Három zenekarban is énekel, évek óta zeneterápiával foglalkozik. A népzenei szcéna öntörvényű és népszerű énekese a közelmúltban a TEDxYouth@Budapest 2017 konferencián tartott előadásán azoknak is visszaadta az éneklésbe vetett hitét, akik erről már rég lemondtak. Hosszú, konfliktusoktól sem mentes útkeresést követően úgy érzi, hogy immár megtalálta a helyét. Paár Julcsival beszélgettem.

Miért jelentkeztél a TED-re?

Belefutottam a Facebookon és TED rajongó is vagyok. Úgy gondoltam, hogy ez jó kihívás, mivel olyan szakaszban vagyok, hogy rövidebb távú célokra van szükségem. Egyrészt azért, mert ezeket tudom teljesíteni, másrészt folyamatos szellemi karbantartásra van igény bennem. Ez egy ilyen alkalomnak tűnt. Aztán, ahogy belekerültem, láttam, hogy itt azért másról van szó. Három lépcsős interjú sorozat után dőlt el, hogy bekerültem a budapesti TED-re. Láttam, hogy ez nem is annyira közeli cél, nem is annyira egyszerű szellemi kihívás. Rájöttem, hogy nem arról van szó, hogy kiállok csacsogni a zeneterápiáról, a céljaimról. Keményen megkövetelték, hogy tegyük bele a saját érzelmeinket, a személyiségünket és a szakmaiságunkat az adott 15 percbe.

Mivel jelentkeztél a TED-re?

Teljesen általános leírást küldtem el arról, hogy zeneterapeuta és énekes vagyok. Azokról az  élményeimről írtam, amit tapasztaltam azzal kapcsolatban, hogy a zenének milyen hatása van az ember személyiségére, milyen plusz élményeket adhat.

Nagyon hatásos és összefogott volt az előadásod. Tanultál kommunikációt valahol?

Nem, pedig bármelyik diplomám kapcsán lehetett volna tananyag. Előadóművészként, tanárként a tiszta, helyes kommunikáció elengedhetetlen. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy zenész tudjon beszélni nem csak szakmai körökben, nem csak szakzsargonokkal dobálózva, hanem érthetően, átláthatóan szakmáról, és attól látszólag független dolgokról is. Úgy érzem, ha nem szólunk tágabb rétegekhez, betokozódik a tudásunk. Eszmecsere nélkül beszorulunk a saját fejünkbe.

Mióta foglalkozol zeneterápiával?

Öt éve. Még a Zeneakadémián elkezdtem zenepszichológiát tanulni. Mikor jelentkeztem a mesterképzésre, akkor tudatosult bennem, hogy elsősorban zeneterápiával akarok foglalkozni.  Miután elvégeztem a mesterképzést, jelentkeztem az ELTE Gyógypedagógiai karára, ahol módszerspecifikus zeneterapeuta képzést végeztem.

Miért nem akartál zenetanár vagy profi énekes lenni?

Igazából nagyon korán belecsöppentem mindkettőbe, szinte párhuzamosan. Az Zeneakadémiára kerülésemmel egy időben bekerültem az akkori egyik legfelkapottabb világzenei együttesbe, a Tárkány Művekbe, valamint 20 éves koromban elkezdtem zeneiskolában tanítani. Ennek most már 10 éve. Hét évig voltam a Tárkány Művek énekese, akkor döntöttem úgy, hogy ezt lezárom, és kiszállok és inkább elkezdek befelé koncentrálni. Ezzel együtt jött az is, hogy az addigi tanítási metódustól is eltávolodtam. Addig, mint pedagógus azt láttam, hogy jönnek a gyerekek egy hosszú iskolai nap után, a nehéz táskáikkal és ebben a helyzetben kellett volna beléjük verni öt népdalt 60 perc alatt. A gyerekek inkább ventilálni akarták a saját életük problémáit, akár traumáit is Ilyen egyéni tanár-diák viszonyban a tanár sok mindenben belelát, ami a gyerekek és családjaik sorsát illeti és ezek az élmények nagyon megforgattak. Nem sokkolt, mert mindig nagyon nyitott voltam mások életére, problémáira, leginkább a gyerekekére, de megfogott és elgondolkoztatott, hogy ennek így mi értelme van.

