Ritmus és hang

Koncertjei, táncházai ma is revelációt jelentenek. Sokat beszélnek róla, Ő keveset magáról, de nem megközelíthetetlen, sőt jó mesélő és figyelmes beszélgetőpartner. Az idén lett 60 esztendős, amit egy koncerttel ünnepelt, ahol szinte mindenki ott volt, aki meghatározó volt karrierjében. Papp István Gázsával beszélgettünk.

Amikor az interjú helyszínét beszéltük meg, azért javasoltad munkahelyedet, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest, mert itt nyugodtan, senkitől sem zavartatva tudunk beszélgetni.  Mindig ilyen körültekintő és precíz vagy?

Azt hiszem igen. Otthon is a mai napig minden fontos dolog fel van írva, a napi bevásárlástól kezdve a pályázatokon át, a koncertekig. Minden dátumot, minden teendőt különböző cetliken, naptárakon vezetek.

A muzsikálásban is tervszerű vagy?

Legtöbbször előre kigondolom, hogy mit fogok játszani.  A táncházi zenélések jóval spontánabban alakulnak, ilyenkor a hangulat hozza, hogy miként alakul a menet. Ezeken az alkalmakon olyan érdekes dallamok is előjönnek, amelyeket soha vagy csak ritkán játszom.

Túl vagy a 60. születésnapi koncerteden. Te akartad vagy a környezeted?

Nekem nem jutott eszembe. A lányom, aki a szakmában - egy fesztiválszervező cégnél - dolgozik, kérdezte, hogy nem tervezek-e ilyet, mert többeknek volt hasonló jubileumi koncertje. Én is elkezdtem ráhangolódni, a műsort már én találtam ki. Tehát nem én szerettem volna, de örülök neki, hogy volt.

Ez egyfajta összegző koncert volt?

Tulajdonképpen igen. Meghívtam a régi és a jelenlegi zenésztársaimat, érintettem azokat az éveket, amelyek fontosak voltak a karrierem szempontjából.  A koncertet kísérő vetítés is az elmúlt 40 évet mutatta be, a fiatalkori képektől, a lemezborítókon át, a táncházas és koncertfotókig. Nem gondolom, hogy itt befejeztem a muzsikálást, mert nem lehet befejezni sohasem, de nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Nem tervezek új CD-t, de el tudom képzelni, hogy ebből koncertből lesz egy új anyag.

A stílusban viszont hiszek.

Milyen érzésekkel zártad a koncertet?

Először féltem, hogy senki nem jön el, de mikor a koncert előtt egy héttel már nem volt jegy, akkor megnyugodtam. Rengeteg ismerős és barát ott volt és rengeteg ismeretlen is eljött. A koncert után sorban álltak az emberek, másfél órán keresztül fogadtam a gratulációkat és az ajándékokat. Az első tízig el sem hittem, hogy ekkora hatással volt a muzsikám az emberekre. Nagyon jól esett.

Tudtátok, hogy a Bodzafával történelmet csináltok, nagy hatása lesz a zenéteknek?

Nem. Egyszerűen fiatalok voltunk, beat korszak volt, LGT-t, Pink Floydot hallgattunk, hosszú hajunk volt, farmerben jártunk. Az egész úgy kezdődött, hogy Könczei Árpi osztálytársam apja, Könczei Ádám néprajzkutató, aki járt gyűjteni kérdezte, nem lenne-e kedvünk nekünk is elmenni vele Székre. Belevágtunk, aztán egyre több embert kezdett el érdekelni. Érdekes, hogy csak a városi fiatalok jártak táncházba, ez tulajdonképpen egyfajta lázadás volt akkoriban. Kolozsváron azért is volt nagy jelentősége, mert ezzel is kitűnhettünk a románok közül.  A közönség kizárólag magyarokból állt és a táncházban mindenki egyenlő volt, függetlenül attól, hogy munkás, paraszt vagy értelmiségi származású volt.

Játszottál népzenét, világzenét, régizenét, film- és színpadi műveket. Nem féltél, hogy elaprózódsz?

Nem, mert a fő hangsúly mindig a népzenén volt, de mindig izgattak a másfajta zenei kalandok. Mindig szerettem volna gitározni, igazából most is vágyom egy elektromos gitárszólóra. Gitárom már van, majd veszek hozzá egy erősítőt, és amikor befejezem a profi pályát, akkor végre eljátszom a kedvenc gitárszólóimat, amiket ugyan nem én írtam, de nagyon szeretem őket.

