Ritmus és hang

A Vodku egy igazi rumlis világzenei bazár: hangos, tűzrőlpattant, mezítlábas és profi, bővérű zene. Szilaj lesz tőle az ember. Vagyis szilaj lenne. Továbbra is örömmel veszítené el a fejét bárki az orosz-zsidó kocsmadalok és balkanizált hepajkuplék forgatagában, a Vodku azonban most behúzta a kéziféket – pedig nem akárhogy muzsikált az elmúlt 25 évben. A miértekről, a hogy is volt?-okról, színészet és zenészlét kölcsönösen termékeny románcáról, szláv szélesmellűségről és többek között Cseh Tamásról is beszélgettünk a zenekar alapítójával, Bata Istvánnal.

Egy ilyen eleven örömzene, egy ilyen tűz hogy alszik ki? Miért ért véget a történet 25 év után?

Szó sincs arról, hogy kialudt volna. Ahogy egy regénynek, egy életútnak vagy egy dalnak, mindennek van íve: eleje, közepe, vége – azt viszont sokszor nem lehet tudni, melyik fázis épp mikor érkezik el. Egy működő zenekarnál abból lehet látni, hogy közeleg a vég, hogy ritkulnak a felkérések. Amikor már csak kéthavonta játszottunk, óhatatlanul elérkezett a pillanat, hogy számot vessünk. Ha valami nem működik, mert nem működteti a piac, akkor nem érdemes létező dolognak nevezni. Most egyelőre azt mondom, meglátjuk, mi lesz: a jelen állás, vagyis a negyedévente előforduló és úgymond nem stadionos koncertek, illetve a szükséges próbák és befektetett energia nem érik meg a fáradságot.

Akkor ez most szünet vagy feloszlás?

Nem szeretem ezeket a kategóriákat, mert akár holnap felhívhatnak, hogy jövő héten menjünk játszani. És akkor megyünk játszani.  Nyolc-tíz éve is megtörtént, hogy hogy csak ültünk és törtük a fejünket, hogy mi lesz meg mi nem lesz, erre másnap jött egy telefon Mexikóból, hogy csináljunk meg egy tizennégy állomásos turnét. Mondtuk, hogy najó… Most sem azért álltunk le, mert elegünk lett: sok egyéb projektben dolgozunk még együtt, csak a ’vodkus főműsort’ nem erőltetjük, mert nem úgy fúj a szél.

Közép-Kelet Európa és a Balkán folktradícióinak ezer elemét magatokba komponáltátok huszonöt év alatt. Számomra úgy néz ki a Vodku, mint egy csupa különböző téglából épült, mégis magától értetődően szép házikó az erdő szélén. Melyik az a „tégla”, amit ha kihúznánk, összeomlana a kégli? Mi (volt) a zeneileg állandó, a stabil a Vodkuban?

Mi soha nem terveztük ezt a „házat”, mindig olyasmit játszunk, amihez kedvünk van. Sokakra jellemző az öntudatos tervező- vagy zenei alkotómunka: na, ez nálunk nincs. Nem ülünk le megbeszélni, hogy milyen is legyen a muzsikánk. Épp ezért a mi zenénkkel remekül lehet jengázni: kihúzhatjuk bármelyik elemét, akkor is sokáig állva marad a produkció. A lényeg, hogy minket nem szabad kihúzni belőle. Fontos, hogy bár művészileg kevésbé tervezünk, az emberi tényező mindig a középpontban van: együtt élünk, eszünk, iszunk, együtt csinálunk mindent – a zene is ebből nőtt ki.

Nyilatkoztad egyszer, hogy a zenétek nem klezmer, és aki elmegy egy koncertre, rögtön tudni fogja, miért nem az. Felvázolod a különbséget azoknak, akik most egy jó darabig nem tudnak Vodku-bulira menni?

