Ritmus és hang

Május a táncház hónapja. Azért, mert az első magyarországi táncházat május 6-án rendezte meg négy amatőr táncegyüttes, éppen ötvenkét évvel ezelőtt. A mintát az erdélyi Szék városából hozták, sokat olvashattunk erről a nemrég lezajlott félévszázados évforduló kapcsán. Minden évben megemlékezik erről a magyar kulturális élet erre fogékony része. Eredeti népzene szólal meg ilyenkor, mai előadók tolmácsolásában.

Az eredeti illetve a tanult népzenei előadásmód megkülönböztetésére Lajtha László zeneszerző, népzenekutató használt először két nagyon alkalmas idegen szót: Több értelemben szokták használni ezt a két, a néprajzi vitákban oly gyakran használatos angol szót: survival és revival. Abban az értelemben kell használni, amely ilyen módon a népművészetek élő formái között tesz különbséget. A survival (ejtsd: szörvájvel) jelenti azokat a hagyományokat, amelyek szájhagyomány útján nemzedékről nemzedékre szálltak és értek el a mai napig. Revival (ejtsd: rivájvel) az újjáélesztést jelenti. Azt, hogy ha akár történeti esemény, akár bizonyos hatósági intézkedések, akár pedig az élet belső törvényei folytán a népek művészete meghalt, elfelejtődött, és egy újabb generáció szükségesnek tartotta a hagyományok újjáélesztését. Akármilyen hiteles formában tette is - mesterségesen hívta új életre. Ezt az eljárást hívjuk revivalnak. Az a Lajtha László írta ezt, aki 1940-41-ben Széken népzenét gyűjtött, ezzel megmutatva a módot, ahogyan ezt valóban érdemes csinálni. Gyűjtését hihetetlen precízen jegyezte le. De megvannak a fonográf felvételek is, sőt, ’41-ben a Magyar Rádióban is készültek a széki zenészekkel, énekesekkel felvételek, így mindenki tudhatja, milyen is volt az a bizonyos szórakozási forma ezen a kis településen, amelynek lakói városnak mondták magukat. Ott élt az a társtalálási, szórakozási, közösségi forma, amely ma nemcsak nálunk, de külföldön is népszerű, megél és működik. Bővebben most nem írok róla, bárki utánanézhet.

Szóval májusban a táncházat ünnepeljük, vagyis annak magyarországi létrejöttét. Jellemzően koncertek és táncműsorok vannak ilyenkor, az ideinek a Zeneakadémia adott otthont Ge­ne­rá­ci­ók er­dé­lyi nép­ze­né­re címmel. Annak az intézménynek a nagyterme volt a helyszín, amely azért mégiscsak jellemzően a klasszikus zene otthona. Ezért volt kicsit meglepő, mi több, szívmelengető az az ováció, hatalmas tapsvihar, amely az erdélyi népzenét előadókat köszöntötte. Igaz, én magam rettenetesen éreztem magam, vissza kellett fogni a lábam, a torkom, mert sem táncolni, sem énekelni nem illett. Sokszor elgondolkodom ezen: ezt a műfajt vajon miért is kényszerítjük egy számára is szűk keretbe, a színpadra? Erre táncolni kell, a zenészekkel együtt lenni, meg kell élni a népzenét. Nem úgy, ahogyan a másfajta zenéket, amelyek csupán hallgatva, egy jólképzett előadó által interpretálva is sokat mondanak, hiszen azért születtek, hogy ezt tegyék, és ezért csendben kell figyelni minden pillanatukra. Nem így van ez a népzenével, hisz annak más a szerepe: ez szolgál, azaz tánc alá szól, avagy kommunikál, vagyis elmondja, hogyan is vagyok én, mi a bajom vagy örömöm nekem, aki énekelek vagy táncolok éppen most.

No, de nézzük ezt a fergeteges estét. A távoli Gyimes zenéje törte meg a csendet először. Ezt csíki dallamok követték hasonló hangszerekkel. Később mezőségi, azaz magyarpalatkai, magyarszováti, széki, aztán válaszúti, esztényi, budatelki, kalotaszegi zenék jöttek, a finálé egy szatmári összeállítás volt.

