Attacca – zenei műszó, azt jelenti, hogy megállás nélkül folytatjuk a következő tétellel. Rendszerint nem szükségszerű egy zenekar elnevezésével foglalkozni, de a világzene mégiscsak egy olyan közeg, ahol bizonyára fontosak az apró részletek, ha már ilyen beszédes az elnevezés. És ha kicsit elgondolkodunk rajta, nem is annyira apró részletről van szó, ha a zenekar vállalását tekintjük.
„A klasszikus zene és a kortárs jazz formanyelve, eszközei, kifejezésmódja mellett - a kompozíciós gondolkodás mentén - az Attacca zenéjében hangsúlyosan jelenik meg az autentikus népzene is, színesítve az összhangzást” – áll az ismertetőben, majd felmerül még hivatkozásként Bartók és Kodály neve, továbbá a koreografált tánc is megjelenik. A „Világom” című új lemezt meghallgatva nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak a szokásos, közhelyes hivatkozások jelennek meg itt, hanem azokat valóban igyekszik a zenekar tartalommal megtölteni. (mit is jelent tehát?)
A fenti bemutatkozásból kitűnik, hogy elsősorban a klasszikus és a jazz volna a kiinduló alap, és ehhez adódik hozzá a népzenei hatás. A „Világom” ennek a fordítottjáról tanúskodik: a magas fokú népzenei jártasságot egészíti ki a műzenei gondolkodás, a bartóki hagyaték pedig egyszerre jelenti a népzenekincs és a zeneszerző kompozíciós technikáinak, jellegzetes harmóniafordulatainak ihlető erőként való hasznosítását.
A zenekari felállás érdekes: volna fantázia az ének (Magyar Bori), fúvósok (Horváth Móni), hegedű (Mészáros Erzsébet), nagybőgő (Dénes Ábel), ütősök (Bordás Zoltán) felállást zongorával (Hetessy Csaba) kiegészíteni úgy, hogy a hangfelvételen is hallható, a darabokhoz hozzátevő táncritmusok is előkerülnek (Bodnár Dániel). A megvalósítás azonban több helyen hibádzik, és itt csak másodlagos, hogy a hangfelvétel kissé tompa, nem szép. A sokszínűséget nem elegendő vállalni, hanem ügyelni kell az aránytartásra, a szokatlanabb, határokon túllépő megoldásokat nem árt megindokolni. A zongora szerepét nem sikerült jól meghatározni, úgy érzem, helyenként feleslegesen szólal meg, nem egyszer kilógva a többiek szimbiotikus játéka mögül.
A második, „Legényes” című számban például Bodnár nem játssza ki az értékeket, hangok mosódnak egybe és az „Allegro Barbaro” harmóniáit megidéző darab így az igazán jó alap előadásból visszapottyan a műkedvelő színvonalra. Valószínűleg csak egyéni ízlés kérdése, de szerintem a cajón mára a világzene elcsépelt ütős hangszere lett, már várom, hogy a nem tolakodó ütőzés szinonimájaként valamilyen más, ötletes megoldást találjon egy zenekar. A laposabb, kevésbé sikerült részeken túl azonban vannak kiemelendő momentumok. Horváth Móni szaxofon-, kaval-, fuvola játéka egy érett zenész képét tárja elénk, az Attacca által magába szívott műfajok között magabiztosan állja meg a helyét a népzenétől elindulva a jazzen keresztül a kortársas színekig. A lemez majd bizonyára sokakban megmaradandó értéke Magyar Bori éneklése lesz. Tág hangfekvése mindenhol pontos, metsző, a különböző lágékban új hangszíneket tud megjeleníteni. Mintha egy plusz hangszer lenne a torkában, az amúgy is igen erős hangja további tónusokkal erősödik az adott dinamikai tartomány függvényébe (ő a lemezfelvétel után kilépett a zenekarból).
Az Attacca szépen képviseli a balkáni-török-ottomán dallamíveket és jól hallhatóan megtaláltak maguknak valamiféle sajátos hangot, amelyhez ötvözetként használják a magyar territóriumtól már távolabb eső, azonban Bartók kutatási területét még magában foglaló régiók zenéjét. Az érdekes ritmikák (pl. „Addig babám” 3+2+2=7) nyugodtan kerülhetnének fókuszáltabb helyekre, mert a tört, aszimmetrikus ritmusokat is készségszinten képesek megragadni. Az említetteken kívül néhány további bizonytalanság (pl. a „Merre vagy”-ban a parlando és a rubato közötti hezitálás) kiegyengetésével és a szerteágazó stílusok ágas-bogas nyúlványainak visszanyesegetésével egy következő lemezen már egy érettebb produkcióval állhatna elénk a zenekar. De már most érezni, hogy az a bizonyos, a zenekari névben rejlő szünet nélküli továbbhaladás bizony nem csak a zenei megoldásra utal, hanem különböző kultúrák és időbeli síkok határok nélküli összefűzésére is.
(Attacca: Világom – Hunnia, 2020)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.