Ritmus és hang

be local think global

A hagyomány újraértelmezése folyamatos - Három brazil lemez 2023-ból

01_bixiga70_fotomontagem_comfundo.jpgNéha úgy tűnik, mintha Brazília egy éves zenei termése elég lenne egy életre is. Tavaly is sok tucatnyi egyedi, figyelemre méltó lemez jelent meg Dél-Amerika legnépesebb országában élő zenészektől. Ezekből három, bizonyos értelemben összekapcsolódó albumot ajánljunk az alábbiakban. 

A nagyon tágan értelmezett brazil popzenéről, vagy még inkább populáris zenéről szólva így bő száz, százötven év után már egyértelműen kijelenthetünk néhány, korszakoktól, stílusoktól és előadóktól függetlenül igaznak tetsző állítást. Először és legfontosabbként azt, hogy ez az egyébként hatalmas, területével a Föld majdnem 6%-át lefedő állam önmagában gyakran egészen eltérő karakterrel bíró kisebb régiókra oszlik, amelyek mind-mind külön egyedi zenei stílusokkal, helyi sztárokkal bírnak, így brazil zenéről beszélni majdnem, hogy annyira általánosító és semmitmondó, mint indiai konyháról értekezni úgy általában. Hogy ez mégsem teljesen alaptalan az részben a másik jellegzetességnek köszönhető. Annak a folyamatosan jelen lévő, bizonyos korszakokban, mozgalmakban és előadókban azonban mégis látványosabban testet öltő régiókon átívelő kulturális, zenei párbeszédnek, együttműködésnek, melynek a brazil - és ezzel együtt persze az egyetemes - (pop)zenetörténet legkiemelkedőbb, legizgalmasabb pillanatait köszönhetjük. Ez a párbeszéd pedig nemcsak térben, hanem időben is zajlik, a hagyomány újra értelmezése folyamatos. Szerencsére zenészek újabb és újabb generációi mutatnak példákat arra, hogyan lehet a tradíciót nem szimplán felfrissíteni, hanem folyamatosan jelen lévőnek tekinteni, olyan valaminek, ami szüntelenül körülvesz mindent és mindenkit, így teljesen természetesen lehet felhasználni azt, megihletődni általa és kedvük szerint játszani vele. 

artwork_album_o_paraiso.jpgEz a magától értetődő természetesség érződik azon is, ahogy Lucas Santtana legutóbbi, O Paraíso című lemezén fel-felvillannak, néha utalásszerűen csupán műfaji ihletések Brazília határain innen és túl. A Bahia állam fővárosában, Salvadorban született Santtana ugyanis a legszebb MPB hagyományokat folytatva éppen annyira néz az angolszász, a francia, és a spanyolajkú világ populáris zenéi felé, amennyire saját hazája zenei hagyományai irányába tekint. Ez ismerve Santtana eddigi, immár harminc éve futó karrierjét nem is meglepő. Az egykor még a brazil popzene legnagyobb ikonjai, Gilberto Gil és Caetano Veloso által felkarolt, először az ő közös Tropicália 2 albumukon szerepet kapó zenész saját szerzeményeiben szinte tobzódik a különböző zenei stílusokban, és első lemezein éppen ez a már-már mértéktelen ide-oda ugrálás tud, a kétségtelenül remek dalok mellett, néha zavarónak, túlzónak hatni. Ezt követően inkább az akusztikus hangzás felé elmozduló Santtana a szimplán csak Paradicsomnak nevezett tavalyi albumon viszont mintha megtalálta volna az egyensúlyt mindeközött. 

