Ritmus és hang

Czeglédi Alexandra a dél-afrikai Fokvárosban készített interjúk alapján írt cikket, amely a világzene helyi értelmezéseit és megnyilvánulásait járja körül.

A nyolcvanas évek végén felbukkanó világzeni iparról ma már egészen kiforrott elképzeléseink lehetnek. Ismerjük a nagyobb, a világzene koncepcióját kihasználó zenei fesztiválokat, mint például a WOMAD vagy a Sziget Fesztivál Világzenei Színpada. A 2015-ös budapesti WOMEX óta pedig még többet láttunk, hallottunk és olvastunk a világzene jelenségről. Rá tudunk mutatni azokra a polcon heverő poros CD-kre, azokra a hazai performanszokra, amelyek ellenállás nélkül illeszkednek a world music kategóriába. Az európai fesztiválokon, ahogyan a magyarországi koncerteken alkalmával is, a világzene varázsszóként csalogatja egy sátor alá a világ népeit, azok nép- és popzenéjét ünneplő közönséget. Mesélhetném ezt, a Babel Soundról vagy a Druga Godba fesztiválról. De vajon a magyarországi és európai tapasztalatokon túl is ennyire örömteli, kellemes fesztivál pillanatokat idézhet fel a világzene kifejezés? Milyen véleményen vannak a világzenéről máshol? Mit gondolnak az afrikai világzenéről Afrikában?

Úgy gondoltam, válaszok után érdemes Afrika déli csücskében, a dél-afrikai Fokvárosban keresgélni. Az elmúlt két hónapban ugyanis itt találkoztam, beszélgettem zenészekkel, zenekedvelő helyiekkel, lemezbolt tulajdonosokkal, zeneszerzőkkel, hangszerkészítőkkel és fesztiválszervezőkkel. Amikor megkértem őket, hogy osszák meg velem véleményüket a világzenéről, sokan felhúzott szemöldökkel, csodálkozó tekintettel fordultak felém. Ilyenkor nekifutottam még egyszer azt gondolván, talán az akcentusom miatt nem sikerült eléggé artikulálnom a szavakat: “World Music”. Hiába, a második próbálkozásom sem változtatott az arckifejezéseken. Ekkor már sejtettem, hogy nem a kiejtésem teszi ennyire behatárolhatatlanná a világzene kifejezést. Mint az a beszélgetések során kiderült, a world music, mint fesztiváljelenség aligha lehet gyakori vendég a dél-afrikai szórakoztatóiparban. A világzenei műfaj Fokvárosban is ismert, ugyanakkor sok esetben az európai világmulatsággal összeegyeztethetetlen elképzelésekben él.

A világzene anekdotájához méltóan egy helyi lemezboltban, Observatory negyed egyetlen afrikai zenét kínáló üzletébe siettem. Itt Mark Charnasszal, a tulajdonossal közösen próbáltuk megfejteni, hogy Fokvárosban miért is láthatatlan a világzene. A lemezboltba lépve találunk afrobeat, jazz, gospel és kwaito műfaji kategóriákat, de a world music címkének nyoma nincs. Mark évtizedes gyűjtését, a dél-afrikai régió zenéjéből álló CD kollekciót és lemezgyűjteményt, akár világzenének is nevezhetnénk. „De nem!” – fejét csóválva, mosolyogva tiltakozik Mark. Szerinte a világzenei kategória arról árulkodik, ahogyan az emberek gondolkodnak a világról. A világzenéhez hasonló abszurd kifejezés lehetne például a „Zene a Holdról”, ugyanis ez a fajta kategorizálás kellőképpen kiterjesztő ahhoz, hogy a kulturális különbözőségeket egy helyre seperve reprezentálja. Hívhatjuk különbözőségnek, amely csak európai szemmel tekintve tűnik másnak, idegennek, szinte földöntúlinak. Így a world music felcímkézés a nem fehér bőrű zenészekre, a nem angol nyelven éneklő előadókra vonatkozik.

A helyi műfajok itt több figyelmet érdemelnek.

