A magyar folkzene világiságát megragadó második Buda Folk Band-album a 21. századi magyar népzene, világzene egyik legsikeresebb kiadványa (2. hely a rangos World Music Charts Europe-on), mégsem tűnik kanonizált, sokat emlegetett lemeznek. A zenekar gondolatiságát – és kisrészben holdudvarát is – részben továbbvivő Ötödik évszak együttes néhány hónapja megjelent, jól fogadott 2020-as bemutatkozó albumának sikere vessen fényt utólag is erre a korszakos zenére.
Buda Folk Band
Magyar világi népzene
(2013, Fonó)
Maruzsenszki Andor: hegedű, kórus, fütty
Takács Ádám: hegedű, brácsa, kórus
Csoóri Sándor 'Sündi': kontra, bolgár tambura, koboz, ének, kórus
Éri Márton: brácsa, kontra, kórus
Salamon Soma: harmonika, furulya, kaval, kórus
Pénzes Géza: bőgő, gitár, kórus
közreműködők
Márczi Anna 'Tücsi': ének, kórus
Zimber Ferenc: cimbalom
Az nem kérdés, hogy hol húzódik egy jelentős választóvonal: a tudományosan kutatott, archaikus mintákat követő, tradíciót folytató falusi zenészek által játszott zene A Népzene. Amit lehet hagyományőrző módon, eredetihez hűen, meg attól eltérően játszani. Minden, ami nem hagyományőrzés, az elhajlás a népzenétől. Minden, amit hagyományos népi hangszerekkel játszanak, de nem tradicionális zene, az már nem népzene. Hanem világzene, vagy folkjazz, vagy kortárs zene, vagy éppen népzenét továbbgondoló zene. Mindez azonban csak játék a szavakkal, a kommunikációt könnyítő műfaj- és stílusmegjelölésekkel, a katalogizáló gondolkodással.
Valójában ugyanis minden eltérés, minden mástól. A tradicionális népzene, ha élő hagyomány, akkor folyton alakul. Igaz ez az ír kocsmai zenére, ami folkzene volt az 1800-as években és élő hagyomány a mai napig Írország jobb vidékein. Vagy igaz egy erdélyi tájegység zenéjére is. Amikor Bartók gyűjtött a múlt század elején, másképp szólt a sok száz év letisztultságát őrző zene, mint amikor a hetvenes években a táncházazó zenészek tették meg ugyanezeket az utakat. Nem volt jelentős különbség 50-60 év elteltével abban, amit és ahogyan játszottak a falusi zenészek, de az eltelt évtizedek hatásai mégiscsak nyomot hagytak. Ha valami csoda folytán hagyományos medrében folyhatott és folytatódhatott volna az a zenei tradíció, amit a hetvenes években találtak Halmosék, ma sokkal másabb zenét találna ugyanott egy gyűjtő. (Az önmaga farkába harapó idő.) Alighanem azt mondaná a szintetizátorokkal elkorcsosított zenére, hogy a kultúra hanyatlása. Vagy ha nem ismerhette volna korábbi alakját, akkor esetleg azt, hogy fantasztikus népzene. A viszonyrendszer szab korlátokat gondolkodásunknak. Minden eltérés tehát mindentől. Az volt a Muzsikás városi zenéje ahhoz képest, akiktől tanulták a dallamokat. Eltérés az urbánus folkzenekaroktól, amit népi hangszerekkel előadott, tradicionális dallamokat is feldolgozó, mai világzenei együttes játszik.
A Buda Folk Band Magyar világi zene című 2013-as albuma már címével is a fenti gondolatmenetet indítja el, az albumon hallható zene pedig ugyanezt teszi (a lemezborító nem – ez a projekt egyetlen gyenge eleme).
Eleve hogy lehetne egy poszt-táncházmozgalmi hagyományőrző népzenekar igazán hagyományőrző, ha egyszerre játszik székit, gyimesit, dunántúlit? Pláne „dunántúlit” – ami nyilvánvaló: ezerszínű, ha közelebb hajolunk. Hát melyik falusi banda tette ezt? Mind játszotta a maga zenéjét, tehát az „igazi hagyományőrzés” leginkább azokat illeti, akik csakis egyetlen tájegység, falu zenéjét játsszák. De ez ismét csak a szavak szintje. A cselekvésé az, amit a Buda Folk Band képvisel. „Elsősorban a Kárpát-medencei népzenében használatos hangszereken játszott, hiteles forrásból elsajátított, újszerű zene vagy tánczene. Dallamvilágát tekintve őrzi a magyar népzenére jellemző fordulatokat, míg szerkezete és stílusa formabontó módon alkalmazkodik a jelenkorhoz. A népzene egyfajta városi hagyományőrzése. Legyen a népzene mindenkié!” – szól a lemezborítón a Magyar világi zene stílushatározó öndefiníció. Ezen a lemezen pontosan ezt halljuk, és ez a tiszta forrásból táplálkozó, ám „budai” és „mai” rétegekkel megrakott zene legalább annyira hagyományőrző, megújítva megtartó, mint a Muzsikás Hulljatok levelek című csíki blues-a volt 1982-ben.
