Ritmus és hang

Három népzenész és két klasszikus zenész találkozásából jött létre az a vonós kvintett, amelyet ma VOŁOSI-ként ismerünk. Történetük a Kárpátok lengyelországi részére vezet vissza, de virtuóz örömzenéjük, amely azóta bejárta a világot, a magyar közönség számára sem ismeretlen. Több alkalommal koncerteztek Budapesten, Lajkó Félixszel közös lemezük pedig felkerült a legfontosabb világzenei toplistákra.
A VOŁOSI márciusban a Fonóban koncertezik, ennek apropóján Stanisław Lasońt kérdeztük.

A VOŁOSI története 2004-ben kezdődött, egy sokat emlegetett esküvőn. Mesélj nekünk a kezdetekről, honnan ered a „Kárpátok zeneje”?

Zenészcsaládban nőttem fel. Bár tanulmányaink szempontjából nem volt rajtunk különösebb nyomás, a zene mégis velem volt, körülvett már a kezdetektől. Mintha nem is kívülről érkezett volna ez az egész, hanem én magam nőttem volna ki a zenéből. A közös időtöltés, improvizálás egyfajta ünnep volt – nem akartunk létrehozni semmi különöset, csupán a pillanat öröme, a párbeszéd átélése, az érzelmek kifejezése volt a cél. Ahogy édesapám (zeneszerző), édesanyám (zongorista), bátyám, Krzysztof hegedűn együtt örömzenéltünk – ezek a legélénkebb emlékeim! Klasszikus zenei tanulmányaim során évekig ugyanerre az élményre vártam. A kortárs zene hatalmas tárházának felfedezése közben azon kaptam magam, hogy az önkifejezés legőszintébb formáját keresem. Amikor találkoztam ezekkel a Kárpátok lengyel részéről származó különleges zenészekkel, hirtelen azt éreztem: hűha, ez tényleg mélyről fakad! A bátyám, Krzysztof, valóban talált egy zenekart az esküvőjére. Ki gondolta volna akkor, hogy mi fog ebből kisülni!

Később a klasszikus zenei háttérrel bíró Lasoń fivérek csatlakoztak három, a Sziléziai-Beszkidekből származó népzenészhez, így alakult ki a jelenlegi formáció, egy vonós kvintett. Míg a népzenében természetes a spontaneitás, a klasszikus zenében nem kap túl nagy teret az improvizáció, mégis a zenétek lényege éppen ebben rejlik. Hogyan fontátok egybe ezt a két zenei műfajt?

Egészen elragadott minket a hév. Ezek a kárpátokbeli zenészek teljesen természetes módon játszottak, nagyon jellegzetesen – de közben tisztán és kifinomultan. Úgy éreztem, hogy van valami a zenei gyökereikben, ami a legjobb kamarazenészekre emlékeztetett. Egyfajta tökéletes párbeszéd párosult egy nyers, hagyományos hangképzési technikával. Magához hívott és elragadott. Egyszerűen fel kellett fedeznünk együtt, de utánozni soha nem akartuk. Számomra és Krzysztof bátyám számára ez a találkozás az improvizáció és az új zeneszerzés platformja lett.  Az álmom az önkifejezés lehetőségéről egyszer csak valóra vált.

Gyakran említitek, hogy a 2010-es „Nowa Tradycja” Fesztiválon megnyertétek az összes lehetséges díjat. Ez majdnem tíz évvel ezelőtt történt, mit jelentett ez nektek abban az időben? Hogyan emlékszel vissza erre az élményre?

Őszintén szólva a legelején nem akartunk együttest alapítani. A légkör nagyon bensőséges volt és nem igazán éreztük, hogy ezt meg kellene osztanunk másokkal. A felfedezésünk öröme éppen elég volt. Az ötlet, hogy részt vegyünk a Lengyel Rádió 2010-es „Új Tradíció” Fesztiválján nem tőlünk származott, és eleinte eléggé kételkedtünk is. Soha nem akartuk, hogy műfaji keretek közé zárjanak minket. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy részt veszünk a vetélkedőn, és megosztjuk, amit felfedeztünk. Nagy sikerünk volt, és ekkor alakult meg a VOŁOSI. Ezután sok koncertfelkérést kaptunk és hamarosan ráébredtünk, hogy a közönség is részese lehet ennek a párbeszédnek. Ez újabb dimenziókat nyitott a kreatív alkotói folyamatban.

