Ritmus és hang

Trio Tekke. Habár valószínűleg nem sokunknak mond bármit is ez a név, a mögötte megbúvó ciprusi görög-brit együttes különösen innovatív, egyedi, sokrétegű zenei világa első hallásra felkeltheti az érdeklődésünket – már ha fogékonyak vagyunk az eklektikára és arra, hogy egy-egy zenei folyamatba bevonódva, egy-egy hangzáshoz közelkerülve hagyjuk a gondolatainkat sodródni mindenfelé. Ne lepődjünk meg, ha furcsábbnál furcsább alakokat, természeti képeket, különféle ijesztő vagy békés fény-árnyék jelenségeket, egymásba folyó színeket asszociálunk – pont ez a lényeg. 

A névválasztáshoz visszatérve, a fentieket alátámasztja a tekke, arab-török eredetű szócska jelentése: a derviskolostorokat hívták így az Ottomán Birodalomban. A kifejezés – a kultúrák közti kapcsolódások által – átöröklődött a görög nyelvbe is (ο τεκές), hiszen főképp Görögország északi, thrák részén számos tekke, azaz szufi kolostor, afféle muzulmán épületkomplexum nyílt meg közvetlenül az oszmán hódítás után, gyakran türbével és mecsettel is kiegészülve, melyeket idővel hol betiltották, hol pedig ismét engedélyezték működésüket az aktuális politikai rendszertől, vezetőtől függően.
A tekke kifejezés újkori görög használatban azonban nem kapcsolódik eredeti, vallási dimenziójához, még ha a dervisek rutinjára, életmódjára valamelyest utal is. A tekke tehát mai értelemben a hasisfogyasztók-termelők vízipipafüstben úszó, „barlangnak” nevezett gyűjtőhelyét jelenti. Ezen a ponton máris megemlíthetjük a Ritmus és Hang olvasóinak már biztosan ismerős görög zenei műfajt, a rebetikót, ami a Trio Tekke mindenkori zenei, gondolati, esztétikai bázisa 2009-ben megjelent első, Ta Reggetika című lemezük óta, hiszen a rebetiko anno azoknak a munkásoknak, menekülteknek, törvényen kívülieknek, társadalmi ranglétrán valami okból lecsúszottaknak a lelkéből szólalt meg elsőként, akik a tekkékben élték meg örömüket, bánatukat, vagy adtak hangot tiltakozásuknak.

A huszadik század eleji történelmi-politikai történések hatására kialakuló új, nehéz sorsú társadalmi réteg létkörülményei, életvitele, egyszerűen megfogalmazott, de világméretű problémákat feszegető, dalba szőtt gondolatai a 21. században is visszaköszönnek, illetve jelen vannak, még ha azóta az e gondolatokat szintetizáló rebetiko mint műfaj – 2017 óta európai szellemi-kulturális örökségként – sokat változott zenei kifejezésmódját, témakörét és előadását, használatát illetően egyaránt. Az egykori szellemiség, melyben az első dallamok megfogantak, azért a mai napig ott bújkálnak az újonnan írt dalokban is, melyre kiváló példa a Trio Tekke idén megjelent negyedik albuma, a Strolivos.

A lemez majd’ minden darabját az együttes egyik alapítója, Antonis Antoniou jegyzi, aki a görög stílusjegyek megerősítéséért főképp felelős tzouras nevű hangszeren játszik, és karakterisztikus énekével ő teremti meg számomra ezt a látomásos Trio Tekke-világot. Ezen a lemezen – melyet az együttes maga is az innováció jegyében adott ki – a zenekar kiegészül neves, kimagasló tudású vendégekkel is, így Antonis mellett megszólal még az a három férfihang is, akik az elmúlt 20 évben a görög zenei színtérre igen erőteljes hatást gyakoroltak: Dimitris Mystakidist, a rebetiko mai elsőszámú „nagykövetét” hallhatjuk a Breathless Shriek című számban, Fotis Siotas, az egyik legkreatívabb és kísérletezőbb dalszerző, hegedűs, énekes a The first day című dalban énekel, az épp 30-as éveibe lépő, hihetetlenül gazdag zenei eszköztárral rendelkező Yiannis Dionysiou az I erase the dayben mutatkozik be – természetesen csak előttünk, Görögország szerte és Cipruson jelenleg a legjobb, legelismertebb előadók közt szerepel.

