„Szerintem nem a gyerek a még-tökéletlen felnőtt, hanem a felnőtt a már – tökéletlen gyermek.” Weöres Sándor mondta ezt, aki tengernyi bölcsességet merített sokáig őrizgetett gyermeki énjéből, és aki a mindenséget tudta megfogalmazni játékszereivel, a szavakkal. Ebben a szellemben, részben az ő szövegeinek felhasználásával készítette el ezt a „gyereklemezt” a Bahorka Társulat tavaly novemberben egy nép- és jazz-zenészekből álló szupercsapattal, Ifj, Csoóri Sándor zenei rendezésében.
A gyereklemez nem véletlenül idézőjeles: a Pletykázó asszonyok abban az értelemben mágikus és időtálló, hogy együtt nő hallgatójával, többrétegű szöveg- és dallamvilága ugyanis újabb és újabb szintjeit tárja fel a nyiladozó szellemű gyerek előtt, a racionalitásra nevelt felnőttet pedig az izgalmasan hangszerelt, több zenei műfaj jegyeit magába olvasztó, hol táncolható, hol pedig mély lelki ösvényekre kalauzoló dallamok segítik a zsigeri átélésben.
Ezek a dalok közelítenek és egyesítenek: korosztályokat, zenei műfajokat, etnikai csoportokat, szépirodalmat a népi költészettel, dramatikusat a líraival.
De miről pletykálnak ezek az asszonyok, nevesen Balogh Melinda, Horváth Sára Nina, Kaszali Lili? Első hallásra azt hihetnénk, női önkritikáról van szó, hiszen a címadó Weöres-mű azt a sztereotípiát sugározza, miszerint a nők pletykásak, és ezt erősíti a lemezen az Utasi Péter által előadott csalimese is a férjről, aki az ágyába rejtett tojásokkal tesztelte felesége titoktartási képességeit. A pletyka, mint organikusan duzzadó mesefolyam adja a lemez egyik dramatikus keretét, merthogy még a zenei anyagon is átsüt a történetmesélési szándék, a színházi jelleg, ami élőben még elevenebb lehet. De úgy fest, a lemezen a pletykának van egy másik szerepe is, amennyiben az nemcsak egy zárt közösség eseménytelen életének ellenszere lehet, hanem rávilágít a szó teremtő funkciójára. Arra, hogy bármiről is legyen szó, ha beszélünk róla, már félig igazságot nyer.
Mint Weöres címadó versében, ahol a pletyka szó ritmikája és hangzása hoz létre egy egész versre való, autonóm nyelvi világot. Milyen érdekes, hogy a szómágia szemléltetésére éppen egy tojásokról szóló történetet választottak az alkotók, ami már önmagában is az élet kezdete, a lehetőségek sűrítménye. A lemezen e mágikus-asszociatív gondolkodásmód fényében a napszakok, az évszakok és a történet születése, fejlődése kerülnek párhuzamba, ez adja a lemez kereteit, ami így négy tematikus blokkból áll (Tavasz – Nyár – Ősz – Tél). Ez a laza szerkezet pedig olyan dalok szerepeltetését is megengedi, amelyek nincsenek közvetlen összefüggésben a pletykával, mint cselekményszervező motívummal, és amik a lírai minőségek felvonultatására is lehetőséget adnak.
A Tavasz csokor afféle intró, felvezetés: ide olyan dalok kerültek, amelyeknek legfőbb szerepük, hogy atmoszférát teremtsenek. A lemezt indító, Égi tinta című dalban például az ég vásznára írt vágyak nyernek megfogalmazást. Weöres azonos című versének és a Holdbéli csónakos című kozmikus mesejátékának egyik szövegrészlete fátyol finomságú dallamon foglal helyet egymás mellett, lágyan fonódnak egymásba a három női hangon keresztül. Mindkét szöveg egyfajta vágyprojekció, és már itt, csírájában megjelenik a négy égtáj, évszak és napszak gondolata, a születés és halál ciklikus elképzelése.
