Amikor a jóisten a zenét teremtette, bizonyosan Malira szúrta le a mutató ujját. Tulajdonképpen furcsa a mali zenét világzenének nevezni, hiszen amit ma ott születő muzsikaként hallunk, könnyen előfordulhat, hogy azt ezer éve is ugyanolyan formában és tartalommal hallhatták az akkoriak. A világ legősibb, ma is eredendő formájában élő zenekultúrájáról van szó, és ahogy az a koncerten kiderült, a nagy mesemondókat, a híres griot-kat ugyanolyan tisztelet övezi, mint évszázadokkal ezelőtt. Rokia Traoré azonban nem griot, nem is lehet az, hiszen világi családba született, griot pedig csak griot gyermeke lehet. Ahogy két szám között elmondta, őt befogadta egy nagy mesemondó, sokat tanult tőle. És ugye ez az, amiből mi, itt Európában szinte semmit nem értünk. Ahogy a dalszövegekből sem. Hogyan kell tehát a mali zene világsztárjához viszonyulnunk, mi az, amit szeretünk benne, amikor fogódzóink is alig vannak?
Rendben, könnyítésként Traoré diplomata szülők gyermekeként nemzetközi közegben nevelkedett, gondolkodása nyilván nem ősi, törzsi eredetű, anyanyelve - amin énekel is - azonban a bambara. Nem a tamashek, amin mondjuk a Tinariwen dalait ismertük meg - és ezt csak azért mondom, mert egy újabb tényező, ami bonyolultabbá teszi a tuareg-mandinka tengelyen való elhelyezkedésünket. Ugyanakkor a mali zene hatalmas hatása már régen elért bennünket is és hatása alá vonta akár a jazz előadókat is: itt Dee Dee Bridgewater "Red Earth" című lemezére és a Müpában tartott koncertjére gondolok (Malit olykor "Vörös Föld"-ként emlegetik, mert a világűrből letekintve vörösnek látszik). Maliban világsztárnak lenni a közvetlen intézményesülést jelenti, nem véletlenül hozott létre Traoré egy alapítványt, amiről azt mondta el, hogy a színpadon lévő tíz zenész és énekes ezen keresztül került be a turnéba. Bizonyosan az elesettek felkarolásáról, hagyományőrzésről, a zenekultúra ápolásáról és műveléséről lehet szó, ami egy olyan országban, amelyben szélsőségesek Azawad néven szakadár államot hozhatnak létre, betiltva és szankcionálva benne a zenét, bátor akció.
Ám az akció láthatóan hosszabb projektté alakult, Traoré igazi mentorként működik ebben a rendkívüli felállásban. Azt hiszem, senki nem arra számított, hogy a négy vokalista nő és egy férfi saját számokkal kezdjen, de nem volt céltalan a meglepetés. Zseniális, sokat megélt, döbbenetes, élettől átitatott, zsigeri hangokat hallottunk olyan egyedi karakterekkel, ami miatt már most (miután az énekesek ebben a felállásban először énekelhettek Traoré nélkül, szólistaként is) megállapíthatjuk, hogy komoly hírnévre predesztinált a társulat. Rokia Traoré tehát csak a show első harmada után lép színpadra. Szikár, nádszálként hajló alkatát már ismerhetjük a Szigetről, lemezborítókról, és tényleg nincsen körülötte felhajtás, mégis ezzel a letisztult, díszek nélküli szolid jelemmel is hatalmas sugárzással, már-már dívaként érzékeljük a Müpa nagytermében. Messze ültem a karzaton, a zenekari felállást nem ismertem fel teljes egészében, de az elengedhetetlen ngonit és korát azért semmivel sem lehet összekeverni. Már csak azért sem, mert e hangszerpárosítás Traoré védjegye, előtte más még nem használta koncerttermi zenében együtt ezt a két hangszert. Meglepetésemre Traoré lemezről ismert átütő hangja meglehetősen elmarad a kórustagok csodás énekhangjaitól. Karcos, kicsit döcög is az előadás, nem annyira egyértelműen szépek a dalok az ő előadásában, mint voltak a karból kilépő szólisták számai.
És itt jön a fordulat! Elkezd egyre mélyebbre hatolni ez a karcos hang, a fado énekesekhez hasonlóan szinte egy helyben, mintegy a végzetet várva énekel és hajladozik finoman az énekesnő, aurája vibrál és vannak pontok, ahol torkon ragad. A szövegek megértése nélkül is érezni, tudni, hogy fájdalmakról, elnyomásról, harcról, női sorsokról énekel a különös repetícióval haladó, több metrumú, őserejű, de valójában sosemvolt zene kíséretében. Van olyan szám, amire hármat, négyet, ötöt is ki lehet ütni, a rezgés többrétegű, azt is mondhatnám, hogy zavarba ejtő. De nem az, hiszen egyértelműen szakrális muzsikát hallunk, az örvény magával ránt, csak éppen egy inverz örvényben vagyunk, ami nem leránt, hanem felemel. Traoré sokat tud a zenéről, az ősi burokban ott a modernitásra törekvés (lásd: sajátos felállás), a primitív és az összetett esztétikája egymásnak feszül és eredőként ott áll előttünk a történetmesélővé vált nagy varázsló.
(Rokia Traoré - Müpa, november 15.)
Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
