Ritmus és hang

A Kapela Maliszów – a Malisz család zenekara – nem ismeretlen a magyar közönség számára. A Jan Malisz és két gyermeke, Zuzanna és Kacper alkotta zenekar fellépett a 2016-os Budapest Ritmo-n, idén nyáron láthatta őket a zsámbéki Sambucus fesztivál közönsége, szombaton pedig a Fonóban szerepelnek. Egy kis dél-lengyelországi faluban élnek, a legnagyobb világzenei fesztiválok állandó fellépői, számos díjat tudhatnak magukénak. Különleges, bensőséges atmoszférát teremtenek a színpadon: olyan érzése támad az embernek, hogy éppen ilyen lehet, amikor együtt zenélnek otthon a nagyszobában, vagy akár vacsorát készítenek a konyhában.
Kacper Maliszt kérdeztük.

El tudjátok, vagy el kell-e egyáltalán választani a családi életet a zenéléstől?

Biztos minden családi zenekar megerősítheti, hogy a családtagjaiddal való közös zenélés lehet nagyon könnyű és kényelmes, de nagyon bonyolult is néha. A zene amióta csak az eszemet tudom jelen volt a családunkban. Mindig is teljesen természetes volt számunkra, hogy élő zene szól az otthonunkban, vagy hogy az emberek ott gyakorolnak körülöttünk, mint ahogyan az is, hogy együtt zenéljünk velük. Ki se kell lépnünk az utcára ahhoz, hogy elmenjünk próbára vagy találkozzunk más zenészekkel, elég csak a nappaliba átmenni. Ha a komponálásról van szó, szintén nagyon könnyen megértjük egymást. Ugyanakkor, mint minden családban és zenekarban, nálunk is előfordul néha, hogy összekülönbözünk. Mi viszont nem tudunk egyszerűen csak beülni az autóba és hazamenni, mivel mind együtt élünk, a mindennapokban is együtt vagyunk.

A zsámbéki koncerten játszottál a nagyapád hegedűjén, és neki ajánlottad a kompozíciót. Mesélj nekünk a zenei családfádról!

Sajnos nincs túl sok információm a felmenőimről és a zenei hagyatékukról. Apai nagyapám, Józef Malisz még a születésem előtt meghalt, így őt nem ismerhettem személyesen, de azt tudom róla, hogy a háború előtt lakodalmas zenész volt. Még kamaszkorában az első fizetéséből megvásárolt egy negyven éves Stainer hegedűt. A háború alatt aztán sajnálatos módon megsérült a karja, így nem tudott többé hegedülni, mandolinon játszott alkalomadtán. Anyai ágon cimbalmos felmenőkkel büszkélkedhetünk. Az édesanyám nagyapja, Jan Szajna jónevű és díjnyertes multiinstrumentalista zenész volt, főként cimbalmon és klarinéton játszott. Az ő fia - édesanyám nagybátyja - szintén híres cimbalom játékos, sőt cimbalomkészítő.

Édesapád (Jan Malisz) amellett, hogy számos hangszeren játszik hangszereket is készít, amelyek mint tárgyak is gyönyörűek. Mi az ő története?

Apám története a hangszerkészítéssel egyszerűen úgy kezdődött, hogy szüksége volt egy hangszerre, amin játszhat. Gazdálkodónak tanult, aztán asztalosként dolgozott hosszú évekig. Ebből a tapasztalatból merítve készítette el első gitárját, amelyet aztán magával tudott vinni, amikor a hegyekben túrázott. Ahogy ő meséli, nem ez volt a legtökéletesebb, technikailag legkorrektebb hangszer, de ez volt az első. Aztán ahogy telt az idő, elkezdett érdeklődni a tekerőlantok iránt, leginkább egy idős hangszerkészítő mester, Stanisław Wyżykowski miatt. Vásárolt magának egyet aztán úgy döntött, hogy készít egy másikat. Egy idő után beindult a műhelye, ma már sokféle hangszert készít: a legegyszerűbb hagyományos furulyáktól kezdve, a dobokon, hegedűn, basiolán, nagybőgőn át egészen a tekerőlantig és kulcsfiduláig. Ezek közül nem minden hangszer használatos a lengyel népzenében, de a hegedű a dobok, a basiola (háromhúros cselló) és a tekerőlant például igen.