A Harmatcsókban aztán megágyaznak ennek a magnak: a föld és az önmagunk megművelése között épül párhuzam. Egyre csak dagad az életkedv, Weöres Csipkerózsa-fátyol versrészletének táncba csalogató zenei felvezetésén keresztül jutunk el a Nyár blokkba, ahol virágba borul és burjánzani kezd a pletyka. A címadó Weöres-vers megzenésítésén túl Lidi, Sári és Rozi néni is külön dalban szólal meg. Az alkotók színházi tapasztalatairól árulkodik az a zenei szerkesztésmód, ahogyan a három különböző női karakterhez eltérő zenei szólamokat rendelnek. Lidi néni (Horváth Sára) egy felvágott nyelvű cigányasszony lehet, mert egy őrkői, talán szászcsávási cigánydallamhoz kapcsolják az ő szólamát. Rozi néni (Kaszai Lili) meg egy hasonlóan kíváncsi természetű, de komótosabb temperamentumú asszonyság, mint azok a mezőségi lankák, ahol ez a válaszúti dallam született, amire az ő szólamát teszik fel a zenészek. Sári néni (Balogh Melinda) megint csak egy pattogós nyelvű nőszemélynek tűnik a feszes tempóból ítélve. Ahogyan a három karakter dallama reakcióba lép egymással, szinte életre kel a jelenet, amint a falu „látói” forró dróton adják egymásnak az infót, mindig kicsit hozzáköltve az eredetihez. A másik faluba is eljut a történet, ami zenei nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy más népek zenéje is megszólal: a Kutyavilág című dallamfüzérben már a Balkánon találjuk magunkat, igaz, még mindig Weöres nyelvén beszélnek itt, de hát téridő kontinuum a Harap utca három alatt érvényét veszti – mint tudjuk.
Újabb történetszálat vehetünk kézbe, hiszen a prózai átvezetés szerint egy muzsikus – Sanyi – vonattal indul el Amerikába szerencsét próbálni, hogy megkeressen egy cipőre valót. Azonban az álom, a szunnyadás, a tudatalatti világába juttatja őt a vonat ütemes zötyögése, nevesen Weöres Megy a kocsi, fut a kocsi című klasszikusa. Itt aztán csuda dolgok történnek, Amerika Moldvával lesz határos. Személyes kedvencemben, a Hunyd le a szemed-ben, ebben a lemezegésztől kissé eltérő hangvételű dalban ugyanis a blues és a jazz világa sejlik fel, ebbe az irányba lendíti a hangzást Babcsán Bence szaxofonszólója és Zahár Fanni fuvolaszólama is, Horváth Sára pedig jazzénekesi tapasztalatait is megcsillogtatja benne.
Ösztönszinten kopogtat ez a dal, innen pedig már csak egy küszöb választ el a bűbáj, a mágia világától. Balogh Melinda jóízű éneklésén keresztül varázsló macskaasszonyok körvonalazódnak, a zenéből pedig mintha délszláv hangulatokat lehetne kihallani. Az álom világában az is megtörténhetik, hogy valaki Amerikába indul el, de végül a bákói vonatállomáson köt ki. Így történt ez Sanyival is, aki az őszben indult útnak vonattal Amerikába, de annyira elaludt, hogy most már tél van, és egy moldvai menyegzőn találja magát, ahol vörös hajú szépasszonyok viszik táncba. Weöres ismerhette az erdélyi szépasszonyok legendáját, akik szépségükkel bűvölnek úgy, hogy a férfiember elveszti a talajt a lába alól.
És bár a lemez záró gondolata Horváth Sára Nina éteri hangján óvatosságra int – „Vöröshajú lánnyal ne kezdj sohasem!/ Fogjátok meg, ott száll, viszi a szívem!” – itt nem kell félni: az utolsó hangok egybecsengnek az albumkezdő dal akkordjaival, biztosítva minket arról, hogy minden kezdet és vég összeér.
A pletykázó asszonyok tehát nem csak tojásokról szaporítják a szót, hanem sajátos világokat építenek szavakból, tapasztanak össze dallamokkal. Ifj. Csoóri Sándor pedig – aki cameószereplőként magát is beleírta a zenébe – zenei rendező mivoltában egy újfajta zenei dramaturgiát is kitalált e lemezhez, ami úgy működik, mint egy többszólamú regény: egyszerre több sávon zajlik, így minden olvasáskor, hallgatáskor máshova kerülnek a hangsúlyok. Ki-ki olvassa ki belőle a saját történetét, s ha úgy tetszik, hozzá is költhet!
Közreműködők:
Balogh Melinda, Horváth Sára, Kaszai Lili – ének, mese
Utasi Péter – mese
Kiss-Balbinat Ádám – hegedű, ének
Hegedűs Máté – hegedű
ifj. Csoóri Sándor – brácsa, tambura
Babcsán Bence – szaxofon
Gárgyán Zoltán – klarinét
Réti Benedek – harmonika
Szabó-Csobán Gergő – nagybőgő
Bősze Tamás – cintányéros dob
Zenei rendező és szerkesztő: Ifj. Csoóri Sándor
Hangmérnök: Dióssy Ákos
Kiadó: Fonó Budai Zeneház, 2020
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
