Ritmus és hang

Azt hiszem, annál nagyobb meglepetés nem igazán érhetett, mint a Terra Profonda trió új lemeze. Gondoltam, megint egy fonós lemez, biztos ott lesz idővel valamelyik world music listán, egy újabb mutogatnivaló, már ha jól értem a kiadói büszkülés főbb csapásvonalait. Hát nem! Ezek a srácok nem lesznek ott sehol, mert túl jók ahhoz, hogy mindenkinek megfeleljenek, a világzene területéről ritkán hallok ennyire kompromisszummentes, egyívású, önazonos zenét. Igyekeztem felporszívózni némi adatot róluk, de aztán a weboldalukat meglátva elröhögtem magamat és arra gondoltam a minimális információt tartalmazó közel sem naprakész site láttán, hogy valójában erre nincs is szükség. Nehéz megfejteni, hogy kik ezek az arcok és ez a „hallgatóra bízom a megfejtést” attitűd beleillik abba a profilba, ami a lemez meghallgatása közben kirajzolódik.

A gimnáziumi osztályfőnököm a történelemtanár volt, és nem restellt rocktörténeti órát is tartani. Akkor, 14 évesen hallottam először a Terra Profonda (TP) zenéjéhez hasonló őserőt, legalábbis akkor figyeltem fel arra, hogy ez mennyire elemi része a rocknak. Ősi ír zene volt, ugyanígy nem volt benne dob, és úgy ért el számomra addig ismeretlen és olyan erős hatásokat, mint amit most a TP-tól visszahallok. A látomásos elvetemültség adja a szédületes löketeket, a TP úgy mai, hogy rengeteg motívum mintha valahonnan a föld alól kúszna fel a jelenkorig.

A For the Sake of the Mountains mégsem egy giccses fantasy alapanyaga, hanem a belső vívódásokról szóló nagyon is valós érzelmeket tükröző dalgyűjtemény. A lemezen nem jelzik a szerzőket, mert valószínűleg mind a kilenc dal saját szerzemény, bár a címadó számnak nagyon ismerős a dallam- és harmóniaszövése. A mindent vivő ász egyértelműen Vincenzo Lo Buglio brutális hangja, pontosabban brutális előadása, mert énekhangja nagyon szép, árnyalt, sokrétegű dinamikával bír, hallatszik, hogy a belső tűz kiolthatatlan. Ha a lemezfelvételen ennyire torkon ragad ez az előadás és azt érezzük, hogy ott hal meg az énekes, mi lehet egy jó helyszínen megrendezett koncerten? Telitalálat, hogy nem gitáron, hanem ír buzukin és kobozon kísér, mit kísér, tolja folyamatosan a gyúanyagot Kiss Krisztián. Felhanggazdagabb és formánsokban eltérő a gitártól a hangzás, a misztikus, elszánt karaktert szépen formálja játékával, és ügyesen oldja meg a sarkára erősített csörgővel a ritmika színesítését. Szabó Mátyás varázslatos basszus soundot hoz, miközben játéka kristálytiszta.

Sok minden jutott eszembe arról, amit és ahogy megvalósít: a nyitó Garden of Woe-ban nekem a kései Einstürzende Neubautentől a Nagorny Karabach-ot idézte a basszer habitusa. Természetesen szubjektív, hogy ki mire asszociál, de a nyitva hagyott asszociációs tér egyértelműen célja a TP-nak. Ezért sem nehéz rámutatni a nyilvánvalóbb hasonlóságra. Lo Buglio hangja egyértelműen hol Jim Morrisont, hol Tom Waitset idézi, de nem lesz belőle epigon, mert sokat hozzátesz a – felteszem – idolok alakjához és saját személyiségébe építi a karaktereket. A For the Sake of the Mountains egybefüggő anyag, egy megteremtett konzisztens világgal és hatalmas erejű előadással.

***

Herczku Ágnes és a Banda lemeze már nem lepett meg, illetve akkor lepett volna meg, ha nem olyan jó, amilyen. Így is sikerült egy olyan koncepciót megalkotniuk, ami kicsit kilóg a pályaívből, és erről már rögtön a lemez címe is árulkodik: Kamara. Nem tudom, mit jelent a népzenében és világzenében a kamara, hiszen a legáltalánosabb valamilyen kamara felállásban játszani, és ahhoz képest a Banda alapfelállása sem kamara már, ráadásul vendégzenészek is bővítik a társulatot. A lemezt meghallgatva azért lesz valamilyen sejtésünk.

A lemezborító önmagában beszédes: minimális dizájn, kihajtva nincs kísérőfüzet, viszont a belső két oldalon ízléses csoportkép látható a lemezen szereplő tagokról. A borító arányosan mértéktartó, mint a benne helyet foglaló korongról meghallgatható zene. És ez annak ellenére van így, hogy a zene meglehetősen eklektikus. Apró betűkkel az szerepel a hátoldalon, hogy zene: Nikola Parov. Parov neve védjegy és azt kell mondani, hogy ez a közel ötvenpercnyi tíz szám is csúcsteljesítmény.

Gyönyörű hangszerelési megoldásokkal találjuk szembe magunkat, a kamarázást egyfelől nyilvánvalóan a megerősített vonósszekció masszív jelenléte, helyenként klasszikusokra emlékeztető motívumai magyarázza. Például a Csakalukkő-ben az alaptéma magas szintű kibontása rondóvá nemesedik a Pista bácsi dudáljon kend dallamának beleszövésével, Herczku Ági kedélyes világzenei scattelésével megtoldva. A Kamara egyszerre szórakoztat és egyszerre nagyon szép megmunkálású nemes anyag, amely bőséges eszköztárral találja meg a Herzku hangjának titkához vezető utat. Mert bizony nem egyszerű az ő énekhangja: az idők során eltűnt belőle a lágyság, helyenként éles és a kissé zártan ejtett magánhangzók is hozzájárulnak stílusának félreismerhetetlen és kérlelhetetlen erejéhez. Nikola Parov vezetésével ezt a minden pillanatban kitörni vágyó énekhangot zenélik körbe csodásan a zenésztársak, úgy, hogy azért az ínyencek szólóban is hallhatják Herczkut énekelni.

A lemezt hallgatva az az érzésem támadt, hogy olyan zenészek szövetkeztek közös muzsikálásra, akinek lételeme, talán a lélegzésnél is fontosabb a dallam. Mert a Balkánig húzódó dallamok áradnak, a 3/4-től 7/8-ig terjedő ütemmutatók sem akasztják meg a flowt, minden olyan, amilyennek lennie kell. Holott hatalmas munka és sok gondolat van a teljes anyag mögött, mégis a magától értetődő természetesség uralja az összhatást.

(Terra Profonda: Fort he Sake ofthe Mountains; Herczku Ági és a Banda: Kamara – Fonó, 2019)