A téglás hasonlatoddal élve, a zenénk ezerféle „téglája” közt ott a klezmer is, de a klezmer, mint önálló műfaj sokkal inkább egész előadót, egész zenekart kívánó jelenség. Annyira speciálisan és egyértelműen azonosíthatóak a hangszerei, külső jegyei – mint az öltözék vagy az identitás –, és olyan elkötelezettséget jelent, ami bennünk sosem volt. Nálunk vannak klezmer elemek, de ettől a zenénk nem lesz klezmer. Aki azért jön koncertre, mert azt hiszi, klezmer a Vodku, az csalódni fog.

Volt egy olyan időszakotok, amelyben markáns szerepet kapott a városi zsidó zenei kultúra, a hamisítatlan kabaréhangulat a zenétekben. Ez honnan eredt?

Egy időben sokat jártunk Krakkóba. A zsidónegyedben nagyon helyes zsidó éttermek vannak, és teljesen mindennapos, hogy egyszer csak az egyik oldalajtón beront egy zenekar, és különböző kuplékat, kabarékat, zenei tréfákat ad elő. Ez egy az egyben a Kabaré című film közege. Hangulatteremtésről szól az egész. Ez annak idején nagy hatással volt rám, és rajtam keresztül a többiekre is. A 2004-ben kiadott Kikötő című lemezünk éppen ebből a zenei világból idézett sokat.

Az orosz-zsidó muzsika mestergerendája a zenéteknek. Szerinted mi az, amit mindenkinek el kellene tanulni az oroszoktól?

Tudni nagyban gondolkodni akkor is, ha kicsi vagy. Minden orosz szemében ott van a sztyeppe, a meggyőződés, hogy legalább ezer kilométerre ellát akkor is, ha csak egy gyár utolsó csavarbehajtója. A szláv szélesmellűséget, azt, hogy bármi megtörténhet, és hogy kicsiségünkben is nagyok tudunk lenni.

Mi inspirált a kezdet kezdetén, hogy ezt az orosz-zsidó vonalat vegyétek fel, és Vodku v Glotkuvá váljatok? Miért nem rock & rollt játszottatok, mint mindenki más?

’92-ben, amikor a Vodku megalakult, minden tag orosz szakos hallgató volt. A tanszéken verődtünk össze egy szerénységből teaháznak nevezett közösségi esten. Az volt az érdekes, hogy amikor egyébként is váltás volt érezhető a kulturális felfogásban – meg persze fennállt a mainstream szovjet kultúra is – mi valami olyat kerestünk, ami orosz is, de nem ír róla a Lityeraturnaja Gazeta, ami nem a hivatalos orosz művészet része. Úgy éreztük, hogy ezzel rendszert váltunk, de ami jó, abból meg is őrzünk valamit.

Az irodalom, a társművészetek akkoriban hogy inspiráltak titeket?

Ha az ember orosz szakos, ez elkerülhetetlen. Az orosz irodalmat, festészetet nagyon lehet szeretni, főleg a vándorfestőket, és Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Az a szlavista műveltség, amit belénk oltott az egyetem, hatott ránk, de szándékosan nem használtuk. Ugyanakkor ennek köszönhetem rövid műfordítói pályafutásomat is, Szergej Bolmat Klikk című regényét fordítottam.

Hogy álltatok Viszockijhoz?

Nagyon régóta készültünk arra, hogy Viszockij-lemezt csináljunk, de az azért nem képezhette volna egy vidám kuplés-kabarés repertoár részét.

Most éppen a Pesti Színház Lóvátett lovagok c. előadásában zenéltek, de több mint tíz évig közreműködtetek a Radnóti Színház előadásaiban, sőt a Bárány Boldizsár most újra is indul. Hogy indult a színházi karrieretek?