Hol tanítottál?

Egerben kezdtem, majd egy Waldorf középiskolában és ezzel párhuzamosan a bicskei zeneiskolában. A Waldorfban volt a legszabadabb kezem, mint műfaji, mint eszközhasználatban. Zeneileg ott éreztem legjobban magam. De végül is rájöttem, hogy így, ebben a rendszereben, ebben a formában nem szeretnék tanár lenni.

Miért?

Távol áll tőlem ez a frontális oktatás, az a struktúra és az a szellemiség, amit a mai közoktatást jellemzi. Én jobban szeretem a műhely jellegű munkát, hogy olyan lehetőségeket is bevonhassak, ami nincs jelen a művészetoktatásban. A zene is egyfajta interakciós közeg, a zenetanulás miért nem lehet az? Nagyobb szabadságra vágytam. Ez nem azt jelenti, hogy a zeneterápiában elfolyunk. A zeneterápiát nagyon masszívan megtartott keret veszi körül, de ezen belül nincs alsó és felső határ. Eszközeid és a tered végtelen és ezen belül a terapeuta segítségével tudsz mozogni.

Előadásodban azt mondtad, hogy a zeneterápiába úgy kerültél be, hogy tele voltál lelki és fizikai sérülésekkel. Ez alatt mit értettél?

Valóban érintettem néhány személyes szálat. A Zeneakadémiáról úgy kerültem ki, hogy kiégtem. Ez az én megélésem volt, de sajnos nem egyedi eset. Sokunk sebzetten és összelegózva magunkat fejeztük be a képzést. Nem csak ezt, más egyetemeken is panaszkodnak. Sokan kezdjük egy nagy szaltóval a pályánkat. De valójában hálás vagyok ezért. Nehezen, de át tudtam forgatni magamban a sérelemeket, sérüléseket. Persze hatalmas önismereti munka volt.

Fotó: Marjai János

Mi okozta a problémákat?

Nem szeretem a játszmákat. Különösen nem tűröm ha az objektivitás köntösébe bújtatják.

Te arról voltál híres, hogy nem nagyon fértél bele a skatulyákba a Zeneakadémián. Miért lógtál ki?

Én egy konzervatív értékrendű, de szellemileg szabad családban nőttem fel. A szüleim iparművészek, akiknek soha sem volt főnökük, csak a saját értékrendjüknek kellett megfelelni. Tehát olyan családi mintát kaptam, hogy nem kell beállni a rendszerbe, nem kell mindenáron megfelelni, nem kell beintegrálódnom egy olyan struktúrába, ahol nem kapok levegőt. Egyrészt volt ez, másrészt az a személyiség vagyok, aki folyamatosan keres, folyamatosan szeretné újradefiniálni magát. Egy ilyen ember nem jó sorkatona. A rendszer azt várta el, hogy beleférjek a kockába, de én gömb vagyok.

Milyen elvárásokat támasztottak, mint népdal énekes felé?

Népdalénekesként azt várják el, hogy reprodukálj. Egy olyan elvárásnak, értékrendnek kell megfelelni, amit nem egy kultúra alakít ki, hanem bizonyos emberek. A népi kultúrát csak az ő szemüvegükön keresztül kellett látni. Voltak természetesen kivételek is, hisz a tanárok összetétele nagyon heterogén volt szakmailag és világnézetileg is. Viszont voltak dominánsabb szereplők, és mindig az ő véleményük a leghangosabb, a legmeghatározóbb. Kőkeményen a saját szemléletüknek akartak megfeleltetni mindent és mindenkit. Kérdés, hogy erre feltétlen szükség van-e?!

A zeneterápia tanulása és gyakorlása miben segített?

