Ritmus és hang

Új szerző mutakozik be a blogon. Burns Katit elsősorban énekesként, világzenészként ismerjük. Az elmúlt években többször járt Pakisztánban és Indiában, hazai és nemzetközi formációival (Kati Burns Ntett, Keleti szőttes, Madhuwanti) a keleti világ archaikus énekkultúráinak egyik legjobb hazai előadója. Irodalmi munkássága is jelentős. 2009-ben publikálta kisregényét, a Szőttesek regényét, 2021-ben egy novellával szerepelt Az év novellái antológiában. Írásai jelennek meg az ÉS-ben, a Jelenkorban, a Magyar Naplóban, a PRAE-ben. Fordítóként is aktív. Ezúttal Murakami Haruki, a többszörös Nobel-díj jelölt író és Ozava Szeidzsi világhírű karmester beszélgetőkönyvéről írt.

Murakami Haruki, a többszörös Nobel-díj jelölt író és Ozava Szeidzsi világhírű karmester real-time-ban zenét hallgat és beszélget. Izgalmas és meglepő olvasmány az ebből született könyv, ami Absolutely on Music címmel egyelőre angolul olvasható.

A beszélgetőkönyv nem új dolog, mégis, zenei témában nem sok ilyen kiadvánnyal találkoztam, legalábbis olyannal nem, amelyik kizárólag a zenére, azon belül is egy konkrét műfajra fókuszálna. Beismerem, egy beszélgetéssorozat az európai klasszikus zenéről még nem keltette volna fel az érdeklődésemet, de a tény, hogy egyik kedvenc íróm látja el saját világának bélyegével a témát, számomra megkerülhetetlenné tette ezt a könyvet. Ehhez adalék, hogy mindkét beszélgetőpartner egy közös pontból, a japán kultúra felől szemléli Brahms-ot, Mahlert és az európai hangszeres kultúrát.

Ha az ember zenész, minden műfajról van mondanivalója. Érteni akarjuk (és véljük), hogyan születik meg a hangzás, mivel éri el a hatást a zenész, a szerző. Talán ezzel rokonítható az a zsigeri vágy is, hogy kézbe vegyük a látóterünkbe kerülő hangszereket, akkor is, ha nem tudunk rajtuk játszani. Murakami, akinek a klasszikus zene iránti szeretetét csak jazzrajongása múlja felül, a laikusokban felmerülő kérdésekkel feszegeti a koncertek és zenekari próbák műhelytitkait; az egymás után felrakott lemezek, videófelvételek közben pedig sorra bomlanak ki a történetek, a zenetörténeti érdekességek.

Tudtuk-e például, hogy a régizene időszakában a vonók rövidebbek voltak, így a hosszabb zenei hangokat több vonóra véve tudták csak lejátszani? És ha már vonó, a CD felvételeken, bakelitlemezeken is jól hallható a klasszicizmus idején elterjedt németesebb hangzás, amikor a zenészek erősebben nyomják rá a vonót a hangszerre. Ahogy Murakami és Ozava különböző felvételeket hallgat a karmester életének bizonyos szakaszaiból, ugyanazok a darabok másképp szólalnak meg, de a hangzás, az interpretáció nemcsak karmester- hanem trendfüggő is. Milyen értelmezéssel szólal meg egy-egy klasszicista, romantikus vagy huszadik századi mű? Lapról lapra haladunk a könyvben, és a belső hallásunk megelevenedik.
Ozava számára például magától értetődő, mit jelent, ha egy karmester dirigálása alatt egy zenekar sok vagy kevés mássalhangzóval játszik – vagyis, a vonóval markánsan indítják/zárják-e a hangokat, vagy azok inkább puszta magánhangzó-sorként egymásba olvadnak? Mennyire kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy felismerjük, melyik híres zongorista játszik a felvételen? Ozava jól emlékszik a közös munkáira Glenn Gould-dal, és Murakami kérdéseit követve megkísérli jellemezni Gould játékstílusát. Meg is van a szó: ellenpontoz. Ozava számára ez volt Gould egyik védjegye: a játékán belül elhelyezett súlypontok a zenekarral szemben, ez a sajátos értelmezés, ami alapján zsenialitása a felvételeken felismerhető maradt. Ezzel együtt, Micuko Ucsida méltatása közben Ozava arra a következtetésre jut, a női zongoristák ösztönössége, zenei bátorsága mégiscsak felülmúlhatatlan.