A népzene előadása során ragaszkodsz ahhoz, hogy pontosan lejátszd, ahogy azt a gyűjtésekben rögzítették?

Egyáltalán nem. Én is úgy tanultam, ahogy a hagyományőrző zenészek az apjuktól. Beálltunk az öregek közé, nem volt magnó, lelestük a fogásokat és a sajátunkra formáltuk a tanultakat. Nem véletlen, hogy sok olyan felvétel van, ahol az egyik zenész unokája vagy egy másik nagyhírű zenész fia másképp játssza ugyanazt. Minden zenész másképp játszik, hisz más a lelkületünk, mások az ujjaink, más hatások érték. Nem hiszek abban, hogy az 1969. május 3-ai felvétel az igazi, mert ha mondjuk másnap is felvették volna, akkor már az lenne az. A stílusban viszont hiszek.  Rengeteg zenét kell tudni az adott időszakból, az adott tájegységről, az adott prímástól, de jó, ha több prímás játékát ismered. A zenész egyénisége úgyis bele fog tévedni a zenébe.

Te hogy jellemeznéd a stílusodat?

Megnyugtató, régies, precíz.  Nincs nagy virtuozitás a játékomban, csak ritkán. A legjobb kifejezés minderre, hogy kiszámítható. Vannak olyan játéktechnikák, díszítések, amik rám jellemzőek és ha véletlenül meghallom valahol egy felvételen, tudom, hogy az csak én lehetek.  De ha mások is felismerik, az igazolja vissza, hogy tényleg van stílusom.

Egy japán embertől hallottam, hogy egy lemez akkor jó, ha meg tudod hallgatni tízszer.

Nem tartasz senkit sem mesterednek, mert annyi hatás ért, de a sok közül mégis Csipás volt, akit legjobban szerettél. Miért pont őt?

Csipás képzett zenész volt. A többi zenész olyan volt mellette, hogy bár ugyanazt a dallamot játszották, de ők mintha rosszabbul akarták volna lejátszani. Csipás viszont - mint egy klasszikus zenész - tökéletes technikával lejátszott mindent és emellett olyan ízt adott neki, amit senki nem tudott leutánozni. Nagyon nagy volt a variációs készsége, soha nem játszotta kétszer ugyanúgy a dallamokat.

Táncházi zenészként indultál, aztán táncegyüttesek kísérő zenésze lettél. Nehéz volt a váltás a szabadabb és a kötöttebb forma között?

Külön kell választani, ez szerencsére nekem sikerült. A sors úgy hozta, hogy táncházból rögtön hivatásos együtteshez kerültem Sepsiszentgyörgyre. Mellette két éven keresztül kamarazenekarban is játszottam komolyzenét. Nem sokkal Magyarországra költözésem után a Malév Kamarással pedig világzenét. Mindig törekedtem arra, hogy a tánckíséret mellett saját zenekarommal koncertezhessek és játsszak táncházakban, ahol ki tudok teljesedni. Fontos volt, hogy ne felejtsem el azt a tudást, amit addig felhalmoztam.

Hogy szerkeszted meg a lemezeidet, koncertjeidet?

A lemeznél és a koncertnél fontos az ív, a számok egymásutánisága, de számon belül is kell az ív, hogy ne legyen egysíkú. Én mindig abból indulok ki a szerkesztésnél, hogy egy szám után nekem mi esne jól és azt gondolom, hogy a hallgatóim, a közönségem is így gondolkodik. Az a célom, hogy a lemezemet ne vegyék le miután egyszer végig hallgatták. Egy japán embertől hallottam, hogy egy lemez akkor jó, ha meg tudod hallgatni tízszer. Ezt kipróbáltam és tényleg így van. Az már nem annyira jó, ha mondjuk, csak a második, az ötödik és a nyolcadik számot hallgatod meg egy lemezről.

A népzenén kívül milyen műfajok érdekelnek?

A jazzt most kezdem megismerni, megszeretni, Dresch Mihály hatására. Én alapvetően blues rajongó vagyok. Nagyon sok bluest hallgattam, mindig blues gitáros akartam lenni, valamint a progresszív rock is megfogott, ezen belül a Pink Floyd kiemelten. Például a Pink Floyd inspirált a Budapesttől Kommandóig lemez készítésénél. A Pink Floydnál lehet hallani rengeteg rádió bejátszást, zörejeket, utcazajokat, beszélgetésfoszlányokat. Az én albumomon a számok között vannak ilyen kötések, dallamfoszlányok, beszélgetések. A végén pedig, mikor megérkezünk Kommandóra, ahol már buli kerekedik, ott a beszéd felerősödik, de a szöveg visszafelé van lejátszva, ettől lesz az egész még érdekesebb.