A lemezek alapja természetesen mindig is a brazil zenei hagyomány volt, de Santtana dalaiban a funk, az elektronika vagy épp az indie-pop is ott lüktetett a kezdetektől, azonban az O Paradísóra már leginkább csak az utóbbi maradt meg a nagyon erős szambás, bossás alapok mellett. Itt-ott feltűnnek még mutatóba szintetizátor futamok és finom hangkulisszák, különösen erős az elektro-popos ihletés, amelyek nagyon is fontos részét képezik a dalokon átívelő hangulatnak, még sincs hiányérzetünk, hogy bármiből is több kellene. A lemez gerincét adó szamba és bossa nova harmóniák tökéletesen elegyednek a popos, jazzes elemekkel, és a csúcspontok esetében pedig tényleg megcsillan Santtana zsenialitása. Az a finomság, ahogyan az egyébként Jorge Ben Jor-szerzemény Errare Humanum Est-ben a csupasz akusztikus gitár-dob duójából észrevétlenül színes, hívogató világ bomlik ki hangszerelésében a legszebb barokkpop darabokat, és egyben a már említett Caetano Velosót is felidézi. Santtana hangszíne egyébként is emlékeztet egy kicsit a brazil zene szintén bahiai ikonjára, de ezekben a bossás, popos dalokban egyértelmű a párhuzam. A lemez másik feldolgozása, az eredetileg Beatles-dal The Fool on the Hills hallgatása közben is elkerülhetetlenül beugrik Veloso és az ő klasszikus Lennon-McCartney átdolgozásai. 

De igazságtalan lenne csupán ezeket kiemelni hiszen Santtana saját szerzeményei között is kiemelkedő dalok sorjáznak, mint a szellős, dubos Vamos Ficar na Terra, vagy az instant slágerként is működő, a szamba egyik leágazására, a pagodére építő Muita Pose, Pouca Yoga is. Az ötletes hangszerelés és az elsőrangú zenésztársak (mint például a No Format kiadó több másik lemezén is szereplő csellista Vincent Segal) garantálják, hogy a színvonal egy pillanatra sem csökken, és mi elmerülhetünk ebben a könnyed, játékos és alapvetően életigenlő zenei világban, amelynek lezárásaképp - talán nem véletlenül - egy egyszerű, időtlen szambát kapunk.

rodrigo_campos-0768_2.jpgEnnek az egyszerűségnek az ellenpontja is lehetne helyenként Rodrigo Campos Pagode Novo című lemeze, amely címéhez mérten a Santtana lemezén egy dal erejéig szintén feltűnő pagode tradícióból merít. Ebből, a hetvenes években Rio de Janeiro faveláiban és külvárosaiban formálódó szamba irányzatból kiindulva mutatja meg Campos a tradíció továbbélésének lehetőségeit. A São Pauló-i sambista dalai Santtanával ellentétben nemcsak, hogy mindig egyértelműen a szamba körül gravitáltak, hanem ő sokkal bátrabban is indult felfedezőutakra a disszonánsabb, akár avantgárd hangzásvilágok felé, amelyekbe a São Paulóban a kétezres évek vége felé spontán kialakult Clube de Encruza színtér meghatározó tagjaként merült el. A nemzetközi sajtóban csak dirty samba néven emlegetett hangzás kialakításában Campos mellett állandó zenész-, és alkotótársai többek között a színtér kulcsfigurája és kvázi teoretikusa, a mindenes Rômulo Fróes, a punkzene felől érkező gitáros Kiko Dinucci, a saját karneváli kollektívát verbuváló szaxofonos Thiago França, vagy épp Juçara Marçal énekesnő vettek tevékenyen részt. A mindenféle hosszabb, rövidebb ideig működő formációkban (pl: Passo Torto, Metá Metá) együtt zenélő, illetve egymás szólólemezein is szereplő zenészek a kezdetek óta igazi kollektívaként segítik egymást, ezért nem meglepő, hogy közülük van, aki a Pagode Novón is feltűnik néhány dal erejéig. 

Marçal hangja a Japonego című dalban, mint mindig, most is varázslatos, akár ennek a színtérnek a megtestesülése is lehetne a maga korlátaival és tökéletlenségeivel együtt. Kihívója talán csak Fróes volna, akinek folyton a hamisság határán billegő vokálja is teret kap egy dal (Silvia e o medo) erejéig a lemezen. Ez a néhány perc tökéletesen mutatja azt a világot, amelyből Campos is érkezik. A Fróessel közös szerzemény felületesen hallgatva egy teljesen sallangmentes, egyszerű szamba, amelyet nemcsak Fróes hangszíne, hanem a különböző zörejek és zajok tesznek egészen furcsává. A Japonego pedig mintha egy Metá Metá lemezről maradt volna le, a szambát teljesen beteríti a vészjósló gitár és az erőteljes szaxofon elegye. 

