Ritmus és hang

Lehet-e a koncertteremben inni vagy a tételek között tapsolni? Mert Beethoven műveit elő lehet adni jazz stílusban. Sárik Péter jazz-zongoraművész ezúttal Bartók-műveket dolgozott fel: a lemezbemutató koncert szeptember 21-én lesz a Zeneakadémián. 

Többen végeznek hasonló „missziót”, mint a Sárik Péter Trió, különböző műfajokban próbálják közelebb hozni a klasszikus és a jazz zenét a ma emberéhez.

Százalékot kellene kérnünk a következő években a kollégáinktól, akiknek a koncertjeire menni fog a közönség! (Nevet.)

Kesselyák Gergely mániája, hogy az operaslágereket régen a pékinasok fütyülték, a Kaposfesten mezítlábas koncerteket rendeznek, ahol párnákon ülnek az emberek, Hajós András és a Modern Art Orchestra pedig a gyerekekkel szeretteti meg a jazzt. Ennyire elfelejtettük volna már, hogy zene valójában öröm?

Bűncselekménynek tartom, amit a közönséggel műveltünk a jazz és a klasszikus zene terén. Tisztelet a kivételnek, de rengeteg művésznél megfigyelhető sajnos a fölülről lefele nézés, a gőgösség, az elefántcsonttoronyban zárkózás, aminek semmi más következménye nincs, csak az, hogy az emberek nem jönnek koncertre. Ez téves, rossz értelmiségi attitűd, ami a lehető legtávolabb áll a zenétől, és senki másnak nem rossz, csak nekünk. A zene szerintem azt jelenti, hogy annyira tele vagyok már örömmel vagy bánattal, hogy ezt ki kell adni, sikítani, lökni magamból, és alig várom, hogy más is hallja, hogy együtt örüljünk és sírjunk. Természetellenes, ami eddig történt. Az a természetes, hogy a jazzre táncoltak, és a klasszikus zene idejében is egyenrangú volt a zeneszerző és a közönség. Aztán ezt elrontottuk.

Ugyanez a helyzet a zenetanulással: a gyerekek általában nem szeretnek otthon, egyedül gyakorolni, ahelyett, hogy közösen zenélnének és eljátszanának, mondjuk, egy Beatles-nótát.

Rácsapnak a gyerek kezére, hogy nem úgy van, pedig ő csak játszik, és ezt már az elején kiölik belőle. Nagy álmom, hogy Magyarországon is meg lehessen valósítani azt, amit mondjuk Párizsban, a Conservatoirban láttam, hogy a klasszikus és a jazz-zenészek együtt, egymás mellett tanulnak. Lehetne tartani közös órákat, és akkor elkerülhető lenne az, amit most tapasztalok, hogy a saját nemzedékünk, a kortársaink nem igazán tudnak már találkozni. Ez rossz, hiszen hatnánk egymásra. És nem lenne ez az őrült szakadék, ami a jazz- és a klasszikus zenészek között most van. Sajnos sokszor még ma is szitokszó a klasszikusok számára az, hogy valaki jazz-zenész. De szerencsére már nagyon erős a nyitás, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Zeneakadémián játszhattunk Beethovent jazzben, és szeptember 21-én is ott fogjuk bemutatni a Bartók-feldolgozásainkat. Ez jó irány, ha errefelé tartunk, az mindenkinek jó lesz.

A feszültséget azért jelzi, hogy a jazz-zenészek sérelmezik: nem kaphatnak a továbbiakban Liszt Ferenc-díjat, csupán a könnyűzenészek számára létrehozott Máté Péter-díjra aspirálhatnak.

