Alapesetben is fura fülhallgatón keresztül sivatagi bluest, mali musicot hallgatni, egészen különös távlatokat, kontextusokat nyit a négy fal, a fejre illesztett eszköz és a hatalmas terekben megálmodott és megszólaló zene között feszülő ellentét – hát még így járvány és valódi bezártság idején. Ha hozzáteszem, hogy ami a mali zenét illeti, a beavatásom is pont így történt (szoba, füles), persze akkor nem egy kötelező karantén idején, hanem egy téli éjszakán, sok évvel ezelőtt, akkor talán még inkább személyesebb és különösebb lesz ez az egész.

Akkor a stílus klasszikusa, a Tinariwen Aman Iman: Water Is Life című lemezét hallgattam, és az elképesztő hatással volt rám, olyat mutatott a zenében, amivel korábban még nem találkoztam. Nem mindennapi zenehallgatás volt, nem mellesleg pedig rajongóvá tett. Nos, ha a Tinariwen a báty, akkor a Tamikrest a kistesó vagy az öcs. Történetük sok szempontból hasonló, párhuzamos.

Az öttagú zenekar 2006-ban alakult, az alapító huszonéves fiatalok ugyanabba az algériai-mali határon fekvő oázisban található iskolába jártak, és ott részesültek egyébként zenei képzésben. A fiatalságukat beárnyékolta a kilencvenes évek első felében zajló polgárháború, számos családtagjuk meghalt a tuaregek (kel tamasheq, ahogy ők mondják) autonómiáért folytatott harcában. A kétezres évek közepére kiújultak a harcok, ezek a fiúk azonban úgy döntöttek, hogy fegyver helyett inkább hangszereket fognak a kezükbe. Kezdőként a tradicionális tuareg zenét és a nagy példakép, a Tinariwen dalait játszották, aztán ezek, valamint Hendrix, Marley és a Pink Floyd hatására elkezdtek saját dalokat írni.

Azonban, hogy ezekből lemez is legyen kellett még egy mentor is: Chris Eckman, a Dirtmusic alapítója, akinek az együttese 2010-ben Bamakoban, Mali fővárosában vette fel a lemezét, melyen Tamikrest tagjai is zenéltek. Ugyanebben az évben jelent meg a Tamikrest első lemeze, az Adagh is, melynek producere, nem meglepő módon éppen Eckman lett, kiadója pedig az Eckman által gründolt Glitterbeat.

A Tamikrest zenéje pont annyival robosztusabb, dinamikusabb, rockosabb mint a Tinariwené, amennyivel egy zabolázatlan öcsike jobban odalép a megfontolt bátyhoz képest. Nem sokkal: ugyanazok az alapelemek, a tuareg tradíció, a blues és a pszichedélia, csak éppen a fiataloknál mindent, amit meg lehet tolni, azt egy kicsit jobban meg is tolják. Ami pedig a megtekert volumét illeti, a most megjelent Tamotaït a zenekar amúgy is dinamikus repertoárjának eddig legmasszívabb darabja.

A marokkói énekesnő, Hindi Zhara és japán zenészek társaságában elkészített album, politikus lemez, reflektál az Algériában és Párizsban dolgozó zenekar szülőföldjének polgárháborús helyzetére, de nem az elkeseredés, hanem a megváltás reménye hajtja, nem véletlenül kapta azt a címet, melynek jelentése „a pozitív változás reménye”.

Persze amennyire a hazatérés és a béke reménye, úgy egy másik tuareg toposz – a Tinariwen életművéből is jól ismert – utazásélmény és a felfedezés is keretbe foglalja a Tamikrest új lemezét. A sivatag ihlette dalokat Párizsban vették fel a Glenn Hansarddal, Gemma Hayeszel, (és nem meglepő módon) a Tinariwennel is dolgozó David Odlummal, Hindi Zahrával egy brüsszeli koncertjükön léptek fel első alkalommal, úgy, hogy direkt nem próbáltak együtt a koncertre, hagyták, hogy a helyzet alakítsa a közös produkciót, míg a zenekar gitáros-frontembere, Ousmane Ag Mossa egy japán szigeten írta a dalok egy részét, ott dolgozott együtt tradicionális japán zenét játszó muzsikusokkal.

Ami ebből összeáll, az több mint a részek összessége, az bizonyos értelemben több is, mint egyszerűen csak zene, az egy történet, ami a lemez elejétől a végéig elmeséli magát: a hazatérés reménye és az úton lenni (vagy a sehol sem lenni) érzése, a lüktetés, az elragadtatás, az eksztázis és a finom áttűnések – az egy szinte tökéletes lemez.