Ritmus és hang

Két, öt éve Budapesten alakult, fiatalokból álló együttes lemeze akadt a kezembe. Rögtön megfogalmazódnak kérdések, amelyekre nem is annyira magától értetődőek a válaszok. A lemezeket odafigyelve és háttérzeneként is hallgattam, ráadásul mindkét zenekart hallottam már élőben, koncerten is; nyugodtan mondhatom: egyik zenehallgatási mód sem fog ki a zenekarokon, akármit csinálunk, hatnak. Nem tudom, mi az alapja ennek a többféle módon ható alapjellemnek, mikor alaposabban megvizsgálva nagyon is egynemű anyagokat hallunk. Vagy talán a jó zenészek éppen attól jó zenészek, hogy van valami visszafejthetetlen, a közönség felől pontosan nem felismerhető tudásuk zenéről és életről?

Nemrég írtunk a Söndörgő lemezbemutatójáról, és most itt a Babra - ahogy a fülszövegben írják - a "déli szláv népek és a Balkán ezerarcú zenei hagyományait újjáélesztő" új lemeze, vagyis hasít a dél-szláv zenekultúra a fiatalok körében. A Babra alapjáraton ugyancsak egy tamburazenekar, természetesen sok kiegészítő, helyenként főszerepet is kapó más hangszerekkel. Mégsem a Söndörgő a viszonyítási pont, mert más-más a hangütésük, a megszólalási karakterük. A Babra is felismerhető szinte az első hang megszólalása után, és persze ott van Varga Veronika gyönyörű, mély érzelmeket felszínre hozó, hol lírai, hol drámai énekhangja és előadása. Szép hangszerelési megoldás, ahogy Réti Benedek például a Šaban című dalban a refrénben tercelve kíséri harmonikán az éneket, mintegy megszemélyesítve magát a hangszert is. És talán éppen ez a nagyon természetes, a dallamokat, a hangszereket is élőnek tekintő játék az egyik kulcs annak megértéséhez, hogy a Babra miért annyira emberi, miért nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.
Érdekes a tempókezelés, ha klasszikus zene lenne, azt is mondanám, hogy különös az agogika: a dalok lélegeznek, hullámzanak és ez a repertoár megválasztása szempontjából is igaz. Vannak tempós, táncra ösztönző darabok, például rögtön a nyitó Kolo, vannak összetett, már-már többtételes, tempót váltó számok, mondjuk a már említett Šaban, vagy mondjuk a simogatóan finom klarinét-harmonika instrumentális összekötő témát hozó, a 3+2+2 alaplüktetéssel egy szinte utazósebességet felvevő Domakine. Kedvencem a lemez közepén, egy kitüntetett helyen megszólaló Simbil Cveće. Amikor a hangulat hatalmas magaslatokat hághatna, a Babra meglépte azt, hogy Koller Dániel fátyolszerűen könnyed baglama kísérete mellett csupán Varga Veronika éneke szólal meg, vagyis a meditációt, az elmélyülést, az örök értékek felmutatását választották a heveskedéssel szemben. A Babra lemeze egyszerre autentikus és modern anyag, megmutatja, hogy artisztikus szemlélettel és városi nézőpontból hogyan néznek ki a dél-szláv zenei hagyományok, és mik azok, amiket a mai fiatalok továbbörökíthetnek belőle.

A Pásztorhóra habitusa viszont éppen az ellenkezője a Babrának. Nem nehéz kimondani: ez a zenekar rock & rollt játszik, ami ugye nem egy tánc, de itt azért mégiscsak többé-kevésbé az. A Soha el nem felejtelek című album jelszava a "moldvai csángó népzene Budapestről", és lényegében minden teljesül abból, amit ígérnek. Csupán a népzene kérdőjelezhető meg, de úgy tűnik, hogy a legifjabb folkgeneráció a népzenének nem a megkövesedett értelmezését vallja magáénak, amire nyilvánvaló utalás a Budapestre felhelyezett, vagyis térben és időben, talán stilárisan is mozgásban tartott csángó hagyományok megőrzése, és ilyetén módon továbbgondolása.

Hegedűk, dudák, kavalok, koboz, cimbalom, népi dob... és felteszem, vannak még a lemezborítóról leolvasható hangszereken kívül mások is, hiszen annyira dús, annyira aprólékos és nagyot szól az anyag, hogy szinte lehetetlennek tűnik mindezt öt zenésszel megvalósítani. Mindemellett tartalmilag is rendkívül gazdag, helyenként önreflektív zenét, szövegeket és így azok átértelmezéseit halljuk. Például azt olvasom, hogy a csángók szerepe a honfoglaláskor a határ őrzése volt, és erre a történelmi adalékra több elhangzó dal (pl. Hazám, hazám, vagy Országúton) szövege is rímel, ahogy a nyíregyházi folklórból tudhatóan a környéken a csavargókat nevezték csángóknak: "Egyszer ennek így kell lenni/Ketten két útra indulni". 

Hogy minden budapestisége mellett mennyire autentikus a Pásztorhóra, azt megláthatjuk abban is, hogy a csángó szó a "csángat" (kiabál) szóból ered, és Szlama László erőtől duzzadó énekét meghallva bizony felismerjük a "csángató" eredetet is. A Pásztorhóra új lemezében ott az ősiség felé visszanyúló nyersesség, az említett dús megszólalás ellenére a letisztultság, az elmélyült emelkedettség és az igazán húzós, az élő fellépésekről ismert nagy hangulat. A hangulat, a táncházas világ szépen megjelenik a remek instrumentális számokban, Bergics András, Újházi Ádám, Szlama László, Egervári Mátyás hatalmasat játszanak a már felsorolt hangszereiken, míg Okos Gergely hozza az egyenletes, dinamikus, ám a kellő pillanatokban ügyesen megbolondított ritmusokat.

A bevezetőben sejtetett kérdésekre megadhatjuk a válaszokat. A népzene igenis fejlődik, a Babra és a Pásztohóra pedig szépen mutatja meg, hogy a hagyományokat kellő tisztelettel művelve itt él velünk egy olyan modern ág, ami a népzene autentikus eszközei által válik mindennapjaink részesévé.

(Babra - Babra, Fonó, 2019; Pásztorhóra: Soha el nem felejtelek, Szerzői, 2019)