Ez új rendelkezés – nem hiszem, hogy aki ezt a döntést hozta, végiggondolta volna, hogy ennek milyen gesztusértéke van. Jó szándék is lehetett benne, hiszen a klasszikus zenészek erős lobbit képviselnek, és akkor is eredményesek, amikor a kiosztható pénzekről van szó, arról, hogy ki, mekkora szeletet tud kihasítani. Ha megnéznénk a világban elért eredményeket zenei stílusok szerint, akkor sokkal nagyobb szeletet érdemelne a jazz, mert fantasztikus, amit a magyar jazz-zenészek akárcsak az elmúlt húsz-harminc évben elértek. A Montreaux-i Jazz Versenyen, amely a világ legnagyobb ilyen megmérettetése, szinte minden évben dobogós vagy nyertes egy-egy magyar jazz-zenész. Ez nagyon nagy eredmény. Szóval büszkék lehetünk magunkra, de ez még sajnos nem jelentkezik a díjazások arányában. Eddig nagyon ritkán kapott jazz-zenész Liszt-díjat, tehát nézhetjük pozitívan, hogy most már garantáltan minden évben fog kapni valaki kitüntetést, de lehet, hogy szerencsésebb lett volna valami más konstrukció, nem összerakni például minket a könnyűzenészekkel, mert nem összehasonlítható a kettő.

Amikor a népzenészek elkezdték megújítani a népzenét, vagy más műfajokkal keresztezték, például Csík János Quimbyt játszott, akkor sokszor emlegették a folkrendőrséget, amely szerint csak autentikus népzene szólalhat meg.

Nálunk is van jazz policáj! Nem is akármilyen! Nehéz kérdés ez: a jazz-zenészek között szinte átjárhatatlan kasztok alakultak ki, valahogy a hasonló emberek keresik egymás társaságát, és igenis létezik a jazz policáj, amely megmondja, mi a jó. Nekünk a közönség a policáj. Nekik játszunk, de úgy, hogy közben soha nem kötünk zenei kompromisszumot. Mert akkor vendéglátós zenészek lennénk, és elhúznánk a nótájukat – így is elhúzzuk a jazzkívánságműsorban, de úgy, ahogy mi szeretnénk. Kutya kötelességünk, hogy az az ember, aki úgy dönt, hogy nem távirányítóval a kezében ül otthon a borával vagy a sörével, hanem pénzt költ, időt áldoz, felöltözik és eljön a koncertünkre, jó élménnyel távozzon, úgy, hogy adtunk neki valamit. Emlékszem azokra az időszakokra, amikor még csak jártam a koncertekre, milyen izgalmas érzés volt, hogy a művész mindjárt be fog jönni, és várni, mit fogok kapni – ha ezt az attitűdöt át tudom élni a színpadon, akkor oké, mert akkor együtt örülünk. És a jazzben az a jó, hogy tényleg ott születik. Teljes mértékben kiszolgáltatottak vagyunk az ihletnek, a jósistennek, vagy hívjuk bárminek, és nagyon kell hozzá a közönség. A próbákon, a lemezstúdióban nagyon ritkán tudunk úgy felszabadulni, mint a színpadon: a közönséggel mindig megszületik a produkció, hiszen együtt hozzuk létre.

A legszigorúbbak minden „kaszt” közül mégis a komolyzenészek.

Biztos benne?

Nem tudom, de önnek korábban Beethovennel most pedig Bartók műveinek jazzes feldolgozásával sikerült mindkét zenei területbe belecsipkedni.

Sokszor elhangzik, hogy mit szól hozzá a szakma, meg hogy szabad-e ezt, de én még nem kaptam negatív visszajelzést. Biztos van ilyen, de aki eljön a koncertünkre és meghallgatja, az már a „nyitott fajtából” való. És onnantól bónuszosak a koncertjeink, hiszen például egyetlen hangversenyen sem lehet annyi Beethoven-művet hallani egyszerre, mint a miénken. Azt is mindig mondom, hogy amit „nem tapsoltak el” máshol a tételek között, azt itt eresszék ránk, itt lehet. Beszélek hozzájuk, közvetlenek vagyunk, és valahogy ekkor kerülnek vissza a művek az eredeti közegükbe. Bartók esetében egy kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy szeretné-e, amit csinálunk, de Beethovennél, Mozartnál biztos vagyok benne, sőt, még Bachnál is. Beethoven és Mozart renitens, polgárpukkasztó, lázadó forradalmár volt, rendszerbe nem illő zseni – most szoborba öntjük őket és a lábuk előtt hajlongunk. Ez hamis, és abban sem vagyok biztos, hogy most ugyanúgy játszanák a saját műveiket, mint akkor – lehet, hogy simán átírnák, jazzelnének, improvizálnának. Régen minden zenész improvizált, ám a klasszikus zenészek az utóbbi kétszáz évben ezt befejezték, és most szétváltunk. Miért? De úgy látom, a természetesség felé kezdünk elmozdulni mindenben. Olyan ez, mint amikor körülbelül húsz éve eltűnt az élőzene, és az emberek rájöttek, hogy ez nem jó, vissza kell hozni. Borzalmasan sok hamisság van a világban, és ez is arrafelé tereli az embereket, hogy elkezdjék keresni az igazit: ételben, termékekben, zenében. Minden területen kezdünk visszatérni az igazihoz, mert a többi fájóan műanyag. És ez jó.

