Ritmus és hang

A különbözőség ünnepe. A legheterogénebb műfaj. Mozgókép a népzene pillanatfelvételeiből. Elérhető közösségi tevékenység. Felhívás mellrákszűrésen való részvételre. Nyelv. Ipari tényező. Befut, és ahova befutott, ott is marad. Turizmus és indiai kaja, és még mennyi minden… Weyer Balázst, a Hangvető programigazgatóját és a WOMEX hazai szervezőjét kértük fel, hogy rajzolja meg a világzene ezerarcú portréját, és állítsa össze zöldfülű world music fanok „kezdőszettjét”.

Csak nálunk jár ennyire kéz a kézben világ- és népzene, vagy mindenhol? Itthon az autentikus népzenei szcéna egy részében az az álláspont jelenik meg markánsan, mely szerint el kell választani a kettőt. Te is tapasztalsz efféle elzárkózást?

Mindenhol, ahol közösségek képződnek, ott a csoportidentitás miatt az elzárkózás is megjelenik. Azt viszont sosem értettem, hogy miért kellenek a merev határok, amikor a zenében sincsenek: egyik stílusirányzat körül sem húzódik éles választóvonal. Ki tudja megmondani, hogy valami rock vagy pop? Reggae vagy calypso? Jazz vagy kortárs klasszikus? A zene óriási halmazok rendszere, melyek között számtalan közös metszet, átfedés található. A világzene ennél bonyolultabb: az nem stílus, hanem egy olyan halmaz, amelynek minden más műfajjal vannak közös halmazai. A világzene a legheterogénebb műfaj, éppen azért, mert nem egy valamely módon sztenderdizált formanyelven szólal meg: elképzelhetetlen, hogy Indonéziában ugyanúgy hangozzék, mint Norvégiában, míg mondjuk egy opera, egy black metal vagy egy dubstep szám többé-kevésbé ugyanolyan, mert ezeknek abszolút globalizált nyelvük van. A világzene az egyetlen, ami nem az uniformizálást, hanem a különbséget keresi, azt ünnepli. Művelőit a különbözőség szeretete köti össze. Pontosan ezért speciális a viszonya a népzenével. Az esetek túlnyomó többségében a világzene a népzenében gyökerezik. Ez azt is jelentheti, hogy az előadó akár teljes egészében népzenét játszik, de azt is, hogy elektronikus alapokra énekli az eredeti formájára már csak nyomokban emlékeztető népdalt.
Tegnap érkeztem meg Krakkóból, egy olyan koncertre mentem el, ahol Joanna Slowinska énekelte a férje által írt kvázi-népdalokat (tehát műdalokat, konstruált népdalokat) egy kamarazenekar és egy jazzkvartett kíséretével – mindez ráadásul egy templomban történt. Ez a házaspár a helyi táncházmozgalom nagy alakjai közé tartozik, a legautentikusabb lengyel falusi mesterektől tanultak, az elsők között voltak, akik újra tartalommal töltötték fel a hagyományos lengyel népzenei kultúrát. Slowinska a Muzykanci nevű zenekarával székely balladaformára írt egy dalt Nagy Imréről. Fut egy elektronikus projektjük is Archipelago néven. Nehéz lenne azzal vádolni őket, hogy nem népzenészek: egyszerűen csak sok nyelven mesélik el a népzenét. Nem szoktam érteni, a népzenészek egy csoportja miért idegenkedik attól, hogy világzenei kategóriába sorolják. A népzene bizonyos értelemben a világzene reneszánszának köszönheti, hogy piaca van. De ha nem is ennek köszönheti, akkor is plusz közönséghez, megjelenéshez jut általa, lehetőséget kap, hogy megismerjék, eljusson többfelé, és olyan inspirációk érjék, amik egyéb módon lehet, hogy nem érnék. Én ezt az egész kérdést egy önpusztító álvitának tartom. Egyetlen más műfaj sincs, amelynek a művelői folyamatosan azzal lennének elfoglalva, hogy saját létüket és a műfaj létét megkérdőjelezzék. Ha mégis ezt teszik, akkor nem szabad csodálkozni rajta, hogy a külvilág is bizonytalanul foglal állást ebben a kérdésben.

Ezek szerint a különbözés szinte kritériuma a világzenének. Ez azt is implikálhatná, hogy a világzene egyénfókuszú, ugyanakkor a regionális hagyományba való beágyazottsága miatt ennél közösségibb már nem is lehetne. Hogy viszonyul egymáshoz egyén és közösség a világzenében?