A zenészek főként a magyarországi táncházmozgalom, illetve tudományos kutatás jeles személyiségei voltak, akiknek nagy része már itt, ebben az épületben sajátította el a népzenei előadás tudományát. Ám hallottunk eredeti, azaz survival, vagyis adatközlő énekeseket és hangszereseket, akik még abban az eredeti, ősi formában tanulták és most tudják előadni ezeket a dallamokat, ahogyan akár a hős időkben hallhatta őket valamely híres kutató. A dolog semmit nem változott. A híres palatkai prímás, Kodoba Florin úgy hegedült most is, ahogyan mindig, azonosulva hangszerével. Ő és a hegedű egy test, egy lélek. Egész valója muzsikál, lehetetlen nem figyelni rá, illetve nem rá figyelni. Már fia is a nyomdokaiban van, őt is hallottuk. Itt volt egy másik idős prímás Budatelkéről, valamint egy búzai énekes asszony, aki nyolcvanas éveiben járva is olyan odaadással, magával ragadó művészi attitűddel énekelt, hogy el lehetett hinni neki a dal tragikumát: Ej, anyám, anyám, kedves édesanyám/Szedje össze minden civil gúnyám/Szedje össze, ej-haj, tegye a ládába/Soha, még a világ, nem leszek gazdája…

Revival énekes kevés volt, de aki mégis megszólalt, méltó követője volt a búzai asszonynak. Ki kell emelni Enyedi Ágnest, aki kellemes, lágy, ám érett, kiforrott, szép hangszínen, hitelesen adta elő dalait. Minden számot egy zenész, általában hegedűs kezdett, majd csatlakoztak hozzá a kísérők, illetve más prímások. Volt, hogy négy-öt prímás húzta egyszer, csak irigyelni lehetett az énekeseket, nekem is régi vágyam ez. Táncot egyáltalán nem láttunk, most nem is hiányzott, mindenki el tudta képzelni azt.

Az estet Árendás Péter és Kelemen László szerkesztette, mindketten a népzenei mozgalom jelentős személyiségei, szakemberei.

Maga Kelemen László zeneszerző, a másik szervező intézmény, a Hagyományok Háza címzetes főigazgatója mondta nekem egy jó emberöltővel ezelőtt: Mi ezt a zenét műveljük, mert örömünket leljük benne és mert hozzátartozik a létezésünkhöz. Nem tudom, hogy ennek a zenének mi a jövője, mi mindent megteszünk azért, hogy legyen, és hogy ezt unokáink is meghallgathassák, esetleg művelhessék. Ezért nemcsak gyűjtjük, hanem játsszuk is.

Az erdélyi népzene úgy néz ki, mint egy félbevágott hegy. Egyidőben vannak jelen benne, mint a hegyeken a földrétegek - a különböző korok különböző zenéi. Egyidőben találkozunk a 18. század úri zenéjével, ami most pl. a románoknál található meg, vagy a klasszikus magyar népballadákkal, a cigányoknál. A különböző népcsoportok az ún. nyugati civilizációnak különböző szintjein vannak, ezért különböző, akkoriban divatos zenéket és irányokat tartottak meg maguknak, éreztek a sajátjuknak és művelnek a mai napig. Meggyőződésem, hogy az erdélyi népzenét így kell vizsgálni. Pont az az érdekes, hogy azok a nemzetek, akik ott élnek – a magyar, a román, a cigány, a szász, a zsidó, az örmény – mit tudtak egymásnak adni és hogyan hozták létre ezt a fantasztikus zenei nyelvet, ami az erdélyi népzenét jellemzi. Egy nyelv ez, a maga különböző változataival. Mi pedig katonák vagyunk. Elfogadtunk egy olyan létformát és zenét, amit továbbvitelre és művelésre érdemesnek tartunk. Ennek a zenének vagyunk a katonái.

Esteledik, alkonyodik, minden madár szállást kerít – hangzott az egyik dalban. Én Istenem rendelj szállást, mert meguntam a vándorlást – folytatódott aztán. Szállásra lel minden és mindenki, ha leszáll az éj, ha vége a napnak.  Ez a rendje a világnak.

Ha hull a lomb, nincs messze már a tél./Ha alkonyul, ki nem vár éjszakát?  – írja Shakespeare a III. Richardban. Ugyanezt így mondta nekem kedves erdélyi emberem, aki minden évben valami bölcsességgel engedett utamra, amikor meglátogattam, egy kis reményt is elrejtve szavaiban: Esteledik, de még nem harangoznak… Igen, van még egy kis időnk.