A zenekritika is változott. Néhány éve nagy vita robbant ki, Fáy Miklós megkapta a magáét, mondván, hogy ehhez nem érthet akárki, csak ha minimum Zeneakadémiát végzett: ez privilégium, elzárt terület.

Én megpróbálok mindig civil maradni, a hétköznapokon és a színpadon is. Ez annyira nem megszokott, hogy ha elkezdek valakivel beszélgetni, és utána megtudja, mivel foglalkozom, akkor sokszor bocsánatot kér, hogy jaj, nem adta meg a kellő tiszteletet a művészúrnak. De egy művész semmivel sem különb, mint egy másik ember, bármennyire is próbálja ezt magával elhitetni. Nem tehetünk különbséget.

Önök közel engedik a közönséget, lehet kérdezni, nem annyira tájékozottnak lenni – cserébe lehet érdeklődőnek és kíváncsinak lenni.

A jazzről szóló előadásainkon fel lehet tenni kérdéseket, de ezeket előzetesen fel kell írni egy papírra, mert nem mernek az emberek úgymond butaságot kérdezni. Ezért aztán egy csomó érdekes dologra rákérdeznek, s utólag a hozzáértőbbek is bevallják, hogy fogalmuk sem volt ezekről a dolgokról, csak cikinek érezték megkérdezni. Az interneten meg, ha utánanéznek, olyan nyakatekert szaknyelven van minden megírva, hogy én sem értem. Ez megint a természetesség felé való törekvés.

Bartók népzenét gyűjtött, ezt beépítette a saját műveibe, de önök mellett mások is feldolgozták már a zenéjét, például a Muzsikás együttes is megcsinálta néhány éve a maga Bartók-estjét. Mi ez az evolúció? Feldolgozzuk az általa feldolgozott dallamokat? És Bartók zenéje vajon kívánja-e azt, hogy a mai emberhez így hozzuk közel?

Az a célunk, hogy őt és az összes klasszikus szerzőt közelebb hozzuk. Bartóknál nagyon éreztem, hogy a miénk, nyilván azért, mert erősek nála a népzenei és kulturális gyökerek. Beethovent jó volt játszani, de most jöttem rá, hogy ő a korlátaival, a határaival együtt egy teljesen más világ, más nép, másfajta ember. Bartóknál ezt nem éreztem, azért is, mert modern, és mi, jazz-zenészek is modern zenét játsszunk – ilyen szempontból könnyű volt. Viszont nagyon nehéz zene, s ha valami akadémikus, akkor ez az. De ha mai dobot, mai bőgőt teszünk alá, akkor az Allegro Barbaróból még „barbaróbb” lesz. A Román népi tánc még izgalmasabb lesz, az amúgy szinte hallgathatatlan első etűdből pedig izgalmas mai darab válik, tehát: meg fogják az emberek hallgatni. Az is, aki a lábát se tenné be a Zeneakadémiára. Lehet, hogy most sem fogja, de eljön majd a jazzklubba, és ott találkozik vele. Nagyon nehéz földolgozni valamit, hogy az több és jobb legyen, mint a kiinduló mű, de ha ezek alapján valakinek akár egyetlen darab is megtetszik, és meghallgatja emiatt az eredetit, akkor már nyertünk.

Kik jönnek az önök zeneakadémiai estjeikre?

