Ritmus és hang

Arab dallamvilág, sajátosan billegő ritmusok, szemétből fabrikált hangszerek - a sajátos jemeni tradícióból kiinduló, az arab-zsidó Eyal El Wahab által vezetett El Khat egészen egyedi zenét játszik.

Az El Khat, Eyal El Wahab zenekara a jemeni tradícióból indul ki. Az arab zene jól ismert jellegzetességei - például dallamvezetése - mellett több egyedi vonása is van ennek a hagyománynak. Wahab a témáról írt rövid ismertetésében elsőként azt emeli ki, hogy a zene "egyszerre fejezi ki a szegénységet és a gazdagságot" - utóbbit egyfajta teljességként, hiánytalanságként kell érteni, előbbit pedig az eszközökön: nagyon fontos például, hogy a központi szerepet betöltő ritmust gyakran fémtárgyakon ütik. Ez "néha egyszerűen az anyagi források hiányára vezethető vissza, máskor pedig az évszázados hagyományra." Fontos, hogy nagy hangsúly esik a ritmus mögé játszott hangokra. Az ebből eredő, billegő, folyamatosan megakadó-meginduló lüktetés egészen egyedi - és a nyugati fülem számára sokadszorra is bizsergetően izgalmas. Wahab szerint a jemeni zene erősen ritmusközpontú, kevésbé jellemzőek rá a szólók vagy a virtuóz énekelőadások.

Az e hagyományból kiinduló, saját képére formált dalokat az El Khat részben az Eyal El Wahab által épített hangszereken játssza. Nemcsak ütősöket, hanem vonós hangszereket is fabrikál, és mint a Songlinesnak elmondta, 100%-ban talált tárgyakat használ, tehát a fa-, fém- és műanyagdarabok mellé nem vásárol pl. rendes húrokat.

Részben ennek is köszönhető az a sajátos hangzás, amit gyakran az "örömteli csörömpölés" és hasonló kifejezésekkel írnak le. De jóval többről van szó, mint a hangzásról. Lemezeiket áthatja a felszabadult és harsány élvezkedés a zene kifejező potenciálja, transzportatív ereje fölött, ami összeköti az embereket egymással és a múlttal - ez még a nem bulis számokban is ott van. A felszabadultság olyan mértékű és átható, hogy látszólag mindig az anarchiába fulladás közelében táncol a zene - de Wahab nemcsak, hogy biztos kézzel mindig visszakormányozza, hanem mesterien el is rejti ennek a kormányzásnak a nyomait. Így az első és második benyomás az örömteli, legjobb értelemben vett zajongás, amit olyan felszabadító hallgatni, mint amilyen játszani lehet. A további hallgatások viszont újabb és újabb mélységeket tudnak feltárni.

Eyal El Wahab egyszerre arab és zsidó; jemeni származású, de Izraelben nőtt fel. 20 éves korában, autodidakta módon kezdett csellózni tanulni. Bár nem tudott kottát olvasni, bedumálta magát az észak-afrikai arab zenét játszó Jerusalem Andalusian Orchestrába - egy évig csak úgy tett, mintha csak játszana, de egy idő után túl stresszes lett az egész. Ahogy a Wire-nek mondta, zenei zsákutcába jutott, amikor egy barátjától kapott egy lemezt: a hatvanas-hetvenes évekbeli jemeni felvételekből összeállított Qat, Coffee & Qambus: Raw 45s From Yemen válogatást. "Nagyon nyers, vékony a hangzása, ami nagyon tetszett. Nem vagyunk tökéletesek, de ezt el kell fogadni, örülni kell neki." Ezen felbuzdulva alapította meg zenekarát, amit a Közel-Keleten rágott rekreációs drogról, a katlevélről nevezett el. (Ami amúgy az Észak-Jemen című URH-számban is szerepelt.)