Megerősítést kaptam arról, hogy amit megpróbáltak lenyirbálni, az az én részem. Ezeket fokozatosan „visszanövesztettem”. Oda jutottam el a zeneakadémiai pályafutásom során, hogy gyakorlatilag elidegenedtem a saját szellemi és zenei termékeimtől, a zenekaromtól vagy bármely zenei megnyilvánulásomtól. Teljes tudathasadásos állapot volt. A munkáságomról csak a lenyomást, a negatív visszajelzéseket, az objektivitás maximális mellőzését kaptam. Azt gondolom, hogy ez nem fér bele, hisz azért ez végül is egy szubjektív műfaj, szubjektív viszonyulás.

A zeneterápia területén mi a zene szerepe?

A zene a zeneterápiában nem cél, hanem eszköz. Ez tárgytalanná teszi azt a kérdést, hogy milyen amit te létrehozol, hisz az belőled fakad. Ez a szemlélet megerősített abban, hogy előadóként járjam a saját utamat és terapeutaként nagyon jól esik időzni ebben a térben. Úgy érzem, hogy ez számomra is védelmet nyújt és a saját bőrömön érzem, hogy milyen lehet a pácienseimnek.

Terapeutaként foglalkozol gyerekekkel és felnőttekkel is. Milyen metódust alkalmazol?

Zeneterápiás tevékenységem olvasztótégelye a Hangoló - Zeneterápia, blogszerűen számolok be terápiás és ahhoz kapcsolódó tevékenységeimről, zenéről és élményekről. Van egy célzott programsorozatom az Össze-Hangoló.  Ez úgy működik mint egy nyitott csoport, bárki, bármikor csatlakozhat. Egy olyan folyamatot hozunk létre, amelyben anya és gyermek vesz részt. Kisgyermekek 0-3 éves korig. Ebben az időszakban olyan kapcsolati viszonyban vagyunk a szüleikkel, ami társadalmi szinten is meghatározó. Tehát minden társadalmi kapcsolatunk alapja, a szülőkkel, elsősorban az édesanyánkkal való kapcsoltunk, ezeket a mintákat használjuk fel a többi társas kapcsolatunkban is. Nem csupán az anya-gyermek összehangolódása fontos, hanem ennek a duális egységnek, a nagy egészbe való beillesztése is. Középpontjában nem a didaktikus és frontális pedagógiai megközelítés, hanem a zene, mint szociális kötőszövet, és az abban jelen lévő résztvevők állnak. A foglalkozáson megjelennek bizonyos zeneterápiás elemek, melyek segítségével könnyebben bevonódnak a résztvevők, mind fizikai, mind lelki síkon. Az egyszerű, ritmus hangszerek lehetőséget adnak bekapcsolódni a közös zenei folyamatba, előzetes jártasság, technikai tudás, zenei előképzettség nélkül.

Fotó: Todoroff Lázár

És a felnőtteknél?

A legutóbbi csoportom ez egy női önismereti csoport volt, ahol kifejezetten női témákat dolgoztunk fel. A karrier, a szülés, a születés élménye, a párkapcsolati kérdések, a szüleinkkel való kapcsolatuk, a gyerekekhez való kapcsolatuk, a saját nőképükhöz való viszonyunk. Ez szinte már egy szociálpszichológiai területeket is érintő dolog volt.

Említetted, hogy sérült emberekkel is foglalkozol.

Igen. Az első terápiám a legmaradandóbb. Egy kilenc éves szorongó, három éve krónikus fejfájással küzdő kislány volt az első páciensem. Egy másfél éven keresztül tartó terápiás ívet jártunk be. Eljutottunk oda, hogy gyakorlatilag tünetmentes lett a kislány, javultak a szociális funkciói, egy mosolygó, éneklő kisgyerek lett belőle. Emellett dolgoztam már autizmus spektrumzavarral élő fiúval, demens idősekkel, és pszichésen sebzett emberekkel is.

