A magyar népzene élő hagyomány. Hagyomány, amit életben kell tartani, még élő, autentikus „adatközlőivel” találkozni és kommunikálni kell, magát a hagyományt pedig a jelenidőben kell megélni és tovább kell vinni.
Nagyjából ezek voltak annak az új népzenei- és táncházmozgalomnak az alapállításai, amely a 70-es évek elején szökkent szárba, egész pontosan 1972. májusában rajtolt el Budapesten. Persze nem előzmények nélkül, nem a semmiből, mint az űrhajós lábnyoma a Holdon, hanem egy szerves hagyomány részeként: a bartóki, kodályi hagyomány folytatásaként, Lajtha, Győrffy, Paulini és mások örököseiként. De egy már érezhetően másik narratívát megnyitva.
Halmos Béla, Sebő Ferenc, meg a többiek egyfelől a gazdag magyar népi hagyományt fedezték fel (bizonyos értelemben: csodálkoztak rá arra) fiatalemberként, és vittek tovább azt, másfelől maga a berobbanó népzenei- és táncházmozgalom sem légüres térben született, hanem a hatvanas-hetvenes évek fordulójának tiltott-tűrt, és legkevésbé támogatott, változó, leginkább a felszín alatt forrongó kulturális mozgásaival, a színházzal, az irodalommal, és persze az akkor még mindig viszonylag új ifjúsági szubkultúrával, a beatzenével interakcióban. Ami az utóbbit illeti: hallgassuk csak meg az Illés és a Muzsikás vonatkozó lemezeit.
Jávorszky Béla Szilárd újságíró, aki ennek a világnak a talán legaktívabb hazai krónikása és értelmező-értő kommunikátora, valahol itt veszi fel a fonalat: enumeráció gyanánt áttekinti az előzményeket, felsorakoztatja az elődöket, elmeséli az indulás körülményeit és aztán áttekinti ennek a sokszínű és gazdagon szőtt kulturális színtérnek a lassan fél évszázados történetét. Nagy menet, szó se róla.
A közel 300 oldalról semmi nem maradt le: a magyar folk egyetlen fontos szereplője sem, a Muzsikástól, Dresch Mihályon, Szabados Györgyön, Szalóki Ágin, Palya Beán át Lajkó Félixig, a Barbaróig vagy a Csík zenekarig (és akkor itt még nagyon, de nagyon hosszan folyathatnám a sort), egyetlen színtér vagy helyszín sem, a Kassák klubtól az FMH-n, a táncháztalálkozókon és a folkkocsmákon át a Fonóig és a Sziget Világzenei Nagyszínpadáig, korszakok a rendszerváltás előtt és után, tájegységek a határokon innen és túl, és az ágak-bogak, a world music, a roma folk vagy a klezmer, amik nélkül a magyar népzene nem az volna, ami.
Jávorszky műve grandiózus meló, és nem csak azért, mert kilóra szállítja le a magyar folk történetét, persze az már önmagában is hatalmas teljesítmény, hogy valaki mindent és mindenkit képes egyetlen könyvbe gyűjteni, hanem főleg azért, mert keretezi, kontextusba rakja ezt az ezerszálú történetet, értelmezi a történteket, felmutatja az összefüggéseket, elmondja a mit-miérteket, hogy miből mi következik. Ettől igazán fontos és kihagyhatatlan kulturális történelemkönyv ez.
(Kossuth Kiadó, 2013)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
