Tudjuk, hogy nagyon nem mindegy, hogy az ember mikor hallgat zenét, és mi az a hangzás, ami egy adott időpillanatot aláfest. Hiszen akár csak egyetlen hang olyan mélyen hathat az érzelmekre, hogy képesek vagyunk váratlanul teljesen másképp látni mindent, mint az azt megelőző percben.
A mezőségi népzene – az előttem megjelenő hol elmosódó, hol ragyogó fényeivel – például mindig elő tudja hozni belőlem valamiért a legnagyobb, legtisztább szomorúságot és a legsúlyosabb, de mégis legnemesebb egyedüllét érzését, ami csak létezhet egy ember lelkében – pontosan ilyen komoly, ilyen szaggató tud ez lenni, nincs ebben semmi túlzás.
Ennek a különleges megérintettségnek formáit és az életünkben betöltött jelentőségét végtelen számú példával lehetne alátámasztani – vagy legalább is annyival, ahányan jelenleg ezen a bolygón élünk. De külön erőt képvisel a közös hallásélmény is: a zenéből nyert összeadódó energiák, a hangokra adott együttes reakciók. Bizonyára ezért alakultak ki az úgynevezett alkalmi zenei műfajok, illetve egyes dallamok dalok és dalszövegek alkalomszerű funkciói. Akit megérint az autentikus népzene, és épp ezért szívesen hallgatja bármikor, pontosan tudja, mit jelenthet egy keserves néhány hangjának mantraszerű ismétlődése vagy az, ha egy szövegformula megjelenik különböző hangulatú dallamokhoz illeszkedve, vagy milyen adrenalinlöketet ad egyazon táncdallam folyamatos gyorsulása. Mindez az apró részletekben, a finomhangolásban rejlik, amelynek minden szempontból megfelelő működtetésére azonban nem minden előadó képes - épp ezért és teljes joggal érezzük az életünk legkülönlegesebb, legemlékezetesebb pillanatainak a zenei katarzis élményét.
Tulajdonképpen, talán nem is lenne szükséges mindig mást hallgatnunk ahhoz, hogy a zenei hatások átmossanak bennünket, anélkül is biztosan elindul az emberben egy zenei alkotási, teremtési folyamat, ahogy az évszázadokkal ezelőtt is természetes volt. A népzenében az ismétlődés a variálódást hozza magával, ezért nem is illethetjük az egysíkúság jelzőjével. Az pedig a népzene külön hatalma, hogy egy régről ismerős hangzás milyen melegséggel tudja elönteni az embert, akár végtelenül nosztalgikus derűvel keverve, vagy az otthonosság érzésével elegyedve, ahogy ezt Koncz Gergely újonnan megjelent Magyarpalatka című lemeze teszi. „Ezen a lemezen szándékosan csak olyanokat játszunk, amit már mindenki ezerszer hallott, jól ismer: nincs zsákbamacska” – írja a prímás az albumról, amely olyan gazdag, olyan plasztikus és olyan életteli teli, hogy igazán senki sem kérdőjelezné meg, hogy jó ötlet volt-e ismét eljátszani a táncházmozgalom által legismertebb, legkedveltebb dallamokat.
Nem hogy jó ötlet, de szükségszerű is volt ennek az anyagnak a megszületése, hogy természetességével, szinte szagolható-tapintható valóságával, élőségével visszahozza nekünk a Mezőség sajátos, hamisítatlan hangjai, képeit. Ezeket az elementáris jegyeket meggyőződésem szerint csak azok a muzsikusok tudják előhozni, szintetizálni a zenéből, akik mindig is arra törekedtek, hogy a legszemélyesebb közelségbe kerüljenek azzal a világgal, amelynek hanglenyomatai, emlékei őrzőivé akarnak válni. Egy ilyen mediátori szerep nagy felelősséggel jár a már korábban felvetett zenei hatásmechanizmusok, érzelmi, értlemi impulzusok kapcsán.
A magyarpalatkai lemezen megszólaló zenészeket minden népzenehallgató ismeri, ami nyilvánvalóan nem véletlen. Koncz Gergely, Fekete Antal „Puma”, Liber Endre és Havasréti Pál olyan erőket mozgatnak meg játékukkal, amelyről biztosan maguk is sokszor álmodtak, amikor saját mestereiket hallgatták.
Így pedig ma már ők a mi mestereink – tökéletesebb zenei élményt, meghatóbb és teljesebb lelki töltődést nem kívánhatnánk ennél a lemeznél, amely nem akar több lenni annál, mint ami – ahogy ezt Koncz Gergely lényegretörően és a rá jellemző őszinteséggel és szerénységgel mondatokba is öntötte. A négy muzsikus, négy összekapcsolódó szellem alkotta egységben megszólaló mezőségi dallamok az én érzéseim szerint elnyerik szépségük csúcspontját, mondanivalójuk legátütőbb formáját.
Figyeljük meg, milyennek látjuk a világot és benne magunkat, mielőtt és miután meghallgattuk az albumot!
Koncz Gergely: Magyarpalatka (Music Hungary Zeneműkiadó, 2020)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.