Ritmus és hang

Nehéz időket élünk, ezzel talán nem mondunk újat. Még az elmúlt egy-két évtizedhez képest is jelentősen képlékenyebb, beláthatatlanabb minden. Az egészségügyi és gazdasági veszélyhelyzettel együtt mindez alaposan kikezdi az emberek mentális állapotát is. Amikor pedig már a társas érintkezés is lassan – újra – tiltott kategóriába kerül nehéz megtalálni a módját, hogy kiengedjük a gőzt, kiszakadjunk kicsit ebből a fojtogató, szorongató állapotból. Ajánlunk most három, az elmúlt félévben megjelent lemezt, amelyek talán segíthetnek ebben, sőt, ha minden jól megy igazán transzba is ejthetik a hallgatót. Nem mellékesen pedig az egymás iránti nyitottság és kulturális sokszínűség nagyköveteiként is szolgálhatnak.

Alhousseini Anivolla és Girum Mezmur közös lemeze, az Afropentatonism két meglehetősen eltérő zenei világ elegye, hiszen a Nigerben élő, tuareg Anivolla a sivatagi blues legszűkebb elitjébe tartozik, míg az etióp Mezmur az országára jellemző, védjegyszerű jazz hangzás és úgy általában az etióp zenei élet egyik legfontosabb figurája. Ketten együtt pedig arra törekszenek, hogy büszkén hirdessék saját kultúrájukat és ugyancsak erre biztatnak minden afrikait. A lemez címében is feltűnő pentaton szó nem véletlen, ebben a skálában szólalnak meg ugyanis a dalok, ami nemcsak zeneileg fontos, hanem az egész projekt ideológiájában is jelentős szerepe van. A pentaton hangsor ugyanis jelenlegi tudásunk szerint az egyik legősibb skála és mint olyan mind Nyugat-, mind Kelet-Afrika zenei gyökereiben megtalálható. A tradíciók tisztelete és a büszke jelenidejűség a hangszerelésben is megmutatkozik, hiszen a két gitáron kívül olyan hagyományos etióp hangszereket hallhatunk a lemezen, mint a líraszerű krar és az egyhúros, lantszerű masinko, viszont ezek mindegyike elektromos verzióban szólal meg. Ezek pedig, kiegészítve a mandolinnal, határozottan új rétegeket adnak az egyébként körkörös, repetitív groove-okat játszó sivatagi blues alapra. Ha meghallgatjuk Anivolla korábbi lemezeit, amelyen több itteni dal is szerepel akkor válik igazán szembetűnővé, hogy mennyit emel a közös zenélés rajtuk. A jól ismert szikár sivatagi blues sűrűbb, színesebb, egyszerűen izgalmasabb lesz az etióp zenei világ bevonásával, és az egyébként helyén való monotonitás mellett finom építkezés, apró változások jelentkeznek dalokban. (A lemez itt hallgatható teljes egészében.)

Hasonlóan két eltérő kultúra együttműködésén alapszik a haiti Chouk Bwa és a belga The Ångströmers közös albuma, a Voudo Alé is, amelyen az egyébként mélyen a nyugat-afrikai törzsi kultúrában gyökerező, karibi vudu tradíciók kapnak dubos, elektronikus zenei rétegeket. A haiti zenekar autentikus mivoltát semmi sem mutatja jobban, mint hogy az ütősök egyébként a Gonaïves városban mind a mai napig létező vudu csoportok elismert tagjai is egyben. Az egész lemezen nem meglepő módon éppen ők a főszereplők, a tradíciókra jellemzően erősen ütős központú, poliritmikus minden dal, ehhez társul a nyers emberi hang, a szintén az afrikai gyökerekből megtartott „felelgetős” (call and response) ének motívumok formájában. Elcsépelt ez, de már a vokálban és az ütősökben olyan őserő van, ami bőven elvinné a hátán az egész lemezt. (Azok a szerencsések, akik öt évvel ezelőtt ott voltak a budapesti Womexen élőben is megtapasztalhatták milyen is az ha a Chouk Bwa a belga duó nélkül zenél.) Ami miatt viszont igazán különleges lesz az élmény, az az elektronikus zenei réteg, a zajszőnyegek, mélyen rezgő basszusok, illetve egészen pontosan az, ahogy ezek kiegészítik, megtámasztják a dalokat, de egyszer sem nőnek túl azokon, viszont ahogy az etióp hangszerek a sivatagi bluest, úgy emeli fel és gazdagítja az Ångströmers munkája az autentikus vudu rítusok zenéjét. (A lemez itt hallgatható teljes egészében.)