Az egyéniség valóban kifejezetten hangsúlyos, de ez abból is fakad, hogy nem globális sztenderdekre épül a műfaj. Egy magyarul éneklő zenekar a poppiac nemzetközi világában például teljesen esélytelen. A világzene az egyetlen olyan terep, ahol egy kicsi és fura hangzású nyelven énekelni nem hátrány, hanem előny. A különbözés mellett főleg a kíváncsiság a legfontosabb, az, hogy érdekel engem, milyen is a másik. A nagyon erős sokszínűség mellett azért érezhető az összetartozás is, mert a zenének, azon belül a világzenének sajátos jegye, hogy közösségi műfaj. A népzene nagyon megközelíthető, elérhető, abba bárki be tud kapcsolódni, nem kell virtuóz hangszeresnek lenni hozzá, nem kell karizma, vagy egetrengető tehetség: ezek nélkül is részt lehet venni benne. Nézd, mennyi felelgetős népdal van a világon! Rengeteg helyi hagyományos zenei tevékenység van, melynek során együtt csinálnak valamit a közösség tagjai: kórusban énekelnek, combjukra fektetett babzsákot ütögetnek, vagy a tűzugratás, a párosító dalok.
A többi művészeti ágra ez nem jellemző, ott az alkotás magányos tevékenység: nem lehet együtt szobrászkodni vagy verset írni. Ezekben egy tehetséges egyén beszél a közösséghez. A zenében, különösen a nép- és világzenében a közösség zenél saját magának. A népzene-világzene elválasztás azért is olyan furcsa nekem, mert amit ma népzenének tartunk, az a hangrögzítés feltalálása korának népzenéje. Azt tartjuk népzenének, mert arról vannak konkrét ismereteink. A zene azonban előtte is változott, a 20. század elején biztosan nem olyan volt, mint mondjuk a 16. század közepén. A változás évezredek óta folyamatos, mindig is az volt, csak ma sokkal gyorsabban vándorol az információ. De ez nem azt jelenti, hogy előtte nem vándorolt! Nem érdemes mesterségesen ragaszkodni egy pillanatfelvételhez.

Lehet, hogy a világzene nemcsak a kultúrák, de generációk egymásra találására is alkalmas?

Vannak zenefogyasztási kutatások, melyekből az derül ki, hogy az ember 20 évesen nagyon intenzíven és gyorsan változó ízléssel fogyaszt zenét. A világzene közönsége ezzel szemben 30-35 között kezdődik, akkor kezdenek az emberek más irányba is keresgélni, és ezen időszak után már nem nagyon változik az ízlésük, a kedvenceik is lassabban változnak. Ezért sokkal több a világzenében az „állócsillag”: ott, ha egyszer befutottál, be vagy futva, nem mész ki a divatból. A világzenét sem hagyják el az emberek: a világzene később kezdődik az emberben, de nem múlik el.

A világzene kifejezésre még a tájékozottabbak is legfeljebb annyit vágnak rá fejből, hogy WOMEX, Budapest Ritmo, „külföldi népdalok”. Te bejárod a világot: csak a Facebook-profilod alapján többek között Albániát, Szlovákiát, Lengyelországot és Izraelt is megjártad az elmúlt hónapokban. Melyek a világzene legfontosabb eseményei, színterei?

Épp mert a világzene ennyire heterogén, nincsenek benne meghatározható divatok, hogy most a nyugat-ázsiai vagy a kelet-afrikai zene volna épp a „menő”. Olyan előfordul, hogy egy-egy régióból egyszerre hirtelen több zenekar is befut, de ez legfeljebb azért történik, mert mondjuk az állam támogatja a zenei kezdeményezéseket, vagy mert az adott generáció tagjai erőteljesen inspirálják egymást. Mindezek miatt a piac is nagyon széttagolt. Kétszáznál is több, kimondottan a világzenére szakosodott fesztivál van.
Egy részük normál lakossági fesztivál, egy részük csak keveredik a helyi rendezvényekkel, én pedig nagyrészt a szakmának szóló showcase, néha mentorprogrammal egybevont fesztiválokra járok. Van nem országhoz kötődő showcase, ilyen a WOMEX és a Babel Med. Vannak regionális vagy „fél földrésznyi” rendezvények, mint például a Circulart (Latin-Amerika zenéje). Most elég erős törekvések vannak egy afrikai expó nyitására is, van mozambiki és elefántcsontparti világzenei fesztivál, és ott az észak-afrikai/közel-keleti Visa for Music showcase is. A Folk Alliance kicsit olyan, mint a WOMEX, csak Észak-Amerikában. Ázsiában a Seoul Music Week, a pekingi Sound of the Xity: ezek mind kvázi-szakmai események, vásárok. Vannak olyan fesztiválok is, melyek nem világzeneiek, de rengeteg az átfedés, mint mondjuk a Tallinn Music Week esetében. A Eurosonic-ra ez már sokkal kevésbé igaz.