A fesztiválsiker után számos külföldi koncert, showcase fesztivál, díj következett. Milyen volt a nemzetközi fogadtatás? Azt mondják, a lengyel világzenei előadók népszerűbbek külföldön, mint otthon. Ti hogy látjátok ezt?

A VOŁOSI zenéje, mivel instrumentális, úgy tűnik, átível a határokon. A színpadon megelevenített érzelmek egyetemesek. Nagyon érdekes látni, hogy a világ különböző részein ez hogyan működik. Az improvizációs jelleg miatt a zenét minden alkalommal az elejétől újraalkotjuk. Ha a közönség felől más érzések érkeznek, mi is másképp játszunk. Imádjuk ezt az érzést! Ez vezetett minket Magyarországra, és így alakult ki zenei barátságunk Lajkó Félixszel. A zenéről alkotott elképzeléseit nagyon ismerősnek találtuk. Amikor úgy érzed, nem számítanak a határok és ez nem feltétlenül jelenti, hogy a végeredmény eklektikus lesz. Csupán egy új, gazdag  inspiráció és motiváció arra, hogy valami újat alkossunk. Így vált valóra a közös albumunk Félixszel, a Fonó gondozásában. Nem gondolom, hogy bármilyen különleges probléma lenne a saját világzenénk fogadtatásával Lengyelországban. A hagyományos zenei mozgalom mostanában egyre erősebbé válik azok után, hogy a kommunizmus idején ez a folytonosság megszakadt. Manapság kezd egyre népszerűbbé válni a fiatalok körében, ami bizakodásra ad okot. Úgy érzem, ez csak akkor működik, ha a hozzáférés adott – akkor viszont rendkívül jól működik!

Az utóbbi tíz évben világszerte adtatok koncerteket, együtműködtetek jó néhány művésszel a lengyel zongoristától afrikai zenészeken át tibeti szerzetesekig – ideértve Lajkó Félixet is, akivel közös albumot jegyeztek. Ez a világjárás hatott valamilyen módon a „Kárpátok zenéjére”?

Abszolút! Nem is annyira a stílusunkra hatott, hanem inkább a látókörünk szélesedett. Bár nem könnyű minket más zenekarokkal vegyíteni, hisz a VOŁOSI már önmagában is egy elegy. Ami Magyarországon lenyűgözött minket, hogy a saját gyökerekből táplálkozó zene mennyire magas elismerésnek örvend. A népzenészek rendkívül magas technikai és művészi szinten állnak és a legmegbecsültebb előadók közé tartoznak. Ez nagyon inspiráló!

Márciusban Budapesten koncerteztek, az apropó pedig a Hegedűkészítők Szalonja, amely már 9. éve kerül megrendezésre a Fonó Budai Zeneházban. A zenész – különösképpen, ha vonós – hangszeréhez fűződő viszonya mindig különleges. Erről eszembe jut egy idős gyimesi prímás mester története, amely szerint a hegedűje meg tudta neki jósolni a várható időjárást. Nektek van valami titkos történetetek?

Igen, az időjárás hatással van a hegedűre, ez biztos… De való igaz, hogy kötődünk a hangszereinkhez, nem tudjuk őket mással helyettesíteni. Így mi például, bármennyire bonyolult is, mindig együtt utazunk a nagybőgőnkkel. Kulcsfontosságú, hogy a saját hangzásunk velünk legyen. Valahol az egész zenekart egy nagy hangszernek tekintjük, aminek teljesnek kell lennie, akár egy zongora billentyűzetnek. 
Nagyon várjuk a budapesti koncertünket. Néhány új kompozíciónkat először a magyar közönség előtt fogjuk bemutatni!

 Lázár Zsófi

Lázár Zsófi

in English

Még több Varsó retúr itt

AZ INTERJÚ MEGJELENÉSÉT A WACŁAW FELCZAK ALAPÍTVÁNY TÁMOGATTA.