Elektronika és ősi zeneiség házasítása írja le legrövidebben Ammar 808 új lemezét, a már címében is sokatmondó Global Control / Invisible Invasion-t is, amely hozzáállásban és megvalósításban azonban jóval radikálisabb, mint az előbb említett Chouk Bwa album. A Belgiumban élő tunéziai producer Sofyann Ben Youssef már két évvel ezelőtti bemutatkozó anyagán is hasonló receptből dolgozott, viszont most saját gyökerei helyett a dél-indiai régió fővárosába, Csennaiba utazott, hogy ott rögzítsen tradicionális dalokat, amelyekre aztán kíméletlen basszusokat ereszthet rá a Roland TR-808-as dobgépéből. A dél-indiai karnátikus zenei zenei hagyomány a védjegyszerű ritmusok mellett meglehetősen énekközpontú, így Youssef lemezén is központi szerepet kapnak a vokálok, amelyeknek melodikussága nagyon szépen kiegyensúlyozza a vészjósló, sötét elektronikus hangokat. Erre szükség is van, mert az előző lemezekkel ellentétben itt a két különböző zenei kultúra jelenléte végig feszültséggel teli. Hogy mennyire igaz ez, azt jól mutatja, hogy a lemezen szereplő ősi hindu énekek némelyikének szövege még mai füllel is egészen disztópikus, a leírások szerint „globális háborúkkal, repülő járműveken közlekedő istenekkel, mindenható fegyverekkel és tömeges kihalást okozó eseményekkel” van tele. Youssef minden pillanatban érzékelteti, hogy számára ez a tradíció elengedhetetlen ugyan, de csak kiindulópont egy futurista, határokon átívelő klubzene megalkotásához. Ettől nem lesz kevésbé ellenállhatatlan, sőt a maga direktségében, energikusságában talán a leghatásosabban, legnagyobb sikerrel éri el azt, amire az esély mindegyik album hallgatása közben ott van. Azt, hogy transzba ejtse a hallgatót. (A lemez itt hallgatható teljes egészében.)

Mindhárom lemezről elmondható ugyanis, hogy nem pusztán figyelmet, hanem fókuszt követel. Olyan koncentrált nyitottságot, amely kizárja a háttérben hallgatást, a felületes figyelmet vagy a multitaskingot. Persze minden zene megérdemli, hogy teljes odaadással hallgassuk, de a könnyűzene egy jelentős részében a dallamközpontúság, a harmóniák kinyitnak egy ajtót, amelyen keresztül valamennyire félfüllel is tudnak működni a dalok. Ennél a három lemeznél (és úgy általában a hasonló zenék esetében) ilyen opció nem nagyon van, ez a felületes figyelem nem csak, hogy kevés, de annak megléte esetén a zene egyszerűen elrúgja magától a hallgatót. Alig van olyan melódia, ami fogodzóként működhetne, és bár az Afropentatonism esetében valamivel könnyeben találni ilyeneket, de ott meg éppen a sivatagi bluesra jellemző körkörös gitár riffek, a csodálatos ritmusszekció és Anivolla énekének hipnotizáló ereje vész el teljesen, ha nem adjuk át magunkat teljes egészében a lemeznek.

Ellentmondás lehet épp ezért, de a testnek és az agynak egyszerre szólnak ezek az albumok. Lehet persze pusztán intellektuális hozzáállással viszonyulni ehhez a három lemezhez és figyelni az apró részletekre - Aniwolla és Mezmur albumán a különböző hangszerek összjátékára, a Vodou Alén arra, hogy milyen jó ízléssel tölt ki a tradicionális ütős zene által meghagyott réseket az elektronikus dub vagy Ammar 808 lemezén a több ezeréves ősi énekdallamok és az éles, futurista techno ellentétére - de elsődlegesen zsigeri zenék ezek. Koncentrációt, odafordulást és nyitottságot igénylő, de annak megléte esetén a testet és elménket egyaránt eluraló, transzba ejtő, tehát alapvetően ősi, az ember és a zene kapcsolatát mindig is jellemző élmény.

Ez az időtlenség mindegyik lemezen fontos tényező. Ugyan Ammar 808 soundja tekinthető jövőzenének és tényleg könnyen megjelenhet szemünk előtt egy disztópikus underground klub képe, de ahhoz sem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy a dalok gerincét adó tradicionális énekek hatására összemosódjanak az idősíkok és egy soha nem volt, mégis örök transzélményt kapjunk, amelyben a közeg csak múló, folyton cserélődő díszlet. A lényeg a rezgések által kiváltott belső folyamatok, a vallásokon, nyelveken, kontinenseken és zenei tradíciókon átívelő utazás a múltból a jövőbe.