Alig pár napos hír, hogy megalakult a magyar könnyűzene érdekeit képviselő Music Hungary Szövetség. Hogy kapcsolódik a globális sztenderdektől függetlenedni kívánó világzene a zeneipar jelenségéhez?

A világzene nem akar elválasztódni a zeneipartól. Nyilván a popzenének van a legnagyobb piaci részesedése, a világzene, a jazz és a klasszikus zene körülbelül ugyanolyan piaci részesedésű (egyenként 6-8%-át adják a világ zenefogyasztásának), de nagy különbségek vannak. A klasszikus zenének mindenhol hatalmas államilag fenntartott infrastruktúrája van, sokkal nagyobb költségű és művészetileg is teljesen különböző dolog. Az frontális művészet, melyben kevés, hosszú képzésben részesült ember mutatja be a tudását a többieknek. A jazz is egy megállapodott műfaj, a világ bármely nagyvárosában biztosan van legalább egy jazz klub. A világzenének nincs kialakult infrastruktúrája.
A másik dolog pedig, hogy egy általános zeneipari szövetség mindent csinál, kivéve művészetet. Nem az alkotással, hanem a zenének minden egyéb területével, a zenének mint művészeti ágnak a működtetésével foglalkozik, az pedig gyakorlatilag egy ipar, egy szakma. Ez a szövetség a zenének mint iparágnak képviseli az érdekeit, amibe az alkotók, így a világzenei alkotók is beletartoznak. A világzene esztétikai különbözősége attól még megmarad, hogy egy zeneipari szervezet képviseli őket. Az ő szempontjából az a különleges, hogy ez a szcéna sokkal nagyobb arányban részesül a zenei exportból, mint amilyen az általános piaci részesedése. Bolíviában nem hallgatnak francia nyelvű popzenét, a világzene viszont nyelvtől független műfaj. A brit vagy amerikai világzenészek még hátrányban is vannak, mert bizonyos szempontból az angol nyelvű pop dominanciája ellen is jött létre ez az egész.

A magyar zene külföldi füllel hallgatva biztosan más, és vice versa. A zenének kell megtanulni külföldiül, vagy nekünk kell állandó „fülcserére” trenírozni magunkat?

Nem kell a zenének megtanulni külföldiül. A világzene közönsége épp arra vágyik, hogy valami mást halljon. Ez zenei turizmus: világot látni is azért utazol el, mert olyannak szeretnéd megismerni az új helyeket, amilyenek. A világzenét elutasítani olyan, mintha azt mondanád, hogy ide ne jöjjenek turisták. Ez nagy butaság, és nemcsak azért, mert gazdasági vagy anyagi előnyökkel jár, ha külföldiek jönnek ide, hanem azért is, mert aki egyszer jár Magyarországon, és hall mondjuk egy Muzsikás-felvételt, az utána másképp tekint az országra, mert kialakul egy viszonya az adott kultúrával. Az fog eszébe jutni, hogy de szép volt az a dal, de király hely a Szimpla, de finom volt a bor. A világ kulturális kontextusa ilyen apróságokból épül fel. Egy átlagos ember nagyon keveset tud egy olyan távoli és nem élvonalban lévő országról, mint Magyarország: azt a keveset viszont éppen ilyen dolgok adják össze, mint a zene, egy regény, egy Nobel-díj, egy focimeccs.
A zenészeknek sem kell megtanulni külföldiül, bár olykor érezhető, hogy sok olyan világzenei produkció van, ami az otthoni hagyomány nemzetközi piacra szánt verziója. Mint ahogy az itteni indiai étteremben található kaja sem olyan, mint Indiában. Minél távolabbról nézünk egy kultúrát, úgy tűnnek el számunkra az apró különbségek. Egy átlagos zenefogyasztó, sőt, egy átlagos világzenét fogyasztó nem tud megkülönböztetni egy pernambucói és egy bahiai szambát. Egy külföldi sem tudja elválasztani a mezőségit meg kalotaszegit. A szegediek meg a bajaiak számára tétje van annak, hogy különböző a halászléjük, míg egy turista, de már egy pesti sem feltétlenül fogja ezt megérteni.

