Ritmus és hang

Vannak koncertek, amelyek után - némi ülepedést követően - el kell gondolkodnunk, hogy hol is tartunk. Sona Jobarteh koncertje alap zenei értékeit tekintve hibátlan volt, mégis, Jobarteh, mint jelenség és a körítés, ami a világzenét valamiféle furcsa attrakcióvá silányítja, fejen kólintja az embert. És megint eljutunk a világzene, mint fogalom vizsgálatáig, pontosabban az olykor-olykor kiüresedő jelentésével való szembenézésig.

Jobarteh Londonban született, angol lány, Angliában szocializálódott, először négyévesen a The Jazz Caféban lépett fel és a Royal College of Musicon szerzett diplomát. Felmenői griot-k, nagyapja még Maliból vándorolt Gambiába, de például unokatestvére, Toumani Diabaté, Maliban maradva lett híres kora-játékos. A kora tehát a családi hagyaték része és Sona is ezt tanulta, habár a sajtóanyagok szerint női griot-k és egyben kora játékosok még nem voltak, pláne nem jutottak olyan magasra, mint Jobarteh. A kora egyébként nyugat-afrika egyik alaphangszere, én a hárfa és a kalimba keverékét látom benne, na meg egy szép nagy tököt, aminek két kapaszkodója is van és a húrok felöl kell játszani rajta. Érdekes, mert nemrégiben hallhattuk élőben a mauritániai Noura Mint Seymalit, aki ardinon, a kora nőiesebb, kifelé fordított húrokkal is megszólaltatható változatán játszik. Furcsa tapasztalat most visszaemlékezni Seymali koncertjére, mert egy jóval mélyebb élmény jut eszembe, ahogy megélt történetekről énekelt szolidárisan és tényleg megelevenedtek a sok generációs griot-mesék. Jobarteh inkább szórakoztatott, már az első szám, a "Jarabi" után kérdezgette hogy vagyunk, ám mivel nem voltunk elég jól, nekiállt a megénekeltetésnek. 

Azt hiszem, erre sokan nem számítottunk, és ez még vagy négyszer megtörtént. A világzene lehet magasztos, lehet szórakoztató, de az íve legtöbbször a minőség és az őszinte, önazonos megnyilvánulások felé mutat. A színpadi siker kikényszerítése Zámbó Jimmy sajátja volt, ahogy tenyérből maga felé integetve mutatta, mit kell csinálni. Ehhez képest Jobarteh legalább háromszor visszatért arra, hogy nem tudja megjegyezni a "szerelem" szavunkat. Bezzeg én még mindig tudom az ő nyelvén: "kanu". Szóval a külsőségek, a máz, a  lényegnek nekifeszülés rombolják a hitelességet és meglepett, hogy egy olyan kvalitású zenész, mint Jobarteh ezzel nincsen tisztában.

(...) nem érdemes egymást becsapni, mert annak kiüresedés a vége.

Pedig egyedülálló technikával játszik a hangszeren, de most már nem nehéz megállapítani, hogy azért játszik harminckettedes futamokat, azért pörgeti úgy az ujjait a húrokon, mert a felmutatott csillogó technika annyira európai, annyira ez való a nagy koncerttermekbe. De ez nem őszinte, ahogy az sem, ahogy ez az angol lány eljátssza a gambiai griot-t. A szintén angliai művész, Anoushka Shankar koncertje jutott eszembe: ő is Angliában született és nőtt fel, egyidős Jobartehhel, ám saját magát adja a modern nagyvárosi környezeten átszűrve, ezzel is azt üzenve a közönségnek: tudom, hogy te tudod, hogy én tudom ki vagyok, honnan jöttem és hol vagyok. Ez egy nagy közös játék, ahol nem érdemes egymást becsapni, mert annak kiüresedés a vége. A most fellépő kvintett hozta a jól ismert nyugat-afrikai formulákat, persze mondják, manding zenéről van szó, de ez innen nézve mégiscsak egy afrikai standard, egy olyan alap, ami sok minden alá betolható. Félakusztikus gitár, basszusgitár, dob, kora és az ütősök, a nagy tök kalabash-sal a főszerepben. Remek zenészek, ritmikailag több rétegű lüktetés és a koncerttermi művészet szintjére emelet kora-játék, Jobarteh gyönyörű éneke, a magabiztos, kérlelhetetlen vibrátókkal a kitartott hangok végén. Na meg a kibírhatatlan kora-kalabash párbajok: tam-tam; ta tam - ta tam, és így tovább, a nem túl bonyolított végtelenbe. Egyszerűsítve, hogy az a bolond is megértse, aki itt ritmusra tapsikol nekünk. Ez az írás nem nekik szól.

(Sona Jobarteh - Müpa, február 9.)

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!