Campos a többiek hatása mellett is képes volt az évek alatt messziről felismerhető zenei világot létrehozni, amely hosszú idő után legjobb lemezét eredményezte. Egy olyan labirintust, amelynek a kezdő-, és végpontjait egyaránt a klasszikus szamba (vagy esetleg annak egyik gyökere, a candomble) adja, de az úton folyamatosan újabb és újabb, akár meghökkentőnek ható zenei ötletek jönnek szembe. A zajos gitárokon és a jazzes fúvósókon egy edzett Campos-hallgató már fel se kapja a fejét, ahogy a feszültséget fenntartó disszonancia is rendre része szinte minden lemezének, de azért az elektronikus zene ennyire hangsúlyos szerepe meglepő. Az meg különösen, hogy az elsőre talán összeegyeztethetetlennek látszó rétegeket Campos tökéletesen passzintja össze. Ez persze nem azt jelenti, hogy percenként valami váratlan megoldás zökkentene ki minket hallgatás közben, sőt az olyan dalok, mint például az Atraco vagy a Na memória vida outra mindezekkel együtt is ellenállhatatlan, a szamba melodikával azonnal egyszerre torkon ragadó és szelíden táncba hívó darabok. A harmonikus szambák és a már-már avantgárd hangzások között továbbra sem nagyon tud senki olyan eleganciával és természetességgel egyensúlyozni, ahogy azt Rodrigo Campos teszi.

Szintén São Paulóban székel a Bixiga 70 is, akik Campos-szal, és a komplett Clube de Encruza színtérrel összerakták Elza Soares nagysikerű 2015-ös albumát. De a mások által stúdiózenészként is előszeretettel foglalkoztatott zenekar tagjai együtt és külön-külön is mintegy kötőanyagként szolgálnak az alternatív, underground brazil zenei szcénában. Ez pedig nemcsak amiatt van így, mert közreműködéseik száma már több tucatra rúg, hanem azért is, mert az együttesnek a multikulti Bixiga negyed szívében található stúdiója sok jam session színhelye is. 

A Bixiga 70-t azonban alapvetően erőtől duzzadó afrofunkjuk és persze lehengerlő koncertjeik tették nemzetközileg is ismertté az elmúlt tíz évben, és egy tízfős, alapvetően fúvósokra építő zenekar esetében a lemezek mindig csak másodlagosak lesznek. Ettől függetlenül is érdemes a Vapor persze a hallgatásra, mert bő fél óra alatt új árnyalatokat tud hozzáadni az eddigi nagyon direkt, erőteljes zenei világukhoz. Ennek oka részben a kényszerűség, mivel a zenekar több tagja is lecserélődött az előző lemez óta, részben viszont a megújulás lehetősége. Ez az ő esetükben nem ad teret annyi apróságnak és finom megoldásnak, mint a fenti két előadónál, de azért érdekes változásokat lehet felfedezni a korábbi lemezek és a tavalyi album között.

Utóbbi úgy tud minimálisan rétegzettebb lenni, hogy közben összességében ugyanúgy kicsattan az erőtől, ahogy elődei, ami nagyrészt köszönhető az új billentyűsnek, az északkeleti megyéből származó Pedro Regadának, aki szülővidékének sajátos stílusait, az utóbbi évtizedekben meghatározóvá vált karneváli axét és a kétezres években berobbant forró electronicót is beemelte a repertoárba. A Na Quarta-Feira vagy a Marginal Elevado Radial című dalban egészen extatikus tempóban lüktet a szintetizátor, miközben harsány gitárriffek és észveszejtő fúvós szólamok keringenek megállás nélkül, egyre fokozódó tempóban. De ebben az őrült tempóban is mintha lenne helye és ideje a zenekarnak arra, hogy ne csak a testnek, hanem az agynak és a szívnek is zenéljen, ami eddig nem feltétlenül volt rájuk jellemző (és nem is feltétlenül hiányzott). A lemezt indító Malungu például egész visszafogott, de a záró Loa Lua pedig már ha nem is balladisztikus, de szépen utaztató befejezése az albumnak.

rh_tamogatas_1_1_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr4318296957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő
süti beállítások módosítása