Előadásodban három csoportra osztottad az embereket a zenéhez való viszonyunk alapján. Az első csoportba tartoznak, akiknek valamikor, valahol azt mondták, hogy „botfüled van, nem tudsz énekelni” és nem is mer. A másik csoportba, akiknek szintén azt mondták, hogy nem tudnak énekelni, de nem foglalkoznak vele és énekelnek bárhol. A harmadik csoportba tartoznak, akiknek azt mondták, hogy „jó hangod van” és szeretnek is énekelni. Az egészet pedig arra vezeted ki, hogy a zene mindenkié. Kodály híres mondata évtizedek óta közismert. Miért kell ezt ma is hangsúlyozni?

Az az igazság, hogy az évfordulók kapcsán az emberek imádnak szlogeneket mantrázni. Kodály gondolatát is megfosztották eredeti jelentésétől és közhely szintre sikerült helyezni ezt az egyébként forradalmi mondatot.  A Kodály év kapcsán nagyon megérintett, hogy ezzel kellene valamit kezdenem. A TED is inspirált erre. Azt mindenki tudja, hogy ezt az a kecskeszakállas, kedves mosolygós Kodály bácsi mondta, aki nem mellesleg a szolmizálást is megtanította nekünk. Ezen kívül nem tudunk hozzá kapcsolódni a mindennapok szintjén. Azt lehet látni, hogy füldugó a fülben, mindenki öt lépés távolságban. Az emberek passzívan élik meg az aktív zenei tevékenységet is. Ezzel nincsen baj, mert ez egy társadalmi jelenség. Annyira gyors az élet, annyira egymás mellett vagyunk, hogy tényleg kell egy menekülési útvonal a mindennapokból. Ezt el tudom fogadni, de azt nem tartom jónak, hogy csak ez van. Ha fütyörészni van kedvem, vagy dudorászni, akkor ne nézzenek hülyének. Vagy ha népdalénekesként jól esik elbődülni, hogy We will rock you!

Egyszerre önkifejezés, egyszerre közösségi élmény. Van még remény arra, hogy a zene a koncerteken és a megosztható Spotify playlisteken kívül lehet még közösségi élmény?

Én hiszek benne, mert optimista vagyok. Mikor említettem a gyerek foglalkozást, akkor arra is gondoltam, hogy ez jó alkalom arra, hogy újra lehet mindezt kezdeni és építeni. Azt érzékelem, hogy nincsen zenei és ének repertoárja az embereknek. Az, amit régen a népdal jelentett, a saját közegében, az érzések, - a lelki mélységek kifejezését, - az nem áll rendelkezésünkre. Bármilyen zenei irány lehet ilyen, legyen az pop, jazz, world - megérinthet bárkit, lehet generációs élmény, lehet életérzés és mélységet is képviselhet. Az én lelkemet mégis a népdal írja körül. 

Nem szálltál ki teljesen a zenei életből. Énekelsz a Bazsevában, van egy acapella triód, a Dalinda, illetve tagja vagy a Nana Vortexnek is.

A Bazseva az autentikus népzenét játszó zenekarom. A Nana Vortex egy izgalmas fúziós irányt képviselő együttes, velük már két lemezt vettünk fel. Az Dalindával is lemezt készítünk, ami elég különleges lesz. A magyar népzene alapvetően nem többszólamú, eltekintve attól a néhány földrajzi tájtól, ahol periférikusan megjelenik. Én úgy gondolom, hogy a többszólamú éneklés lehet igénye egy népdalénekesnek is és érezhet benne értéket és jelenthet értéket még a szakma számára is. A lemezen saját átdolgozások és feldolgozások is lesznek, amelyekkel ezeket a népdalokat a mai hallgatóhoz is közelebb próbáljuk vinni.

A munkád és a gyerekeid miatt, az utóbbi évben keveset léptél fel. Mikor leszel újra aktív?

Ezt még át kell gondolnom. Most úgy vagyok ezzel, hogy az éneklést szeretném úgy kezelni, mint egy doboz bonbont. Szépen beosztogatni magamnak. Én imádok színpadon lenni, de nem szeretnék megint elidegenedni magamtól.

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!