A legtöbbet mégis a karmesteri hivatásról, a próbákról, a mester-tanítvány hierarchiáról, a nemzetközi színtéren való beilleszkedésről olvashatunk. Ozava elmeséli például, hogy amikor egyik mestere, az osztrák Karajan lemezfelvételt készített, a helyiség visszhangjához viszonyította a zenei frazeológiát, vagyis kimérte, milyen tempó mellett fog az adott teremben, az ottani visszahang idejéhez képest ideálisan megszólalni a darab. Ha ez így bonyolult volna, Murakami máris kész egy képpel segíteni nekünk: azon az elven állította be a hangzást, mintha a zuhany alatt énekelne valaki, és a lezúduló vízsugár mellett is hallani akarná magát. Nem mindegy az sem, egy karmester hány egybefüggő frázist lát át egyszerre, hány ütemen ível át a figyelme, mert vannak, akik harminckettes íveket is átfognak, és ezzel más perspektíva szerint lélegzik, szólal meg a mű is. Lehetsz azonban bármilyen jó karmester, ha a La Scalában egyszer sem fütyültek ki, akkor még nem futottál be – legalábbis ezzel a bölcsességgel vígasztalta Pavarotti Ozavát, amikor a La Scala színpadán együtt léptek fel, és a kezdeti időkben, estéről estére, következetesen kifütyülte őt a közönség.

Ami miatt a beszélgetések még izgalmasabb kanyarokat vesznek, az az írás és a zene közötti határ feszegetése. Nem kérdés, hogy a karmester is egyfajta történetmesélő, aki a hangjegyek segítségével szólaltat meg valamit. Murakami többször is mesél a zenehallgatás és az írás elválaszthatatlanságáról: a zeneművek felépítése vezette rá, hogyan haladjon a regények cselekményével, majdnem úgy, ahogyan a jazz zenész frázist frázisra halmozva halad az improvizációban.
Egyetértenek, hogy a zenében a betűknél sokkal egyszerűbb hangjelek szerepelnek, de a háttértudás, ami hozzájuk kell, jóval nagyobb, mint amit az irodalmi szövegolvasás megkíván. A kottával az a helyzet, hogy ha valamit nem ért az ember, azt nagyon nem érti – főleg, ha kortárs műről van szó. Ozava Alban Berg Wozzeck-ét hozza példának: hiába értett meg valamit készülés közben, a Japan Philharmonic próbáin, a hangszerekkel megszólaltatva az már nem működött, és komoly erőfeszítések árán, a kotta jeleihez visszatérve kellett újra és újraértelmeznie a darabot.

A bonyolultság apropóján sok szó esik Mahler műveiről. Ozavának meggyőződése, hogy Mahler szándékosan tett arról, ne legyen elég belső hallással olvasni a kottáit. Brahms vagy Strauss zenéje könnyen érthető, a harmóniáik megszabják a dallamíveket, ismerős terepen járunk. Mahler viszont minden bizonnyal direkt tesz keresztbe a zenésznek. A kortárs mű rétegei másképp viszonyulnak egymáshoz, hiába is nyúlna hozzájuk úgy a karmester, mint egy Beethoven szimfóniához, amire az összhang, az együttes egység jellemző. Mahler esetében egy-egy felbukkanó szólam dallamfolyondárjára külön-külön kell összpontosítani, az egésztől függetlenül ahhoz, hogy a darab életre keljen. Úgy kell érzésekkel megtölteni őket, ahogyan egy-egy népdalhoz közelítenénk. A megszólaló, elinduló dallamok mind önálló, a többivel egyenrangú, majdnem öntörvényű egységek.

Murakami a kérdéseivel ezeknél sokkal nagyobb titkokra is rányit. Milyen viszonya lehet egy japán karmesternek a nyugati klasszikus zenéhez? A La Scala elutasító, fütyülő közönsége mennyiben bírálta Ozavát, mint Milánóban debütáló karmestert, vagy az elutasítás inkább a nyugati terepre merészkedő ázsiai művésznek szólt? Kisajátítható-e Európa, Amerika számára a nyugati klasszikus zene, vagy akár az olaszok számára az olasz opera? Két rendkívül alázatos művész gondolkodik el ezeken a kérdéseken anélkül, hogy a kegyetlen, kritikus közönséget elítélnék. Mi sem bizonyítja jobban a zene, mindenféle zene egyetemes hozzáférhetőségét és az átjárások létezését, mint Ozava megállapítása arról, hogy a japán zenében ismert „ma”, vagyis a csend hangja, a zenei hangokkal egyenértékű, és ennek ismerete akár tudatos, akár ösztönös formában, de néhány kivételes nyugati zenész játékában is megfigyelhető? Beethoven és Mahler is kevesebb volna a „ma” hangok nélkül, de ez a helyzet a népzenével, a jazz-zel is. Azok a japán zenészek, akik a tradicionális rakugo történetmesélés ismerői, keleti tudásukkal erősítik zenejátékukat. Ahogy a világ legismertebb koncerttermeit megjárt Ozava megállapítja: a japán szomorúság művészileg másképp fejeződik ki a zsidó vagy épp a nyugat-európai szomorúsághoz képest, de a nyugati zene az ázsiai zenészek érzésvilága, filozófiája által is gazdagodik.

Absolutely on Music: Conversations with Seiji Ozawa by Maruki Murakami, Seiji Ozawa (Vintage Publishing, 2017)

Képek: New York Times, IMZ International Music + Media Centre

Murakami Haruki magyarul és angolul olvasható könyveit itt böngészheted.