A hangszerek és a zene körülvett benneteket gyerekkorotok óta. Hogy választottad ki éppen a hegedűt? Próbáltál más hangszereket is?

Valójában nyolc évesen választottam a hegedűt, amikor zeneiskolát elkezdtem. Ez volt az első alkalom, hogy hegedűt fogtam a kezembe. Korábban, úgy hatéves koromban egy rövid ideig játszottam harmonikán, de azt azóta már teljesen elfelejtettem. Az első hónap a zeneiskolában még rendben volt, de úgy emlékszem, elég makacs gyerek voltam, körülbelül két éven keresztül folyton ott akartam hagyni. Aztán, olyan 10-11 éves korom körül döntöttem úgy, hogy mégis maradok. Hat év zeneiskolai képzés után viszont nem volt lehetőségem tovább folytatni a tanulmányaimat. A zenei középiskola túl messze volt tőlünk, de valójában azt is eldöntöttem, hogy nem szeretnék klasszikus zenész lenni. Népzenét, tradicionális zenét, illetve jazz-t szeretnék játszani. Szóval úgy 14 éves korom óta gyakorlatilag magamtól tanulok. Tekerőlanton, gitáron és mandolinon játszom még, ezek a hangszerek könnyen megtanulhatók egy hegedűs számára.

És a húgod, Zuzanna a dobot?

A húgom zongorázni kezdett nyolc éves korában, de hét év után ő is kilépett a zeneiskolából - ez körülbelül egy hónapja volt. Úgy érezte nincs értelme erőltetni a klasszikus zenei karriert - és valljuk be a mi zeneiskolánk nem is túl jó, szóval talán amúgy sem vezetett volna sehova. A dobokkal kapcsolatban: Zuzanna eredetileg basiolán játszott a családi zenekarban, úgy 4-5 éve kezdett el hagyományos barabanon játszani. Elmondása szerint, akkor kezdte el érdekelni a tradicionális lengyel dobolás, amikor eredeti felvételeket látott, hallott idős zenészekről. Magától tanult meg dobolni, és meg kell hogy mondjam, remek dobos lett belőle. Mintha mindig is ezt csinálta volna…


Ellentétben a városi revival zenészekkel, ti a tulajdonképpen a felmenőitektől örököltétek meg a zenét. Mit gondolsz, van-e ma különbség a kettő között?

Azt gondolom, hogy hatalmas különbség van a revival és az örökölt zene között. Mi valahol a kettő ötvözetét képviseljük. Egyrészről a zene maga valóban generációról generációra hagyományozódott a családomban, másrészről viszont az egyes tradicionális dallamok nem feltétlenül örököltek. Van olyan, amit például régi kottákból vagy van, amit más idős, környékbeli zenészektől tanultunk. Valahol azt gondolom, hogy azok, akik népzenész családban nőnek fel, “igazak” tudnak maradni a tradicionális zenéhez. Természetesen nem azt mondom, hogy a városi zenészek, vagy azok, akik nem zenész családból származnak rosszabbak lennének, vagy nekik ez nem való. Mindenkit bátorítok, hogy vegyen a kezébe egy hangszert, és játssza rajta a csodálatos lengyel népzenét. Csak arra gondolok itt, hogy jóval könnyebb dolga van annak, aki ezt az anyatejjel szívta magába.

A zenészek időről időre hozzátettek valamit a rájuk hagyományozott zenéhez. Egy új hangszert vagy akár egy dallamot a rádióból. Mit gondolsz, mi az amit ti hozzáadtok? Mi az amitől a zenétek olyan friss és kortárs?