A Saadia Jefferson (Batov, 2019) című első lemezen erősen érződik a fenti válogatás hatása: többször mintha "talált felvételnek" próbálna hatni. A Ptiha című számban még bégetést és a beszélgetést is hallunk a hátérben, az Al Ard' Amamak pedig a természetes ("amatőr") zenélés bájos esetlenségét szimulálja. A másik póluson pedig a fúvósok olykor kifejezetten míves szólamait találjuk - olyan finomságokkal, mint a Balagh Al Achbaab vége felé hallható felszárnyalás. Többször előkerül a funky is (Ya Raiyat, Munajimin).

Két szám meglehetősen kilóg a lemezből. A Wahed Mozawej hét percébe belefér pszichedelikusan zsongó gitár, rockzenei eszközöket is bevető feszültségkeltés, valamint egy meglepetészszerűen egyenletes ritmust a középpontba állító, instrumentális izgalmakat tartogató kiállás stb. A Daasa pedig néha a baromkodással határos zenebohóckodás. Ha lehet kifogásunk a lemezzel kapcsolatban, az az, hogy kissé széttartó.

Az Albat Alawi Op. 99 (Glitterbeat, 2022) az a lemez, amin Wahab mintha elfogadná, hogy igen, ez műzene. Nemcsak arról van szó, hogy az előző album főként tradicionális feldolgozásokat tartalmazott, ennek a nagy része saját kompozíció. Kifejezetten tudatos megoldások vannak itt, legyen szó ritmikai játékokról (pl. a Djaja ütős-taps-orgona kiállása, az El Khat is többféle ritmizálást ütköztet), vagy olyan hangzásbeli finomságokról, mint amiket rögtön a nyitó Maafan nyújt, már azelőtt is, hogy valami meg nem határozott tömegzaj megérkezne a háttérbe. Az Ala Al Ma érzékenyen hangzású összjátékai sem fértek volna be a korábbi, jóval harsányabb lemez keretei közé.

Rengeteg az egyedi, összetett - bár primer szinten is működő - megoldás. Ilyen pl. a La Sama: az elején a zongora tölti be a basszus szerepét, ethiojazzes orgona érkezik mellé, majd gitár veszi át a szerepét; a szaggatott, hangszereket ki-be léptető szám középrészében még egy klasszikusnak ható zongoraszólam is hallható, ami a féloldalas ritmizálásnak köszönhetően egészen sajátos hatást kelt. A Naksah al Ras .2-ben a sűrű, fokozó ütősök mellé egy szétcsúszó avantgárd gitár érkezik, ami lépésről lépésre jut el a tradicionálisabb dallamvilághoz, átvezetve a méltóságteljes Leilat Al Henna-hoz. A lemez végén elnyugvó hangulatára frappánsan érkezik a záró, címadó szám zajongása.

A legújabb lemez felvételeit még Izraelben, egy falusi, földalatti óvóhelyen kezdték el, majd a zenekar magja (Wahab mellett Lotan Yaish ütős és Yefet Hasan orgonista) Berlinbe költözött. A mute (Glitterbeat, 2024) ezzel együtt a legdúsabb hangzású El Khat-album. Sűrűn rétegzett dalok ezek, többször a korábbiaknál hangsúlyosabb basszusokkal, (mondjuk pszichedelikusnak mondható) rockzenei megoldásokkal. Talán a nyugati hallgató számára legkönnyebben megközelíthető lemez a három közül, anélkül, hogy engedményeket tenne. Több dal, például a záró Intissar akár még slágeresnek is mondható. Újdonság továbbá az elektronika megjelenése. Ezek viszonylag ritkák, de a fura, szaggatott, csúszkáló elektronikus hangok (Commodore Lothan), megbuherált, akadozó ritmusok (Zafa : Talaatam) határozottan új utakat nyitnak meg az El Khat előtt. Különösen érdekes az Almania, ami dubos visszhangokkal tölti ki a ritmusok üres helyeit.

A mute egyben arra is bizonyíték, hogy bár igen erős és határozott dallam-, ritmus- és hangzásvilág jellemzi azt a jemeni zenét, amiből az El Khat kiindul, mégis sokfelé el lehet jutni innen, a gyökerek megtagadása nélkül is - csak kreativitás kell hozzá, és az itt van bőven.