Fotó: Hámori Zsófia

Amikor a zeneipar nemi egyenlőtlenségeiről beszélünk, nem az a kérdés, vannak-e; sokkal inkább, hogy miért. Elég, ha ránézünk a zeneipari szerepkörök vagy az egyes zenei műfajok képviselőinek nemek szerinti megoszlására, hagyatkozhatunk a makacs számokra vagy puszta személyes tapasztalatokra, sőt, turkáljunk bátran a fejünkben élő sztereotípiákban is.

A szubjektív faktorok itt is ugyanannyira képbe kerülnek, mint a rendszerszintű mechanizmusok. Hogy ez az egyenlőtlenség önmagában baj-e, már egyéni értékítélet kérdése, a miértek felkutatása a kutatók dolga.

Barna Emília szociológus és populáriszene-kutató a magyarországi Ladyfest egyik szervezője, számos kutatás és publikáció mellett az első magyar populáriszene-kutatásával foglalkozó szervezet, a Zenei Hálózatok Egyesület megalapítása is a nevéhez kötődik. Egyik fő kutatási területe a populáris zene(ipar) genderszempontú vizsgálata, jelenleg is egy átfogó kutatáson dolgozik. Ennek kapcsán kérdeztem.

S. H.: A kutatásodhoz készített interjúk és a személyes tapasztalataid alapján, mik a legtipikusabb előítéletek a zenei életben a nőkkel szemben? 

B. E.: A zeneiparban megjelenő előítéletek általánosan véve hasonlók, mint amik az élet más területein is megnyilvánulnak a nemi viszonyok, egyenlőtlenségek kapcsán, tehát a tágabb társadalmi struktúrába vannak ágyazódva. Van néhány tipikusnak mondható példa, amit az általam készített interjúkban is sokan kiemeltek. Az egyik leggyakoribb a megkérdőjelezés, amikor az adott nő sikerét, boldogulását jelentős részben a körülötte lévő férfiaknak tulajdonítják: egy férfi írja neki dalokat, ezzel és ezzel a férfival  van jóban, ennek a férfinak a barátnője. Ehhez érdemes hozzátenni, hogy a férfiuralmi berendezkedésnek köszönhetően valóban sokszor férfi ismeretségeken, illetve kapuőr pozícióban lévő férfiak jóváhagyásán keresztül vezet az út a sikerességhez, tehát az előítéletek egy valós strukturális egyenlőtlenségre mutatnak rá. Az olyan informálisabb szerveződésekbe, mint az underground zenei közeg, eleve ismeretségek révén lehet bekerülni. Sok olyan történetet hallunk, hogy amikor például egy párkapcsolatnak, ami révén nőként be tudtál kerülni a közegbe, vége szakad, hirtelen nem vagy senki azon a színtéren és bizonyítanod kell, hogy saját jogon te is értékes alkotó vagy. Ez férfiakkal jellemzően ritkábban fordul elő. 
Egy másik a technológiához való viszony, hogy a nők nem értenek a hangtechnikához, a hangszerekhez. Hogy ha nőként bemész egy hangszerboltba, azt hiszik, a barátodnak vásárolsz valamit, vagy vizsgáztatnak, hogy tényleg össze tudod-e dugni az erősítőt, és őszintén meglepődnek, ha igen. 
Pozitív, jóindulatú előítéletek is vannak, amik szintén megerősítenek olyan szerepköröket, amik tipikusan női feladatok a társadalomban. Például az olyan zenekarokban, ahol egy női tag van és a többiek férfiak, elég jellemző, hogy a nő viszi a szervezési feladatokat, “mert hát ugye a nők eleve jobbak ebben, hiszen a háztartást is ők vezetik”. Ezek mind megnyilvánulásai olyan struktúráknak, amik nem csak önmagukban érdekesek, hanem fent is tartják ezt az egyenlőtlen rendszert.

S. H.: Amikor rendszerszintű mechanizmusokról beszélünk, milyen faktorok tarthatják fent a férfidominanciát ebben a szegmensben? Miben nyilvánul meg a zeneipari üvegplafon? 

B. E.: A zeneiparban a legfontosabb erőforrás a kapcsolatrendszer, és itt nem a szoros értelemben vett korrupcióra gondolok, hanem arra, hogy az, hogy hova jutsz el, nagyban függ attól, hogy kiket ismersz, kikkel tudsz jó szakmai és baráti viszonyt kialakítani. Ezt nyilván nemcsak a nem befolyásolja, hanem olyan faktorok is, mint az osztályhelyzet, vagy hogy budapesti vagy-e vagy vidéki. Nagyon fontos szerepük van az olyan informális kapcsolatépítési terepeknek, mint a koncert utáni éjszakába nyúló haverkodás, ami feltételez egy habitust és családi állapotot is. Férfi esetében is lehet hátrány, ha valaki nem akarja ezt az életstílust folytatni, de mondjuk kisgyermekes anya lévén egy nő nyilván sokkal kevésbé tud vagy akar jelen lenni. Az informális kapcsolatépítésnek ez a fajta kultúrája biztosan nehézséget jelent a nők jelentős része számára, és ezen tényleg sok minden múlik, például a fellépési lehetőségekhez jutás.  
Vannak a folyamatban sokkal korábban érvényesülő mintázatok is, ilyenek a hangszerválasztás vagy a követendő példák. Az, hogy a klasszikus zenében csak férfi zeneszerzőket ismerünk, vagy hogy a nagybőgő “nem egy nőies hangszer”, a lányokat már a korai zenei szocializáció során eltérítheti ezektől az irányoktól. 