Mark azt is elmondta, ő úgy látja, a volt gyarmatok és a gyarmattartó országok viszonya meghatározza azt, hogy ki kerül be a világzenei ipar áramlásába. Például Franciaország asszimilációs politikája mindig is kedvezett a zeneiparnak. Ha belegondolunk, tényleg gyakrabban látunk nyugat-afrikai zenészeket a nagyszínpadon, mint a dél-afrikai régióból származó előadókat. Észak-Afrikával ellentétben a volt brit gyarmatokról nehezebb volt felkerülni az európai pódiumra. Ez a kvázi gyarmati kultúrpolitika a nyolcvanas évek végétől változni látszott. A brit ipar nyitottabb lett a nem európai hangzásokra, az afrikai zenei hagyományokra. Ma azt látjuk, hogy európai fesztiválok könnyedén ünneplik a világ népeinek zenéjét. Olyan országokban, mint Dél-Afrika azonban kevesebb pénzt fektetnek a világzene koncepciójába. A helyi műfajok itt több figyelmet érdemelnek. A Cape Town Jazz Festival például az egyik legnagyobb helyi beágyazottságú esemény, amely hip-hop előadókkal, szabad jazz formációkkal és afropop mixekkel karöltve kínál kikapcsolódást a fokvárosi közönségnek. Pár évvel ezelőtt – emlékszik vissza Mark – Youssou N’Dour, a világzene emblematikus figurája is fellépet a jazzfesztiválon, de ettől még nem tekintjük világzenei eseménynek.

Furcsa mód, a világzenei ipar szeret bekebelezni, és népszerűsíteni olyan zenészeket, akik hasonlóképp voltak elhivatottak a politikai szerepvállalásuk iránt, mint a zeneipari jelenlétükért. Miriam Makeba és Hugh Masekela a hetvenes években kerültek reflektorfényébe – meséli Mark. Ők azon szerencsés művészek közé tartoznak, akik az apartheid intézményesített rasszizmusa elől menekülve az Egyesült Államokban találtak menedéket, majd kaptak elismerést. Azonban az apartheid évtizedei alatt rengeteg olyan felvétel készült, amelyet az érdekelt zeneipari cégek a mai napig nem hajlandóak megjelentetni, ugyanis nem szeretnének évekre visszamenőleg jogdíjakat fizetni. Sajnos a mai napig sok olyan zenészt találunk Dél-Afrikában, akik semmilyen megbecsültségben nem részesedtek. Egyikük Solomon Linda, The lion sleeps tonight (Mbube) sláger szerzője, aki feledésbe merülve, szegényen hunyt el. A zeneipar könnyen válogat a zenészek közül, de az ország elmúlt évtizedei számtalan hasonló igazságtalanságot termeltek ki, amelyet nem lehet feledni. Például az Amandla! A Revolution in Four Part Harmony című dokumentumfilm e korszakról, a fekete lakosságot érintő szegregációról, és a rendszer ellen irányuló, zenébe ágyazott politikai ellenállás éveiről mesél.

Az egyik legintenzívebb kollaboráció brazil és helyi zenészek között jön létre

A dél-afrikai régió történelme számtalan olyan narratívát őriz, amely bizonyára nem a világ népeinek mulatságáról mesél. A rabszolgaság világgazdasági hálózata a kultúrák olyan erőszakos érintkezéséről tanúskodik, amelyet nem lehet érintetlenül hagyni. Paul Rommelaere-ral, a Fokvárosi Egyetem oktatójával beszélgettünk a világzene helyi megnyilvánulásáról, aki elmondta, a helyi identitásoknak kiemelt helyük van a zenészek életében. Ahogyan ő látja, az egyik legintenzívebb kollaboráció brazil és helyi zenészek között jön létre, ahol a rabszolgaság emlékével átjárt közös tanulási folyamatról van szó. A berimbau hangszer tradíciója a rabszolgákkal együtt utazott a dél-amerikai kontinensre, amely a zenészeket ma iránymutatóként hozza Afrikába. Itt inkább az együttműködésen, a kölcsönös tudásmegosztáson van a hangsúly, mint az afrikai egzotikum kitermelésén, és exportálásán – mondja Paul. A világzene ilyen értelemben identitások találkozója, hagyományok és az erőszakkal terhelt múlt felidézésének rituáléja.

A nyelvi és kulturális identitás ápolása, a helyi közösséggel való érintkezés fontosabb, mint az európai karrier követése. Ez nem jelenti azt, hogy a dél-afrikai régió zenészei ne utaznának és adnának koncertet világszerte. Azonban amíg a helyi előadások mind vidéki és urbánus környezetben relevánsak, értelmezhetőek maradnak, addig ez európai kontextusban ez aligha lehetséges. Ilyen például a Fokvárosi Egyetemen tanuló Matchume Zango előadása is, aki a mozambiki chopi törzsből származó, nagy tiszteletben álló Venancio Mbande timbila készítő tanítványa volt. Matchume performanszaival tovább őrzi a chopi hagyományt, olykor táncosok társaságában, Európában turnézva is. Ahogyan Paul több alkalommal kihangsúlyozta, a nyelv, a zene, a tánc és a népi viselet elválaszthatatlanok egymástól, hiszen különböző kulturális identitások így nyilvánulnak meg a színpadon.

A figyelem a lokális tudásra, helyszínekre irányul ahelyett, hogy a résztvevőket és a látogatókat egy nagy színpad köré invitálnák.