Régen, amikor harmincan jártak a koncertjeinkre, egyszerű volt a dolog: mindenkit ismertük, és mindenkivel lehetett a végén dumálni. Már rég nem így van, de szoktam nézni a közönséget – mindenhol egy kicsit más. Jön a Zeneakadémia törzsközönsége – 200 jegy elment úgy, hogy még semmit nem lehetett tudni a koncertről, ezeket biztos, hogy ők vették meg –, és utána jönnek a mieink. Érdekes és megszokhatatlan, hogy szinte azonnal tele a ház, pedig még hol van a koncert! Amikor a jazzkívánságműsort csináljuk, akkor természetesen jönnek slágereket hallgatni, de a szeptember 21-i koncerttel kapcsolatban mind a kettő nehéz ügy, Bartók és a jazz is. Remélem, hogy jó úton járunk, mert ha a közönséget ez ennyire érdekli, akkor abban kell, hogy legyen valami. Onnantól a mi felelősségünk, hogy ki is elégítsük ezt az igényt vagy kíváncsiságot. De én egy anyaggal sem dolgoztam ennyire sokat és alaposan. Szinte minden hang tudatosan tervezett – ilyen eddig sosem volt, ezt a műsort a szokottnál is komolyabban vettük.

A lazításról érdekes vita zajlik a világban, hogy meddig lehet elmenni például a koncertteremi viselkedésben. Önök megénekeltetik a közönséget és megengedik, hogy a tételek közben tapsoljanak, mondván, ez ösztönös mozdulat. De vannak, akik azt mondják, hogy például lehessen inni is, mobilon posztolni, megosztani az élményt, más szerint viszont miután ebben a virtuális világban élünk, legalább ott ne csináljuk. Az embereket nevelni kell, de a világ változik, és engedményeket kell tenni, hogy egyáltalán bejöjjenek. Meddig lehet ebben elmenni?

Az életben van egy csomó kimondatlan szabály, de ha valamelyik fél nem tartja magát ehhez, akkor borul a történet. Szerintem addig lehet elmenni, ameddig nem sérül a másik fél. Nekem például csend kell. Iszonyú allergiás vagyok arra, ha…

Cukorkával zörögnek…

Jaj, azt ne. Ha zenéről van szó, ami fül és hang, ne kelljen zacskócsörgést hallgatni. Bontsa ki előtte. A tételek közötti „nem tapsolást” viszont abszolút természetellenesnek tartom, felvett dolog. Én is művész vagyok, nagyon durván kell koncentrálni, hiszen egy produkció sikere a koncentráción múlik, egy lélekállapot elérésén és megtartásán. De meg lehet tanulni, hogy ne zökkentsék ki az embert ebből, és a taps egyértelműen pozitív dolog. A Zeneakadémián nem hiszem, hogy kellene inni – a jazzklub az más, de ott sem szeretem, ha esznek-isznak, zörögnek, mert zavar. Ez figyelmetlenség. Nem kellene elriasztani az embereket a neveléssel, de például születhetne egy kis füzetecske az ésszerű, betartható viselkedési normáról: ez nem ciki, ki lehetne tenni. Algírban jártam nemrégiben, és rá kellett jönnöm, hogy szükség van a több száz éves európai kultúra vonalvezetésére. Ott voltunk egy hihetetlenül gyönyörű épületben, az első nemzetközi kortárstánc fesztiválon, és a VIP szektorban – nem hittem a szemnek – a leghalkabb előadás közbeni telefonbeszélgetés volt a minimum. Két gyerekkel hangosan vonult ki egy család előadás közben a mosdóba, szóval sokat számít a kultúra, a neveltetés, hogy mit szoknak meg az emberek. Ott erről nincs tapasztalatuk, vagy a két világ nem kompatibilis egymással. Mindkét oldalon, a művészek és közönség részéről is lenne tennivaló – nevelni kellene az embereket, de nem elriasztani.

Idén is felléptek Erdélyben, a Csíki Jazz fesztiválon: más ott a közönség, mint Magyarországon?

