Ritmus és hang

World Music Chart Europe hetedik hely, ez a jelenlegi siker. A nemzetközi porondon. Itthon azonban az Úzgint nem az elért eredményért szeretjük, de persze az új lemez, a Patak is olyan lemez, hogy ha csak ez az egy lenne, rögtön megszeretnénk a bandát. Igen, banda, mert hiába hirdetik weboldalukon négy év után az első bejegyzésükben, hogy eltávolodtak a hagyományos folktól és a világzenétől, ez annyira igaz, mint amennyire nem. Az 1991 óta tartó létezés, vagy nyugodtan mondhatjuk, a közös lélegzés mára tényleg magasra emelte a zenekart.

Ezt a cikket most négy hónap kihagyás után folytatom, és ilyenkor van ideje az ülepedésnek, a Patak pedig csak egyre jobb lett. Karakteres jegyei kidomborodnak az agyam zeneészlelő részlegében, és most már hallok valami összegzésfélét is ebben az érett, csodás zenefolyamban. A lemez úgy sem aránytalan, hogy invokáció gyanánt a nyitó és egyben címadó szerzemény háromszor hosszabb a további öt számnál (16 és 5-6 perc arányban), hiszen a megtalált hangzás, a sok irányból származó kulturális hatások egységgé gyúrják a teljes anyagot. És igen, a lassan harminc évnyi pályafutás után is érdemes megtalált hangzásról beszélni, mert koncepciót ennyire letisztulva, kitapinthatóan, mégis a hosszú idő alatt sajátossá alakuló világba beágyazódva talán még nem sikerült megvalósítania az Úzginnak. Ezt a lemezt hallgatva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy ezek a zenék mindig is léteztek, van a mély szövetek között valami megfoghatatlan organikus, valamiféle tisztelet az ősiség és a modernitás közös esszenciája iránt. Hol a dallam a fontos, hol a kíséret, hol a sodrás, hol a hangszerelés és mindenek előtt a szimbiózis. Pedig a megragadott alapanyagok egymástól távoli helyről is származnak. Például a Gázlóban megjelenik a "Láttál-e már valaha..." kezdetű magyar dal, míg a következő Shirat HaYam egy ősi héber dal, a Mózes által szétválasztott Vörös-tengeren átvonuló zsidók énekelték a hagyomány szerint. A sokféleséget mégis erős kötőanyagként tartja össze a víz, mint őselem.

És itt egy másik lemez, amelyik hasonlóképpen ismeri az ősiség és a modernitás között átvezető utakat. Ráadásul úgy, hogy a végeredmény egy olyan anyag lett, amilyenhez fogható még nem volt, amelyik egy ősi hangszert helyez fókuszba és annak kortárs megszólalásaira támaszkodva tekint vissza a múltba, miközben magával ragadóan mai. Szilágyi Áron részben dorombkészítő mester édesapja, Szilágyi Zoltán nyomdokain indult el, azonban míg a mester a hangszert magát - nyugodtan mondhatjuk - élesztette újjá, addig Áron zeneileg talált ki új formákat, játékmódokat. Az Organic Doromb szólólemez és valóban organikus kapcsolatok vannak időívek végpontjai között és persze ott a nagyon különös kötődés metafizika és fizika között is, ahogy ez a rendkívül egyszerűnek ható hangszer egyetlen pillanat alatt válik a létezés metafórájává.

Az egyik leghíresebb dorombra íródott klasszikus mű Johann Georg Albrechtsberger E-dúr dorombversenye a XVIII. századból. Ezt meghallgatva azért el-elmosolyodunk, játéknak érezzük, hiszen a dorombnak nem volt funkciója, nem volt kanonizált játéktechnikája, hangszerkönyvi besorolása is billegett az idiofon és aerofon hangszerek között, az egyszerre dallam- és ritmushangszer karaktert pedig végképp nem tudták hová rakni. A doromb volt is és nem is, pedig a világ összes tájékán fellelhető, de Szilágyi most megmutatta, hogy egy nagyon dögös hangszerről van szó, ami lényegében mindenre alkalmas értő kezekben (szájakban?). Az Organic Doromb erős d&b és trance jegyeket mutat, és ez bizony nem mond ellent az ősiségnek, a moldvai hagyományoknak, ahol magyar területen egyedül mondható autentikusnak a doromb (a mai Magyarország területén ilyen terület nincs). A sámánvilág ritmusai, az ismétlődés, amit ma szeretünk repetícióként emlegetni, ugyanúgy a transz elérését célozzák, és ha jól csinálja a mágus, aki jelen esetben maga a zenész, akkor el is jutunk egy kellemesebb, egyénenként változóan egy megtisztult tudatállapotig. Márpedig Szilágyi ezt nagyon jól csinálja, a svungások, a leheletek, a halk, a hangos megnyilvánulások, a formánsok ezerszínű hangalakjai a tuvai torokénektől a recsegéseken át olykor a költői dallamokig jutnak el. És akkor a timingról még nem is beszéltünk! Az érzés, ami a flamencóban a "duende", az érzelmek pusztító és egyben felemelő katartikus élménye, itt is megjelenik, csak még nincs ilyen szép neve; de a kulcs valahol a nagyon eltalált, a lelkünket vezető ritmusban van.

A természetes eredendőség, az organikus hang megfestéséhez a kiegészítő hangszerek is hozzájárulnak, úgyismint a szlovák fujara és a tilinkó, amely a róla kialakult népmesei képtől elszakadva nem minden rurális fúvós eszközt, hanem a természetes felhangrendszeren alapuló, tehát a mai gyakorlatlan fül számára hamiskás hatású zeneszerszámot jelenti. El tudom képzelni, hogy a hosszan kitartott, recsegő hangok samplerelve vannak a dorombból, a hangszerelés mindenesetre gazdag, remek stúdiómunka van a lemez mögött, ugyanakkor zeneileg is ötletes, minden meghallgatáskor újabb és újabb finomságokkal találjuk szembe magunkat. A csúcs számomra mégis a Szilágyi Barnabással előadott duó Ketten címmel, amely a doromb natúr megszólalásában rejlő, a nagyközönség előtt eddig majdhogynem ismeretlen dimenziókat nyit meg. Az Organic Doromb egy olyan alapvető lemez, amely nem csak a dorombnak, hanem a szólólemez-készítésnek is jelentős mérföldköve.

(Úzgin Üver: Patak, 2018; Szilágyi Áron: Organic Doromb, 2018)