Az „Északi fény” sokkal jobb cím, mint amennyire didaktikus, úgyhogy ez ellen nem emelünk kifogást. Ahogy a duplakoncertes est teljes egésze ellen sem, hiszen remekül sikerült, még akkor is, ha a két fellépőnek voltak már jobb magyarországi fellépései. Ám az a jó tíz év, amíg sem a Värttinä, sem Mari Boine nem koncertezett nálunk, olyan hiányérzetet okozott, aminek eredményeképpen a Bartók Béla koncertterem hangulata a robbanásig fokozódott. Pedig két eltérő karakterű produkcióról van szó: egyik harsány, olykor bombasztikus elemekkel operál, míg a másik mélyre nyúl és megigéz.
A finn államiság december 6-i centenáriumát éppen csak néhány nappal elhagyva egyfajta tisztázó nagy képet kaphattunk az egymáshoz szelídített többségi és kisebbségi népcsoportok által közösen alkotott zenekultúra olvasztótégely jellegéről. Nem mindig honolt egységes és megértő szemlélet a finn kultúra egén, sőt, maga a finn nemzettudat is hosszú, harcos út végén jutott el addig a valóban ünnepelni való magasztosságig, amit a koncertek után érezhettünk. Kevés nép mondhatja el magáról, hogy lassú forradalmuk vívmányaihoz a zenének is köze volt és végül a konfliktusgerjesztő sokféleség ma már erényként hirdeti, hogy egy modern államnak is van miért a múltba visszanyúlni.
A finn zenének csak egy szelete a világzenévé avatott folklór és sámánzene, de olyan integráns szelete, amely - a spektrum két végletét említve - az extrém népszerűségnek örvendő mese metál és a kortárs kórusmozgalom mellett is azonos súllyal van jelen. A Värttinä-t 1996-97 környékén hallottam először koncertezni az óbudai név nélküli parkban rendezett világzenei fesztiválon. Akkor már öt éve híresek voltak az "Oi dai" című lemezükkel és a "Kokko"-t turnéztatták éppen (erről most is elénekelték az "Iro"-t). Mellbevágó élmény volt élőben látni, hogy nem egy komplett asszonykórus - ahogy azt a lemezek alapján képzeltem -, hanem csupán négy lány produkálja azt a fantasztikusan erős, tömör vokált, amiről a karéliai kapcsolat miatt Észtországig, Grúziáig fel- és leágazva mindenféle hatások eszünkbe juthattak és persze eszünkbe juthatnak ma is. Majd 2000-ben a Szigeten (és azután ugyanott később is) felléptek, nem meglepően óriási hangulatot varázsolva a színpadra. Azt éreztem, varázslat, amit művelnek, és ugyanígy varázslat, ahogy ma is megszólalnak, ahogy zsigerien viszonyulnak a homofón, inkább szilabikus vokálhoz.
Ez az énekstílus mindig hordoz magában valamiféle szentséget, nem véletlenül asszociálunk ilyesmire (is), hiszen a középkori többszólamúság alapjainál járunk valahol. Bizony, a világzene csodái közé tartozik az az asszociációs kör, amikor fejben évszázadokat és sok-sok kilométert utazva jutunk el a máig és szembesülünk azzal, hogy ezalatt talán nem is változott sok minden. Korai värttinä-s emlékeimben egy szőke, hosszú hajú lány áll a színpad sarkán harmonikával: ő ma már fronténekes, Susan Aho. Mari Kaasinen maradt meg az alapítók közül, Karoline Kantelinen pedig viszonylag új tag, vagyis láthatjuk, hogy a zenekar legújabb korszakában már csak hárman vannak. Minden zenekar fejlődik persze, a hangszeres kíséret terén a Värttinä azonban mintha kicsit visszalépett volna, koránt sincs a régebbi hangszerelés, kisebb az apparátus, és nem olyan érdekes a zenei megformálás. A lányok persze perzselő energiákkal énekelnek, és ebbe az is bőven belefér, sőt, szükséges is, hogy közönségesen egyszerű, már-már hétköznapi stílussal vegyítsék magasrendű énektudásukat. A koncert külön kis ékszerdoboz-szerű zárványa volt az a cappella dal, és bár fentebb a kisebb apparátusról írok, ki kell emelni, hogy akik kísérték a vokáltriót, nagyon szép körítést kerekítettek.
Mari Boine északról, a sarkkörön túlról hozta magával a hangjegyeket, miközben a sötét, szélfuvallatokkal átszőtt zenéjének alapjai a modern undergroundra is utalhattak. A szintetizátor és egyéb elektronikus eszközök hangja, a dobos különleges, mélyre hangolt tomokkal és a pergő minimális használatával operáló, szinte suttogó játéka és a háttérvokált is éneklő ritmusgitáros kulcsszerepe úgy fogta az ősök kezét, hogy közben a jövőbe mutatva láttatta a közönséggel a jövőt is. Az is lehet, hogy a nagy varázslónő kortalan, enigmatikus kisugárzása azonban nem hagyott sok időt ezen gondolkodni. Ahogy elmondta, jó harminc éve készít lemezeket, mindig számi (vagy ha jobban tetszik: lapp) nyelven énekelt, de most készített egy angol nyelvű lemezt is. Különös kontrasztként mintha egy nagy reccsenéssel tört volna meg a varázs, az angol nyelv és az elmozdulás a pop irányába ezen az úton egyszerűen nem fér oda Boine életművéhez; úgy tűnik, csak számi nyelven lehetséges a nagy északi szellem médiumává válni.
Tőle még a sámándob sem hiteltelen, zenéje nem kirakati termék, ugyanakkor emblematikus megnyilvánulása egy sokáig elnyomott határátlépő nép kultúrájának. Mari Boine úgy lett nemzeti hős, hogy munkásságához nem társul pátosz és minden generációnak példával szolgál alázatról, hitről, kitartásról, hovatartozásról.
(Északi fény: Värttinä és Mari Boine kettős koncert - Müpa, december 18.)
Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