A lemezen szereplő új kompozíciókkal a Trio Tekke egy nagy lépést tett előre, miközben stílusuk, zenei nyelvezetük konzekvensen visszavezethető korábbi munkáikra, az elmúlt 15 évük zenei emlékeire, utazásaira, tapasztalataira, így mi is ismerős érzésekkel hallgatjuk az új dalokat, hiszen az együttes egyedi, bármikor felismerhető hangzása mind visszanyúl saját múltjához, saját gyökereihez, afféle saját zenei történelmet teremtve maga köré. Ez a fejlődéselvű, önmagába való visszatérés az, amit úgy hívhatunk, hogy

egyéniség.

Bevallom, hogy a Strolivos egy olyan lemez, amelyről nehéz elfogulatlanul írnom, hiszen a legszebb véletlenek sorának köszönhetően személyesen is ismerem a lemezen megszólaló alkotókat és a tájat, amelyben gyökereznek zenei gondolataik, melyek központjában az ember, a természet és a Föld társadalmának végletes-végzetes folyamatainak furcsa, számtalan kérdést felvető viszonyrendszere áll. A Trio Tekke nyíltan foglal állást számos társadalmi kérdésben, amely az általuk képviselt újkori - és mindenkori - rebetiko hagyománynak fontos ismérve. A két ciprusi alapítótag, Antonis Antoniou és Lefteris Moumtzis más projektjeikben, együtteseikben (Monsieur Doumani, Freedom Candlemaker) is hasonlóképpen szabadon formálnak véleményt a civilizációs válságról, de sosem agresszióval, vagy a művészet rovására. Az új Trio Tekke-lemez címe ismét kulcsszerepet tölt be a zenei anyag értelmezésében és átélésében, ahogy a korábbi albumok (Ta Reggetika, Samas, Zivo) esetében is, ami a társaság mély gondolatiságát, komplex művészetfelfogását bizonyítja.

A strolivos szó elsődlegesen örvényt, turbulenciát vagy turbinát jelent, átvitt értelemben rendezetlenségre, bizonytalanságra utal, illetve olyan személyre mondják, aki nyughatatlanul, örök mozgásban éli az életét, kitéve magát a természet szeszélyeinek. Habár egy ilyen életet nehezebb kontroll alatt tartani, a forgószélben sodródni pedig sokszor fájdalmas, a szabadság és függetlenség súlytalanságában megérthetjük, hogy valójában milyen haszontalan és tragikomikus ellenállni a természetnek, megpróbálni felülírni annak törvényeit: az emberi alkotás és rombolás véget nem érő, céltalan ciklikusságában még nevetségesebbnek látszik árral szemben hajózni. Ahogy a természetben, úgy annak szerves részében, a zenében is jelen van a sötétség és a világosság, és ennek érzelmi megfelelői. A rebetiko mindig is magában hordozta a szenvedés hangját, de ezzel egyidőben az élet gondjaitól is meg tudott szabadulni. Hagyni, hogy a szél döntsön helyettünk, elengedni mindent, és kívülről nézni, ahogy a világ mint maga körül forgó, saját farkába harapó kígyó nélkülünk borul a káoszba, valójában örömteli megkönnyebbülés, melyet a Strolivoson hallható dalok mind felidéznek és megidéznek.

A London-Nicosia-Athén háromszögben létrejött lemez a korábbi Trio Tekke-anyagoknál még „hangsúlyosabb” ritmikai elemeket tartalmaz, az elektronikát is beemelve pedig még erőteljesebb színek kerültek a dalokba, melyekre tekinthetünk úgy, mint a múltban egymásba fonódó hagyományos kultúrák továbbélésére a jelenben, személyes hangvételű, de mindannyiunk nevében szólni akaró aktuális állásfoglalásra a jelenünkkel, és a hatására kialakuló jövőbeli lehetőségeinkkel kapcsolatban.