A gasztrohasonlatoddal élve: aki még sosem kóstolt indiai ételt, honnan tudja, hogy amit éppen eszik, az az indiai konyhaművészet csúcsa-e, vagy valamit nagyon benézett a szakács? Ha „szűz fülnek” megmutatom egy grúz vagy egy örmény világzenei csapat debütáló EP-jét, mi árulja el, hogy ez nemcsak egy gyenge lábakon álló kísérlet?

Erre egyetlen jó módszer van: rengeteget kell zenét hallgatni. Ha ezt teszem, akkor jó eséllyel mindig be fogom tudni tájolni, hogy amit hallok, az minőségi dolog, vagy nem. Amikor pedig teljesen először találkozom egy kultúrával, egy kis időt mindig rá kell szánni. A zene úgy működik, mint egy nyelv. Vannak ismerős hangzású és struktúrájú nyelvek, mint mondjuk számunkra az olasz: egy-két szót el fogsz kapni, fel fogsz ismerni, a beszédnél legalább azt érzed, ha vége van egy mondatnak. Ugyanez már nem igaz mondjuk a koreaira.
Chico Buarque írt egy regényt Budapest címmel. Arról szól a történet, hogy egy brazil férfi Isztambulból Rio de Janeiro felé tartva kényszerleszállás miatt egy éjszakát tartózkodik Ferihegyen a tranzitszállóban, és mivel nem tud aludni, egész éjjel a Duna TV-t nézi. És egyetlen kukkot sem ért belőle. Úgy fogalmaz az elbeszélő, hogy olyan számára a magyar nyelv, mintha késsel próbálna elvágni egy folyót: nincs rajta fogás, semmit sem tud vele kezdeni, még az érzelmi irányát sem érti. Ilyen egy nyelv, és ilyen egy zene is, amikor először hallod. A zene nyelveit viszont sokkal gyorsabban meg lehet tanulni, mondjuk, ha végighallgatsz csak tíz dalt a legjobb mai koreai zenékből, meg fogod érezni, hogy mi tetszik, mi nem és elkezdenek fogódzóid, tájékozódási pontjaid kialakulni. Pár óra alatt el lehet jutni oda, hogy az ember eltájékozódjon a zenében. Utánaolvasással és némi rutinnal még gyorsabban.

Nagyon informatív forrás a hazai zenei sajtóban a Világrecorder c. rovatod. Ha ez nem létezne, hol tudnának elindulni a zöldfülű világzene-fanok? Miből állna a világzene-rajongó „kezdőszett” a Youtube-on és a Spotifyon kívül?

Kíváncsiságból. Emellett kiindulópontnak a Songlines újságot, illetve a Rough Guide CD-sorozatot és hozzátartozó világzenei lexikont, a Rough Guide to World Music-ot javaslom. Előbbinek van egy CD melléklete minden számhoz, lemezenként 15 felvétellel, igényes és reprezentatív válogatás. Aztán, a hiedelmekkel ellentétben sok világzenei koncert van itthon, érdemes elmenni azokra. Ez a környékre, szinte minden nagyvárosra, Bécsre, Ljubljanára is igaz. Közép-Európában rengeteg világzenei fesztivál van, Lengyelországban irtózatosan sok.  A World Music Charts Europe havonta közzéteszi a TOP 20 lemezt, és Spotify playlistje is van. Ott az éppen aktuális dolgok mennek. Ugyanakkor a világzenében sokkal kevésbé lényeges az aktualitás, mint mondjuk a popzenében.

Miért van ez így?