(...) nem tudtam, hogy a Fradi nem Kolozsváron van.

Mennyire figyeled a népzenei szcénát, milyenek látod?

Van Fölszállott a Páva, van a Zeneakadémián népzenei tanszék, tehát van fejlődés. A táncház az más. Régen a városi táncházba behoztuk a széki mintát, ahol volt tanítás, volt egy kezes, aki mondta a zenészeknek, hogy mi következzen. Az ilyen táncházak már nagyon ritkák. A mai fiatal közönség nem a táncért megy oda. Különböző kocsmákban vannak táncháznak hívott élő zenekaros népzenés esték. Ezeket nem lehet táncháznak hívni. Ez természetesen nem baj, egy átalakulási folyamat zajlik most is.

Ha nem ragadott volna magával a zene, akkor mi szerettél volna lenni?

Focista akartam lenni, a mai napig rajongok a fociért. Volt egy dolgozat harmadik elemista koromban, arról, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek.  Én azt írtam, hogy kapus a Ferencvárosban, nem tudtam, hogy a Fradi nem Kolozsváron van. Erre kaptam egy hármast, ami Romániában elégtelent jelentett. Otthon pedig jól megszidtak, hogy nem azért járatnak zeneiskolába, hogy én kapus legyek.

A szüleim zenésznek szántak. Az óvónő megmondta, hogy abszolút hallásom van, illetve az apám és anyám nagyon szeretett mulatni. Azt gondolták, ha megtanulok hegedülni, akkor nem kell zenészt fogadni. A 60 éves koncerten látható volt az a kilencéves koromban készült kép, amin a szüleim hallgatják, ahogy hegedülök egy eljegyzésen. Ma is emlékszem, hogy 95 lejt kaptam akkor érte.

Két lemezt emelnék ki a diszkográfiádból. Az egyik az Őrkőiek Budapesten. Mi a története?

A Budapesttől Kommandóig lemezen volt egy 14 perces őrkői összeállítás, ami az összes kapolcsi kocsmában szólt, és hatalmas sláger lett. Ezt követően bárhova meghívtak táncházba, kérték, hogy játsszak őrkőit. Ahogy elkezdtem, hogy „Elindultak a cigányok”, attól kezdve nem én vezettem, hanem a közönség. Az egész lemezt leénekelték, mert mindenki kívülről tudta. Egyértelmű volt tehát az igény, úgyhogy meghívtuk egy lemezre az őrkőiket. Akkoriban a szászcsávásiak voltak az egyeduralkodók, de ők cigányul énekeltnek, az őrkőiek pedig magyarul, akik büszkék arra, hogy magyar cigányok és ezt mindig kihangsúlyozzák. Az együttműködés alapja egy baráti viszony volt, ami a kommandói cigánytáborban alakult ki az évek során köztem és az őrkői énekesek között.

A másik lemez, amit említenék az a Budapesttől Kommandóig. Miért nem az a címe, hogy Kolozsvártól Kommandóig?

Mert innen indulok haza. Onnan pedig jövök haza Budapestre.  Van ez a kettőség. Sőt! Kolozsváron születtem, de a legszebb éveim Sepsiszentgyörgyhöz kötnek. Ott lettem szerelmes, ott lettem focibajnok. Fociztam kispályán, bajnok és az év játékosa voltam középpályásként 1989-ben.  
Nem lehetett volna Sepsiszentgyörgytől Kommandóig sem, mert én itt élek Budapesten, itt van a házam, a családom, itt dolgozom. 
Ez egy koncept lemez, mert a nekem kedves zenéimet gyűjtöttem össze a felvételekre. A számokkal különböző állomásokat érintve egy utat járunk be. Kürti zenével - amit Budapesten tanultam - kezdődik, aztán következik Méhkerék, majd Kalotaszeg, Mezőség, Székelyföld és végül elérünk Kommandóig, az őrkői táborba. Ambrus Sanyi készítette a borítógrafikát, együtt álmodtuk meg, ott volt nálunk, beszélgettünk, jöttek az ötletek. Szerintem az volt az életem legjobb alkotói időszaka. Lehet, hogy ma már nem is tudnék ilyet csinálni.