2005-öt írtunk, és csöngött a telefon. A Radnóti rendezőasszisztense hívott, hogy Valló Péter Cseresznyéskertet rendez, és orosz-zsidó zenét játszó zenekart keres. Mondtam neki, hogy mi éppen benne vagyunk egy ilyen Venn-diagram metszetében… Rudolf Péterrel pedig, aki a Lóvátett-et rendezte a Pestiben, még a Holt lelkekben dolgoztunk együtt évekkel ezelőtt.Azt mondta, gyerekek, zseniális, amit csináltok, keresni foglak benneteket. Őszintén szólva nem számítottunk rá, de örültünk neki persze. Ehhez képest tavaly újra csöngött a telefon. „Szevasz, Rudi vagyok!”

Mit tanulhatnak el a zenészek a színészektől, és vice versa?

Mi évekig csesztettük egymást, hogy viselkedjünk már rendesen a fellépéseken. Míg egy világhírű jazzista nyugodtan szöszmötölhet a színpadon, mi nem: a könnyűzenélés, a világzenélés sokkal komplexebb annál, semhogy csak a zenéddel törődj. Figyelni kell az összekötő szövegekre, akár arra is, hogy hogy vagy felöltözve, hogy mozogsz stb. Ilyen tekintetben mindig elégedetlenek voltunk, főleg egymással és magunkkal. Ez tehát mindenképpen eltanulandó a színészektől, épp ezért egy zenész számára színházban dolgozni óriási áldás, hatalmas iskola. Adott jelenetben a megfelelő pillanatban belépni, a színésszel együtt mozogni, apró szövegrészeket pontosan és kifejezően bemondani – irdatlan sokat tanul az ember. Részben fordítva is működik a dolog, mert míg zenésznek lenni egzakt feladatkör, a színésznek gyakorlatilag mindent tudnia kell. Michael J. Foxnak is meg kellett tanulni például lovagolni és gitározni is a Vissza a jövőben-filmekhez.

A színházban a saját repertoárotok darabra szabott kivonatát játsszátok, vagy minden előadáshoz külön zenét írtok?

Ezt darabja válogatja, de legtöbbször nekünk kell megírni vagy összeállítani a zenét a rendező koncepciója alapján. 2010-11 környékén közreműködtünk az Alkony című előadásban, amelynek szerzője Iszaak Babel, aki irodalmi oldalról közelíti meg a zsidó kuplék, a 20-as évek világát. Ezt is Valló Péter rendezte. Ott az történt, hogy mi leadtuk a dallistánkat, mondván, hogy mi ezeket tudjuk, tessék válogatni. Ő pedig válogatott. Soha annyira nem klappolt még zenei repertoár és színdarab. Az gyakorlatilag egy érzelmi diadalmenet volt.

Földrajzilag is léptetek már merészet. Ha nagyon vájt füllel hallgat az ember, felfedezhet Mexikóból származó „zenei vásárfiát” a Vodku-lemezeken?

Ez valójában nincs így, és egyrészt technikai okai vannak. Ha 17 napig vagyunk kint, abból 15 nap játszunk egymástól 3-500 km-re fekvő helyeken, akkor nincs rá mód. Másrészt – és ez nemcsak Mexikóra érvényes – ahhoz, hogy te olyat találj valahol, amit érdemes elhozni, ahhoz sok időt kell eltölteni ott, el kell menni a kis helyekre, ismerkedni kell és el kell nyerni a bizalmat. Mi pusztán ugyanannyit láttunk a mexikói zenéből, mint bárki más, a mariachi-zenét, ez meg olyan, mint a helyben őshonos növény: csak ott érzi jól magát. Ha átülteted itthoni földbe, az nem tesz jót neki.

Melyik 5 szám lenne az első egy Best of Vodkun?

A 2014-es Még egy kör című lemez már-már best of-lemez, ezen vannak régi és új dalok is, a válogatás az újdonságokkal keveredik, és nagyjából koherens lett az eredmény. Azért mondok öt számot… A Kupleráj, a Nyakak a jégen, a Szapphói, az első igazi Vodku-szám, a Ballada, illetve az Árnyéktánc, ami a leginkább rólunk szól. 

Mit csinálsz most? 