A világzene különlegessége, hogy hangsúlyosak benne a zenével jövő történetek. Lehet, hogy ezeréves, lehet, hogy múlt heti, egészen távoli, vagy szomszéd utcabeli események. Nagyon erős a zene társadalmi, szociológiai, antropológiai kontextusa. Például: ha az ember Noura Mint Seymali-t hallgat, rögtön másképp fogadja be, ha elolvassa a szövegeket a lemezborítón, és látja, hogy az egyik szám arról szól, hogy a nők menjenek el mellrákszűrésre.  Ez azért érdekes, mert Mauritániában létezik az iggawin, a Nyugat-Afrikai jelinek megfelelő hagyománya. Ez egy hivatásos zenészszerep a középkor óta: az énekes történetmondóként, hírvivőként, az uralkodó tanácsadójaként is funkcionál. A mellrákszűréses szám épp ezt a hagyományt eleveníti fel. A középkorban úgy szólt az üzenet, hogy keressetek menedéket, mert támad a szomszéd törzs, ma meg úgy szól, hogy menjetek el mellrákszűrésre. Afrikában a zenét és a táncot is használják társadalmi üzenetek közvetítésére. Sőt, kereskedelmi terméket is népszerűsítenek ilyen módon. Szomáliában pedig, ahol a mai napig sincs normálisan működő állam, képregény formájában adnak át alapvető információkat.

Tervezel könyvet írni a világzene témájában? Vagy kötetté rendezni az eddig megjelent cikkeidet?

Mindig terveztem könyvet írni, de nem úgy, hogy cikkeket pakolok egymás mögé. Legjobban zenei dokumentumfilm-sorozatot szeretnék csinálni: véletlenszerűen kiválasztanám a világnak 10-15 pontját, odamennék forgatni, és megmutatnám, hogy mi az, ami a zenében mindenhol ugyanaz, és mi az, ami különböző. Ha egyszer nagyon ráérek, és pénz is lesz rá, megcsinálom. Ha elmész akárhová esküvőre, temetésre, kocsmába, mindenhol ugyanolyan funkciókat betöltő zenét találsz. Másképp hangzanak, de az érzelmek, amiket kifejeznek, azok ugyanazok, bárhol dobjanak is le ejtőernyővel.
Vagy nézzük azt, hogy mennyi különböző hangszer van a Hornbostel-Sachs féle rendszerben - fából, fémből, bőrből, itt fújják, ott fújják, ütik vagy klimpírozzák: de ha belegondolunk, ez a 30.000 hangszer valójában nagyon kevés féle hangszer! Mindenhol a világon a flóra és a fauna által kínált szűk lehetőségekből hoztak ki valamit: szárított termésből, fából, kifeszített vagy felfújt állatbőrből, szőrből, ínból készült minden hangszer és a maiak is mind ezek változatai.

Nemrég Jasper Gadeberggel ültél egy kerekasztal beszélgetésben, aki a Kreatív Online-on megjelent interjúban azt mondta, hogy ő már csak szakmai füllel hallgat zenét. Továbbpasszolnám neked ezt a labdát.

Nekem is megütötte a fülemet ez a mondat. Nyilván egész máshogy hallgat az ember zenét, ha többnyire konkrét céllal vagy munka miatt teszi. Azt nem mondanám, hogy magánemberként már nem hallgatok zenét, mert egyfolytában zenét hallgatok. Mikor épp nem beszél hozzám valaki, folyamatosan megy a zene. Nekem legalább annyira fontos, hogy a gyerekeimmel a kocsiban hallgatott válogatásokhoz jó számokat találjak, mint hogy a következő Ritmora vagy filmhez, sorozathoz. Annyiban értem Jaspert, hogy én is minden zenét úgy hallgatok, hogy közben rögtön eszembe jut, mire is lehet ez jó. Megesik még – bár viszonylag ritkán –, hogy elejétől a végéig végighallgatok egy lemezt. Van kettő, amit már-már vallásos áhítattal teszek fel újra és újra, az egyik Miles Davis A tribute to Jack Johnson-ja, a másik Stan Getz és Joao Gilberto Getz/Gilberto című közös albuma.

Pályázatokon, fesztiválokon zsűrizel, zenét menedzselsz, expót szervezel, filmsorozat zenei szupervizora vagy, utazol, rádiózol, havonta egy könyvtárnyit olvasol, cikkeket írsz, mindemellett élsz, valamint, ahogy a mellékelt ábra mutatja, virulsz. Kérem szépen a receptet!

Szeretem, amiket csinálok. A zene is feltölt: egy megújuló energiaforrás közelében élek. Illetve a sokféle tevékenységben az a jó, hogy az egyikben pihenem ki a másikat. Ha az egyikbe beleunok, akkor a másik inspirál. Másrészt meg mindenben, amiben dolgozom, nagyon jó emberek vesznek körül: ha épp elvesztem a fonalat, mindig van, aki fölveszi helyettem.

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!