Más – a román és az erdélyi magyar közönség is. 15 éve még mondhattuk azt, hogy azért vannak ott olyan extatikus koncertek, mert alig jutnak hozzá ilyen élményhez – most már nincs így, szóval nem tudom az okát. A román közönség talán délebbi, más lelkületű. Nagyon érzékenyek és nagyon tisztelik a magyarokat. Nehéz ezt diplomatikusan megfogalmazni, de sok jó magyar jazz-zenész van, és nem tudom, van-e ennyi román. Imádnak minket, teljesen természetes, hogy sírnak a koncerten, annyira beleélik magukat, és nyoma sincs semmiféle magyar-román ellentétnek. A magyar közönségnek pedig Nyugatról jövünk, az anyaországból jövünk – az az érzékenységük, amit sokszor, főleg a székelyek, elég erősen megpróbálnak palástolni, ki szokott robbanni. Extatikus bulik ezek, de én elfogult vagyok. Szeretnek ott minket, és én is nagyon szeretek ott lenni – félig vagy negyedig kint is élek –, de szerintem minden magyar művészt ilyen szeretettel fogadnak.

Éppen egy időben zajlott a fesztivál a tusványosi szabadegyetemmel, ahol a magyar miniszterelnök a kultúra fontosságról, illetve a kultúra területén várható változásokról beszélt. A zenét elkerüli a kultúrharc?

Soha nem éreztem, hogy a politika ne szeretett volna minket, vagy beleszólt volna az életünkbe, szerintem ezek az idők elmúltak. Pedig a jazz a legmegosztóbb zenei stílus, hisz lételeme a szabadság, az individuum, a nem irányíthatóság, és ezt egy politikai hatalom sem szokta szeretni. Aránytalanságot inkább a különbözö műfajok támogatásának mértékében érzek, a jazz itt kifejezetten hátrányban van a klasszikus vagy a népzenével szemben, pedig, ahogy említettem, a magyar jazz-muzsikusok hatalmas eredményeket érnek el nemzetközi szinten, és jó hírét viszik az országnak. Ez viszont szerintem nem politika, inkább a hagyomány, illetve lobbizás kérdése – a jazz az előzőekhez képest még nagyon fiatal műfaj. Hál’ Istennek elmúltak a sötét kommunista idők, amikor tiltották a jazzt, habár jót tett a műfajnak, mert ölték egymást az emberek, hogy eljuthassanak jazzkoncertekre. Az lenne a szörnyű, ha a politika azt gondolná, hogy a kultúra haszontalan dolog. Látom a közönségünkön, hogy minél nehezebb időket élünk, vagy minél bonyolultabb a helyzet, annál inkább fizikai szükségletük, hogy eljöjjenek a koncertekre. Misszióról beszéltünk az elején, de mi nem akartunk missziót csinálni. Ez jött.

Hogyan?

Rájöttem, hogy azért, mert ilyenek vagyunk, egyre több ember jön hozzánk. Nem csupán a klasszikus zene és jazz lazítása, hanem a lelki feltöltődés miatt. Mert pozitívak vagyunk és töltünk. Nem vagyok híve annak, hogy mutassuk meg az embereknek, hogy én, mint művész, milyen rosszul érzem magam a világban. Amikor azt mondja egy zenész vagy rendező, hogy „tükröt tartok a társadalomnak, megmutatom, milyen”, az súlyos tévedés. Lehet, hogy annak a művésznek éppen olyan, de honnan gondolja, hogy mindenki éppen olyan rosszul van, mint ő? Nekünk az a célunk, hogy ha bejön valaki a koncertünkre, akkor reményt adjunk és erőt. Nagy szavak ezek, de látom, hogy működik. Mi szerencsések vagyunk, mert azt csináljuk – ott és azokkal –, amit szeretünk. Ki mondhatja el ezt magáról? Ez óriási mázli. S ha bejön valaki, aki nem azt csinálja, amit szeret, nem ott és nem azzal, és lehet, hogy még a család sincs rendben, akkor ne döngöljük már tovább a földbe, hanem kapjon erőt és reményt a következő hétre. Hiszem, hogy ezt Bartókkal is meg lehet adni.

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!