Én sosem voltam hivatásos zenész, most sem vagyok az. Régen gimis tanár voltam, most pedig fordító vagyok, elsősorban szakfordításokkal foglalkozom szabadúszóként. Márciustól a Radnótiban megint lesz Bárány Boldizsár, illetve a Kolibri Színház egy készülő bábelőadásához írok zenét. Mindig van valami. Örülök, hogy megengedhetem magamnak, hogy ha van kedvem, játszom, ha nincs, akkor nem. Így nincs alkotáskényszer és pénzkényszer. Azt szoktam mondani a fiatalabb zenészbarátaimnak, hogy csináljanak mást is, mert nagyon veszélyes bezáródni egyetlen területre. Ha mást nem, akkor termesszenek paradicsomot. Egy barátom például zseniálisan palántázik. És persze a Vodku fiaival csináljuk Cseh Tamás-esteket és tavaly óta Kárász Eszter mesezenekarában, az Eszter-láncban is játszom.

Mi a közös Cseh Tamásban és a Vodkuban?

Semmi. Ez egy másik szerelem. Nem az eredeti románc megcsalása, inkább poliamória! Ez a kétféle irány szépen megférhet egymás mellett: az egyik alkotótevékenység, a másik meg – bár hidegen hangzik – egy zenei feladat. A Cseh Tamásban mi nem alkotunk.

Úgy értem, mi közös bennetek és Cseh Tamásban, a személyben?

A budapestiség. A lehető legjobb értelemben vett multikulturalizmus. Ahogy ő fogalmazta meg és adta elő Budapestet, annál jobban nem kell.

Hogyan reflektálnak a Cseh Tamás-dalok a ma magyar valóságra? Mi egy olyan produkció, mint a Cseh Tamás 75 aktualitása?

Minden! 150-160 dalt tartunk repertoáron, minden estünk Cseh Tamás-est, de mindig tematikus. Ezer helyre hívnak minket játszani, ahol tizenévesek ülnek a közönség soraiban és éneklik a dalszövegeket. Föl nem merül bennük, hogy ez a ’70-es évekről szól. Ez nem nosztalgikus vagy múzeumi zene. Régebben egyébként homo politicus voltam, de a Cseh Tamás-dalokat nem kell konferálószöveggel aktualizálni, mert minden szava önmagában szembemegy azzal, ami most Magyarországon van. Ha Magyarország most egy épület, akkor Cseh Tamás dalai a legjobb bontógolyók lehetnének. Óriási erejük van. Sajnos a közérdeklődés most az ötszavas üzenetek irányába fordul, a mai magyar közgondolkodás nem igényel magyarázatot. Ez a poszt-truth korszaka, az igazság utániságé. Régen volt jó meg rossz, meg igaz meg hamis, ma pedig az mond igazat, akinek nagyobb ereje van – hiszen megengedheti magának, hogy eltávolodjon az igazságnak mindenféle vetületétől.

Mit ad az ég, ebben a produkcióban is színészekkel dolgozol együtt. Hogyan frissítik fel ők a számodra olyan ismert, szeretett és sokat játszott Cseh Tamás-dalokat?

A nagy, színészekkel közös produkcióból egy évben kettő van, de egyébként harminc-negyven ilyen koncertet játszunk egy évben. Van egy „színészgárda-mag”, de mindig jönnek újak is, mindenki a saját színét, világát adja hozzá az adott dalhoz. Az egyik legnagyobb hatással az volt ránk, amikor Ónodi Eszter jelezte, hogy szeretné elénekelni a Keresztben jégeső című dalt. Hú, mondom, az nagyon férfidal. De természetesen beleegyeztünk. És olyat tett bele abba a dalba, hogy még! Mi azóta is úgy játsszuk, ahogyan ő énekelte. A Cseh Tamás-estekkel, főleg a színészekkel való közös munka során a folyamatos meglepetések időszakát éljük. Zseniális az egész. 

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!