Nem tudom megadni a receptjét hogyan kell “frissíteni” egy régi dallamot, azt se tudom igazán megfogalmazni mi az, amit én hozzáteszek a zenéhez, valójában egyszerűen nincs ilyen. Nem is igazán gondolkodom erről. Talán az teszi a zenénket frissé, hogy úgy játsszunk hagyományos zenét, ahogy fiatal zenészek játszanák. Azt hiszem, az emberek megszokták, hogy egy régi dallamot újra meg újra ugyanabban a formában hallanak. De hogyha visszamennénk az időben, és fiatal zenészeket hallgatnánk egy lakodalomban játszani a századforduló környékén, azt látnánk, hogy minden egyes zenésznek megvan a saját egyedi stílusa, a játékuk pedig tele van energiával és sokkal improvizatívabb.

Az idők során a népzene funkciója megváltozott. A zenétek jól illik a legnagyobb fesztiválok színpadára, de a falusi zene eredetileg hagyományos alkalmakhoz kötődött - legtöbbször táncalkalmakhoz. Magyarországon számos táncház, tanfolyam, tábor, tánccsoport működik, de a zenekarok önállóan is koncerteznek. Hogy látod a lengyel népzenei életet, illetve a népzene szerepét ma?

Az a benyomásom, hogy a lengyel népzene kedvelői kicsit irigykedve tekintenek arra, amit ti Magyarországon meg tudtatok valósítani. Nálunk is működnek tánciskolák, táborok, vannak táncalkalmak, de ez egyelőre csak annak a szűk körnek szól, akit kifejezetten ez a fajta zene érdekel. A népzene területe, bár gyorsan növekszik, még mindig egyfajta rétegműfaj Lengyelországban. Úgy látom, hogy az utóbbi 5 év nagyon termékeny volt, folyamatosan tűnnek fel új arcok, és rengeteg köztük a fiatal, ami egy nagyon fontos dolog. Azt is észrevettem, hogy néhányan a barátaim közül szintén érdeklődéssel fordultak a népzene felé. Talán részben amiatt, amit én csinálok, de általánosságban is elmondhatjuk, hogy Lengyelországban ma a népzene a reneszánszát éli. Talán nem a legnagyobb sebességgel, de - leginkább a nagyvárosokban – minden évvel növekszik és egyre erősebb. Paradoxon talán, de a vidéki középkorosztály még mindig nem gondolja, hogy a népzenének “helye van a faluban”, ők inkább a popzenét és disco-t preferálják… :)

Lengyelország-szerte koncerteztek, tavaly megnyertétek a Nowa Tradycja Festival-t. Mit jelent számodra az “új tradíció” kifejezés?

Azt gondolom, hogy az “új tradíció” szépen kifejezi azt, hogy bár a zenénk egyszer majdnem a múltba veszett, ma mégis életben tartjuk. Létezik, hozzáadott új értékekkel, friss levegővel átitatva, fiatalosan. Azt is mondhatnám, hogy az a mozgalomnak, amiről az előző kérdésnél meséltem, akár adhatnánk akár az “új tradíció” nevet is.

Rengeteget zenéltek külföldön, felléptetek többek között a tavalyi WOMEX-en is. Magyarországon sem először szerepeltek. Mesélj a tapasztalataitokról!

Valóban sok helyen megfordultunk már, és nagyon hálásak vagyunk ezért. Az elmúlt néhány évben játszottunk Németországban, Belgiumban, Írországban, Nagy-Britanniában, Finnországban, Észtországban, Csehországban, Ukrajnában és Malajziában is. Rengeteg szép élményünk volt, de azért ért minket néhány bosszúság is - gondolok itt például egy, a repülőn összetört csellóra. Néhány a kedvenc fesztiváljaink közül: Gooikorts Belgiumban, Rudolstadt Németországban, Colors of Ostrava Csehországban, a zsámbéki Sambucus Fesztivál Magyarországon, Mazurkas of the World Lengyelországban, és a személyes kedvencem az Ethnoport Poznanban. Gyakran repülünk Budapestről, nagy kedvelői vagyunk a magyar boroknak és Erős Pistának… :)
A magyarok mindig elképesztően kedvesek és vendégszeretőek amikor Magyarországon játszunk, és ezt nem udvariasságból, hanem őszintén mondom. Ráadásul Budapest közelebb van az otthonunkhoz, mint Varsó, úgyhogy szívesen jönnénk gyakrabban…