Az identitás politikai, művészeti, és kétséget kizáróan üzleti felhasználása mindennapos Dél-Afrikában. A Kulturális Örökség Napját megelőzve, a szeptember 22-23-án debütáló The AfroFest hasonló meglátással szervezte meg Fokváros első üzleti és zenei fesztiválját. A szervezőkkel, Anitával, Leoval és Paullal folytatott közös munkám és interjúk során a fesztivál koncepciója egyértelművé vált számomra: olyan több helyszínen zajló kulturális eseményt kívánnak létrehozni, amelyből nem a szervezők, hanem a helyi üzletek és művészek profitálnak. Az AfroFest az afrikai identitások és kultúrák sokszínűségét, a helyi gasztronómiai tudást szeretné láthatóvá tenni, mégpedig olyan módon, hogy a kevésbé népszerű kezdeményezések több megrendeléshez, bevételhez jussanak. Kétségtelen, a hagyományos fesztiválszervezés ötletét az AfroFest szervezői azonnal elvetették. A figyelem a lokális tudásra, helyszínekre irányul ahelyett, hogy a résztvevőket és a látogatókat egy nagy színpad köré invitálnák. Az AfroFest a fokvárosi éttermeket, bárokat és szórakozóhelyeket a helyi zenészekkel, festőkkel és designerekkel szeretné megismertetni. Anita, Leo és Paul ötlete az volt, hogy olyan kapcsolati hálózatot építsenek ki, amelyben a művészek szabadon szerveződhetnek. A vendégek pedig belépődíj nélkül lehetnek a helyi kollaborációk tanúi, ha követi az AfroFest térképén a megjelölt helyszíneket.

Amikor megkérdeztem a szervezőket, hogy mit gondolnak a világzenei jelzőről, Paul kérdéssekkel felelt: „Mi a világzene? Igazából mi nem az? Ki hívja világzenének? És amúgy is, ki dönt erről a címkézésről?” „A világzene nem túl népszerű Dél-Afrikában. Mi nem gondolkodunk világzenéről, jelentsen bármit is. Afrikában vagyunk, ahol a zene a helyi embereknek, és a fekete közösségről szól. Nem lehet olyan afrikai legendákat világzeneként felcímkézni, mint például Miriam Makeba” – tette hozzá Leo. Az AfroFesten tapasztaltak után úgy tűnt, a világzene értelmét veszti egy olyan közegben, ahol a helyi kultúra, a művészek beágyazottsága és identitásuk kifejezése érdemeli a legnagyobb figyelmet. Ebből azonban nem következik az, hogy a tradicionális és modern formációk ne férnének meg egy fesztiválon. Az AfroFest otthont ad olyan fúziós műfajban alkotó zenészeknek, mint az African Rythm, Magnet vagy a Vukuhambe Jazz Band. A helyi hangzások keveredése elkerülhetetlen, amelyet az AfroFest örömmel ünnepel, ha az a fokvárosi fekete művészek munkáiról van szó.

Így a bangwe hangszert már a városiasodás, a gyarmatosítás és a nagyipari műanyaggyártás közös hangján szólalt meg

Mielőtt még beérnénk ennyivel, el kell mondanom, a világzene talán egyik legszokatlanabb értelmezéseiről is a Fokvárosi Egyetem lépcsőin sétálva hallottam. A világzene egy olyan poszthumán kompozícióban is megjelenhet, amelyhez az emberi identitásnak, az emberi zenecsinálásnak kevesebb köze van, mint az imperializmusnak. Például a húros afrikai hangszer, a Malawiból származó bangwe életét követve fedezhetjük fel a világzene alternatív jelentési rétegeit. A dél-afrikai régió vadvilága a környezeti változások következtében megfogyatkozott, amely arra kényszerítette a vidéki lakosokat, hogy városokba költözzenek. A gyarmatosítók által fenntartott nagyobb városokban pedig az őslakosok megismerkedtek új, szintetikus anyagokkal, így helyettesíteni tudták a hiányzó állati bőröket és inakat. A horgászdamil, a nejlon nagyipari gyártásának köszönhetően, ilyen nyugati technológiának számított, amely tökéletesen pótolta a hangszerek húrjaként használt tehén inat. Ámde, a technikai manőver eredményeként a mély basszus szólam szopránra változott. Így a bangwe hangszert már a városiasodás, a gyarmatosítás és a nagyipari műanyaggyártás közös hangján szólalt meg [1]. A nejlon húrok szopránja pedig maga, a különböző világok metszéspontjában találkozó technológia által életre hívott világzene.

[1] Theo Herbst és Andrew Tracey tanulmánya a Musical Arts in Africa, Theory, Practice and Education (2003) című kötetben.

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!  

in English →