Ritmus és hang

Filmjei a múlt és a jelen meghosszabbításaként, folyamatszerűen épülnek be a magyar kultúrába, és nem “fentről”, távoli hegyként tekintenek le arra. Az rendezőre egy válogatással emlékezünk, amit a zenei mozgalmakhoz és hagyományos népi kultúrához kötődő alkotásaiból állítottuk össze.

Fotó: MTI/ Kallos Bea

2021-en április 7-én, 80 éves korában elhunyt Szomjas György filmrendező. Ott volt, amikor a magyar rock a hatvanas évek második felében elkezdett differenciálódni és új hangok jelentek meg. Hobo szerint Ő vetette fel anno a KEX-nek, hogy zenésítsenek meg József Attila verseket, „rockfilmje”, a Kopaszkutya pedig nem csak szerintem a 80-as évek egyik legmeghatározóbb alkotása - amit még a cenzúrán is sikerült átnyomnia, bár a lemez maga nem ment át a rostán.
Kezdetektől fogva részt vett a táncházmozgalomban és a népi zenei körökben, amit - a szociológiai filmprogram egyik kezdeményezőjeként - dokumentum- és betyárfilmek formájában meg is örökített, és gyakorlatilag ő csinálta az első “magyar western-t”, azaz eastern-t is. Írtunk róla egy másik cikket is, itt.

Az alábbi válogatást a rendező zenei mozgalmakhoz és hagyományos népi kultúrához kötődő alkotásaiból állítottuk össze, ezzel is rá emlékezünk. 

Talpuk alatt fütyül a szél (1976) és Rosszemberek (1979)

Szomjas György ezzel a filmmel alkotta meg az első magyar westernt, vagyis easternfilmet, amit az 1830-as évek betyárvilágába helyezett ki, a klasszikus western-filmek hagyományos képi eszközeivel és filmes elemeivel. A film zenéjét Sebő Ferenc írta - ahogy a Rosszemberek-ét is - akit Szomjas György az első erdélyi zenekari útjaira is elkísért a hetvenes évek elején, amikor Halmos Bélával először Sebő-Halmos duóként, pár évvel később már Sebő Együttesként épp csak elkezdtek létezni. Az anyaggyűjtés fázisában Szomjas György és Sebő Ferenc meglátogatott idős hortobágyi pásztorokat is, a forgatókönyv pedig Szűcs Sándor etnográfus írásai alapján született.

Az első easternfilm sikerén felbuzdulva készült egy második is, ami a Talpuk alatt-tal szemben kevésbé szép, viszont jóval keményebb és drasztikusabb “történelmi krimi”. A Rosszemberek forgatókönyvét Gönczi Ferenc A somogyi betyárvilág című könyvének a Gelencsér–Soromfai-banda sorozatos rablásai és gyilkosságai című fejezete inspirálta, ami egykori leveleket, feljegyzéseket, tanúvallomásokat, levéltári anyagokat tartalmaz. Dobai Péter és Szomjas György a film forgatókönyvét később könyvként is kiadták ugyanezen a címen. 
Szomjas György a magyar folk- és rockzene veteránjának számított már azokban az időkben is, amikor a kettő, ellenkultúra jellege miatt még szorosan összefonódott. Ezek a betyárfilmek rezonálnak az underground zenei berkekben akkor zajló folyamatokra, és így utólag is látszik, hogy innen már csak egy lépés volt a:

Kopaszkutya (1981)

Szomjas György filmjeiben visszatérő téma a periférián élő szubkultúrák élete, korának olyan jelenségei - mint a táncház vagy a digózás - amit a Kopaszkutyában a rendező a nyolcvanas évek tűréshatárán táncoló rockzenei szcénáján keresztül közelített meg - aminek ő maga is aktív tagja volt. A Kopaszkutya egy külvárosi magyar rockzenekar fiktív történetét meséli el, ugyanakkor hitelesen ábrázolja a közeget és a kort, amiben született - természetesen a Kádár- rendszer lehetőségeihez képest. Főszerepben a P. Mobil és a Hobo Blues Band tagjaival (Schuster Lóránt, Földes László, Deák Bill Gyula és Póka Egon); arról, hogy a színlelés jól sikerült-e, sokat mond, hogy nem kevesen hitték (hiszik?), a Kopaszkutya a Hobo Blues Band igazi története. 

Mulatság (1989)

Szomjas György a kezdetektől fogva részt vett a táncházmozgalomban. A kettejük kapcsolatának (mármint a táncházmozgalomnak és az övének) csúcspontja a Téka néptánctáborról forgatott, Mulatság című dokumentumfilm, amit Halmos Bélával készítettek 1989-ben, amikor a táncházmozgalom már circa 15 éve létezett - filmen megörökítve azonban nem igazán volt, ilyen formában meg pláne. Ez a film ágyazott meg Rosta Katival és Halmos Bélával közös népzenei műsorának, a Népzenei magazinnak, amit később az Új régi hang, egy tizenkét részből álló, “nagy öregeket” bemutató népzenei dokusorozat követett, majd jöttek a népzenészeket bemutató portréfilmek. 

Amikor elhunyt emberekről írunk cikket, könnyű túl patetikusnak lenni. Hajlamosak vagyunk túl univerzálisak lenni, és úgy tenni, mintha ismernénk, ismertük volna az adott embert - talán mert ezt megcáfolni már úgysem tudja. Igyekezvén tartani magam a "semmit róla nélküle" elvhez - annak ellenére, hogy ez lehetetlen, és egy cikk végén elég vicces is - Szomjas György munkásságával kapcsolatban az engem megérintő, személyes érzeteket biggyesztem ide a végére. 
Filmjeinek nagysága és egyben számomra nagy tanulsága, hogy a múlt és a jelen meghosszabbításaként, folyamatszerűen épülnek be a magyar kultúrába. Nem “fentről”, távoli hegyként tekintenek le arra, hanem részei és részeivé válnak annak, amiben születtek. Megismeri a múltat, hogy ráépítse a jelent, az alkotás folytonosságában. Szomjas György nem csak a filmes éra, hanem a zenei underground mozgalmak megkerülhetetlen alakja is volt, aki a hozzáállásával műfajt is teremtett.