S. H.: Milyen szerepük van ebben a nőknek? Érdekes ellentmondás, hogy habár a zeneiparban nőként jó érvényesülési stratégiának tűnik a közegre jellemző férfias viselkedésminták felvétele, mégis sok esetben automatikusan belehelyezzük magunkat a nőiesebbnek mondott szerepkörökbe.

B. E.: A társadalmi szocializáció során szerepeket sajátítunk el, mintegy stratégiákat, amiknek révén működni tudunk, részt tudunk venni folyamatokban. Ha tudatosul is bennünk, hogy nem érezzük jól magunkat bizonyos szerepekben vagy kultúrákban - nőként a zeneipar erősen maszkulin kultúrájában -, ezt nagyon nehéz már szóvá is tenni, nem hogy felülemelkedni rajta, mert nem hatékony stratégia a beilleszkedéshez.Ha a zenei együttműködések során felvállaljuk a konfliktusokat, akkor tulajdonképpen az egyéni kapcsolatok szintjére hozzuk azokat a strukturális konfliktusokat, amikért valójában nem tehető kizárólag az egyén felelőssé. 

Az Artisjus 2018-as felmérése szerint* a női szerzők által írt dalok 30%-a pop műfajú, a rock/ metál, az alternatív és a klasszikus, instrumentális stílusok aránya 12- 12- 12%. Az electro/ dance műfaj 10%-át teszi ki a lejelentett, női szerzők által írt zenéknek. Ugyanezen felmérés szerint a hiphopban kevés nő alkot: a szerzemények mindössze 2%-a sorolható ebbe a műfajba. *A felmérés kizárólag azokra a művekre terjedt ki, ahol a mű bejelentésénél a szerzők megadták annak stílusát. - forrás

S. H.: A zeneipari foglalkozási körök mellett az egyes műfajokban is érdekes eltérések vannak genderszempontból. Egy korábbi publikációdban külön foglalkoztál a hálószobapop-jelenséggel. Miért lehet ez egy klasszikusan nőiesnek mondott műfaj? 

B. E.: Egyértelműen megfigyelhető nemi szegregáció műfajok és szerepkörök tekintetében is, de ahogy azt már említettem, ezek nem függetlenek a társadalmi szerepektől. A hálószobapop esetében, amit kifejezetten nőies műfajnak tekinthetünk a részvétel szempontjából, az volt a kiindulási pontom, hogy az otthoni hangrögzítő, zeneszerkesztő stb. technológia segítségével egy biztonságos térben, az otthonban nyújt kísérletezési teret. Ugyanakkor jól megfér azokkal a szintén klasszikusan női feladatokkal, mint a háztartás vezetése vagy a gyermeknevelés, hiszen otthonról végezhető – ilyen szempontból viszont megerősítheti a genderviszonyok fennálló struktúráját. 

S. H.: Vannak olyan zenei események, workshopok, amelyek kifejezetten nőket helyeznek előtérbe vagy kizárólag női és transznemű előadókat vonultatnak fel. Ez a fajta kiemelés hogyan segít az egyenlőtlenségek elmosásában? A női kvótáról megintcsak nagyon megoszlanak a vélemények, mármint, hogy jó-e. 

B. E.: A kvótázással kapcsolatban elég erősen szkeptikus vagyok. Zenei szocializációs szempontból lehet értelme, hogy sok női zenekart látok magam előtt példaképként, vagy, ha az igazságos reprezentáció a cél, de a gyakorlatban sokkal inkább jó marketingfogás és egy kipipált menőségfaktor, mint valódi megoldás. A csak női tereknek, rendezvényeknek viszont látom jelentőségét. A kapuőr pozíciókban is sokkal többen vannak férfiak, így rajtuk keresztül történik a kapcsolatépítés. Az ilyen terek létrehozásával ebbe bele lehet szólni, amellett, hogy jó együttműködések tudnak létrejönni és megerősítő hatásuk van.

S. H.: Sok világhírű énekesnő esetében figyelhetők meg olyan reprezentációk, dalszövegek, amik feminizmust és szexuális szabadságot hirdetnek, azonban nagyon könnyen át tudnak csapni önszexualizálásba, öntárgyiasításba, bántalmazást fetisizáló mechanizmusokba. Szociológusként, társadalomtudósként mit gondolsz, hol van ezeknek a határa? 

B. E.: Annak, hogy alapvetően férfidominancia van a zeneiparban, az egyik megnyilvánulása, hogy az esztétikai faktorokban leginkább a férfi szempontú szexualizált női testképnek kell megfelelni. Amikor Beyoncé egy óriási “Feminist” felirat előtt átszexualizálva táncol kevés ruhában, elsősorban üzletember minőségében teszi ezt. A zeneipar a kapitalista gazdaság keretei közt működő profitorientált ágazat, ami olyan kulturális mintázatokat működtet, amik az eladások tekintetében már beváltak. A szexuális szabadságot hirdető, a Beyoncééhoz hasonló előadásokat értelmezhetjük posztfeminista hozzáállásként is, hiszen azt sugallják, már nincs szükség a feminizmusra, hiszen az már beteljesítette a célját. Miközben épp az említett kulturális mintázatok rögzítettsége mutatja – a többi már említett aspektus mellett –, hogy ez a legkevésbé sincs így.