. Ha a címadó dalt tekintjük a hangszert legjobban reprezentáló kompozíciónak, akkor az derül ki, hogy a fuhunon lehetségessé válik az erdélyi furulyazene rusztikusságának és jellegzetes frazírvilágának egy olyan akkordváltásokkal teli, dús jazzkíséretbe ágyazása, amelyre egy hagyományos furulya nem volna alkalmas. Ugyanebben a kompozícióban ritmikailag is bizonyítást nyer "kelet" és nyugat átjárhatósága, hiszen annak aszimmetrikus ritmusaiban egyszerre billegnek a moldvai tánczene kecskés- vagy kezes-dallamainak és a modern jazz páratlan ütemei.

A fuhun egyébként sejtelmes hangjához hűen a lemezen sem tolakodik, inkább csak misztikumba burkolózva bukkan fel időnként Dresch többi hangszere, a tenor- és szopránszaxofon mellett, akár egyazon opuszon belül is. A címadó dalon kívül tízből mindössze négy kompozícióban szerepel ez a hangszer, jellemzően Ifj. Csoóri Sándor Sündi, azóta Dresch állandó zenésztársának brácsakíséretében. Ezek következők: a férfitánc-dallamot továbbgondoló Nyitogató, a keleties dallamvilágú Annás, a népzenei kíséretet kapott és egészen különleges atmoszférájú Elveszett Férfiak, valamint az Öregház Ballada Pt. 2. Utóbbi két különböző verzióban is felkerült a lemezre, az elsőben (Öregház Ballada Pt. 1) Dresch Mihály szaxofonon játszik jazz-zenész társaival, Lukács Miklós cimbalomművésszel, aki régóta hídember a két műfaj között, Hock Ernő bőgőssel, aki a free jazzben szerezte meg az ehhez a zenéhez is elengedhetetlen művészi szabadságot, és Baló István dobossal, akinek ösztönszintű, mégis intelligens játéka rokon Dresch zenei gondolatvilágával.

A második verzió során (Öregház Ballada Pt. 2) súlyos, már-már földbe döngölő népzenei közegbe kerül a fuhun, Kunos Tamás brácsán dűvőzik, Szabó Attila pedig hegedűn siratja az omladozó atyai házat, amelynek alapjait Bartók József bőgőzése adja, mintha már a hangszereléssel is a hajdanvolt szebb napokat látott építmény leépülését ábrázolnák. Ha egymás mellé tesszük a két verziót, az is kiderül, a két zenei világ, a jazz/blues és a közép-európai népzenék dallamtípusai között funkcióban is van rokonság, ugyanis azok az emberi emóciók, amelyeket kifejezni hivatottak, valójában GPS-koordinátától függetlenek. Az Öregház Balladából látszik, hogy ami Amerikában a blues, az a magyar érzelemminőségre lefordítva lehet a mélabú, ami a jazzben a swing, az nálunk lehet egy hetyke férfitánc, ahogy a Legényes című számban látszik, vagy ami odaát egy lassú swing, az emitt lehet egy asztali nóta, mint az Amott legel című alföldi népdal feldolgozásából született, azonos című kompozícióban.

Fotó: Csendes Kriszta /BMC

Persze, aki kicsit is ismeri Dresch Mihály munkáit, tudhatja, hogy nála a stílusok ötvözése nem apropóija, hanem következménye az ő zenei irányvételeinek, mindkét műfajban mélyen gyökerezik ez a muzsika, ami itt önmagán, saját élettapasztalatain átszűrve – de soha nem a desztilláció igényével – hozott felszínre. Ennek a magról növő autentikusságnak a bizonyítéka a Magos című szám is, ahol a szaxofonos énekelni kezd, e vokális részek pedig annak ellenére is elemi erővel hatnak, hogy a klasszikus iskola hangképzéssel kapcsolatos elvárásai felől értelmezhetetlenek. Mégis szépnek, igaznak halljuk. Hogy a szerző-előadó mit gondol a szépről, azt ugyanezen szám szövegéből is megtudhatjuk:

„Ej, de dum-dum zene szól ma már, szól ma már a réteken,

Nem pacsirta, sárgarigó, mint régen,

Ej, sárgarigó énekének, énekének nincs párja,

A jó ember, ej, de szíve vigasztalása.

Ej, de dum-dum zene, milyen nagy, ej, de nagy a te hatalmad,

Te melletted erdő-mező nem alhat,

Ej, pedig jó az Isten, megmutatja, megmutatja, hogy mi a szép,

Hallgasd meg az erdő-mező énekét… Ámen”

Mi ez, ha nem a gépzene kritikája népdalnak álcázva? És hogy a városi zene mennyire nem egyenlő a gép- vagy dum dum zenével, arra tökéletes bizonyíték a lemezt záró, Neoprím című szám, ahol az etnojazz másik hazai legendájával, Borbély Mihállyal adják össze külön-külön sem elhanyagolható méretű energiáikat. Bár a fő témát megint a népzenéből veszik kölcsön, a zene kérlelhetetlenül swingel, a tenor- (Dresch) és az altszaxofon (Borbély) unisonói pedig olyan egyetértéssel és erővel szólnak, amit bármely modern jazzbanda megirigyelne New Yorktól Tokióig. Neoprimitivizmus ez, a legjobb értelemben.

A HANGVÁLTÓ ROVAT TOVÁBBI ÍRÁSAIT ITT TALÁLOD.