A Muzsikás felemlegetése itt a szokásosnál indokoltabb, hiszen Ifj. Csoóri Sándor, miután kilépett a zenekarból, fiával, Csoóri Sándor 'Sündi'-vel és másokkal Ifjú Muzsikás néven jelentkezett a tradíciót szabadabban kezelő remek lemezekkel, majd ez a fiú is megalakította saját zenekarát, részben másik Muzsikás-gyerekkel, Éri Péter fiával, Éri Mártonnal. A Buda Folk Bandben amúgy is mindegyik tag népzenész-néptáncos családi gyökerekkel rendelkezik. Ahhoz, hogy elléphessenek a tradíciótól, azt egészen mélyen kell ismerni – ők pedig meg is ismerték ilyen módon. A 2007-ben létrejött és jó tíz évig aktív zenekar a 2011-es Sűrű vándor című bemutatkozó lemezén még kereste, de elég jó találati aránnyal fogta meg, hogy mit szeretne képviselni, ez a modern városi népzene aztán a második albumon már kiforrott, a 2015-ös, Saját gyűjtés című harmadik, utolsó kiadványon pedig egészen tudatos, letisztult.
Nagyon durva leszek: a vajdasági lakodalmas zenekarokkal, a muskátlizene színtérrel (3+2, Sógor, Szivárvány, II. félidő, A.N.T.) szemben az volt az egyik – nem elsődleges, de hangsúlyos – kritika, hogy nem (nagyon) írtak eredeti dalokat, hanem ugyanazt a műdal- és lakodalmas zenei dalparkot játszotta mind. Nyilvánvaló módon sokszor átfedésben egymással, hiszen egyik lemezről a másikra vándoroltak ugyanazok a dalok. (Az itt most csak mellékes, hogy a hagyományos vajdasági lakodalmas tamburazenekarok és az ötvenes évektől megjelent (tambura, szaxofon, harmonika, bőgő, dob felállású) kevert zenekarok (Hetes fogat, Doroszlói veteránok stb.) annyira nem is térnek el a hagyományos népzenekaroktól, funkciójukban semmiképp.) Nos, a népzenét játszó zenekarok nem ugyanezt teszik? Ameddig lehetett, gyűjtöttek még kevéssé ismert dallamkincset és azt dolgozták fel, aztán a már ismert dalokat játsszák újra és újra, a lagzirockosokhoz hasonlóan száll egyik lemezről a másikra ugyanaz a dallam és strófa. Ebből a bizonyos értelemben zsákutcából az egyik kiút, amit a Buda Folk Band is végrehajtott második nagylemezén.
Avatatlan fül számára tűnhet mindez „rendes” népzenének is, avatottak pedig falra mászhatnak attól, ami – mint a lemez kalotaszegi dallamra épülő nyitódalában (Tengerpart) – a tradíció keveredése valami túl modernnel, nem odaillővel. Ez a túl modern, mondjuk ebben az esetben, lehet Alexander Balanescu román hegedűs, kortárs zenész hatása (én annak hallom), de elég sok minden más is, Lajkó Félixtől, Dresch Mihályon és rockzenén át, más népek zenéin és kortárs zenei hatásokig széles az inspirációs skála. A Magyar világi népzenét persze az teszi korszakossá, hogy a jótékony hatású ösztönösség – a ráérzés az összeillők párosítására – ellenére is a zenészek kordában tartják az anyagot, ami nem lép el megengedhetetlen irányokba, vagy túl nagy ló-lépésben, hogy a borítóval is találjak azért kapcsolódást. Igen, szokatlan módon kavarog akár egy dalon (Seregegere) belül felcsíki, kalotaszegi és méhkeréki dallamvilág, de senki nem állít róla annál többet, hogy ez a Buda Folk Band zenéje, világi magyar zene, magyar világi népzene.
Tisztelgő zene ez, de közben saját karakterrel is rendelkező. Ereje, hogy stabil alapokon nyugszik, jó hangszeresek szólaltatják meg, de hatása a zenészek fantáziájától igazán elementáris. Semmi mást nem tesznek, mint a kiemelkedő eredeti falusi zenészek. A megismert, örökölt dallamokat tehetségük szerint szabadon engedik.
Dömötör Endre
fotók: a Buda Folk Band Facebook-oldala
A Hangváltó rovat további írásait itt találod.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.