Ritmus és hang

Emlékszem még a 2000-es évek előtti Mediawave Fesztiválról egy koncertre; pontosabban nem igazán emlékszem, csak egy valami maradt meg bennem úgy, hogy az azóta is meghatározza a zenéhez való viszonyomat.

Dresch Mihály a szokásosnál hangsúlyosabban használta a hatlyukú furulyát, talán Grencsó István is a színpadon volt, de az biztos, hogy egy különleges felállás volt, nem a tiszta Dresch Quartet. Az akkor még nem felújított, igazi zeneszentélyként funkcionáló régi győri zsinagógában figyeltük sokszázan a varázslatot, ahogy a jazz átlényegül valami mássá, és onnantól nem tudtunk kibújni a felettes szubsztancia hatása alól. Jópár év múlva aztán megszületett a fuhun (a lemezről ITT írtam), Dresch saját fejlesztésű, kromatikus játékra alkalmas egyedi hangszere, az alapja pedig részben a hatlyukú volt. Egy ideje mintha a fuhun lenne a fő hangszer, ami az új lemezen is hangsúlyos szerepet kap a tenor-, a szopránszaxofon és a furulya mellett. Pedig a fókusz az alapkoncepció szerint a felálláson van: Vonós kvartett.

Ahogy Lajkó Félixszel elkészült a citerás lemez, Dresch Mihállyal is jó ötlet egy kicsit mást csinálni kiadói oldalról. Persze, Dresch-nél nehéz meghatározni, mi az a kicsit más, hiszen mára rengeteg produkcióban vett és vesz részt, annak ellenére, hogy az ő zenei egyéniségének kifejezetten a vezetői szerep áll jól. A Vonós kvartettben is vezető, ő viszi a prímet a fúvós hangszerekkel. Ha innen nézzük, a felállás különleges, mondhatjuk azt is, hogy egy kiterjesztett vonós alátét került a szárnyaló fúvós fődallamok alá: két brácsa és bőgő.

Mindez népi ihletettségű, de nem népi felfogásban. A lemezbemutató koncert az Opus Jazz Clubba került, a bevezetőben a zenekarvezető a helyszínről szólva megemlítette, hogy a zenéjük nem jazz, de tulajdonképpen ő sem tudja, micsoda. És nem is csoda, hogy nem tudja, mert Dresch állandó magas értékű zenéje műfajok felett áll, jazz is, folklór is és ebben a felállásban néha a kortárs felé is kacsintgat. A lemezről az Öregest - egy régi, ismert, más lemezen és sok koncerten hallott darabot - a koncerten is eljátszották. A jazzes jellegnek köszönhetően természetesen az élő előadás mindig más, mint a  rögzített, ezzel a számmal is így volt, és így volt még a Ha felmegyek és a Moldvai címűekkel, valamint ott vannak az allúziók is. Például nekem beugrott a jó húszéves, még a Közgáz Jazz Klubban először hallott Hungarian Bebop, miközben könnyen lehet, hogy nem is volt eredeti szándék a motívumot felvillantani. Hát igen, ez a nagyszerű Dresch kivételes pályafutásában, hogy a csúcsponton minden mindennel találkozik, és bár a Forrásból nem a csúcspont jellemző lemeze és még csak nem is kiemelkedő album, de csak azért nem, mert minden korábbi lemez legalább ugyanennyire erős.

Középgenerációs rajongóként '93 tájékán hallottam először Dresch Mihályt muzsikálni, éppen abban az időszakban, amikor egy évig Lajkó Félix is a zenekarában játszott. Talán nem itt kellett volna elkezdeni az ismerkedést, mert ez az együttműködés és a közös lemez azóta is alapélményként jelenik meg bennem, akár ha Dresch, akár ha Lajkó bármely, azóta egymástól eltávolodó, majd ahogy látjuk, ismét egymáshoz közelítő zenéjét hallom. Ez nem baj, de egy olyan örök bélyeg, amely most, a vonós lemezen új értelmet nyert. A brácsás ugyanis Brasnyó Antal, Lajkó - szívesen mondanám, hogy - kontrása, de inkább - azt mondom, hogy - kreatív szekundánsa; az ő személye az a bizonyos kapocs, ami Dresch és Lajkó zenéjét újra egymással fedésbe helyezte. Ilyen játékot népi brácsán (bár nem háromhúrú hangszert használ Brasnyó) mástól nem hallani, a figuratív, mégis harmóniai rendben haladó kíséretbe városi füllel nem nehéz a jazz húzását is belehallani, miközben nyilvánvaló, hogy a hatásokat felülírja a zsigeri tehetség.
A brácsista viszonyulását komolyan meghatározza a zene és a muzsikus társak iránti mély tisztelet, és helyének pontos felismerése; ebből a pozícióból csak így lehet ilyen színvonalon helytállni. Csoóri Sándor Sündi másik brácsásként mindenképpen jó választás, és szépen színesíti a hangszerelést, amikor tamburán játszik. Én szeretem, ahogy például a Buda Folk Bandben énekel is, és amikor erre gondoltam az este folyamán, arra jutottam, hogy keveslem az ő szerepét.
Persze, fontos az aránytartás, de itt mégiscsak egy "supergroup"-ról van szó, és ha Brasnyó szinte teljes egészében hozta magával, amit és ahogy Lajkó mellett nyújt, Csoórinak is juthatott volna még tér. A lemezen három számban Szabó Dániel, a koncert teljes hosszában pedig Zimber Ferenc cimbalmozott sodró lendülettel, Bognár András bőgőjátéka pedig korrekten illeszkedett a vonós koncepcióba; így végül is kvintettről beszélhetünk.
A lemezen két számban Lőrincz Hortenzia énekel és a koncerten is bekapcsolódott a zenefolyamba. Ismerünk nála sokkal jobb énekeseket, a néha dalra fakadó Dreschnél pedig csak jobbat ismerünk... ha a technikai oldalról nézzük.
Azonban az őszinte énekes megnyilvánulásukból megérezhettük, milyen mélyen kötődnek az este folyamán előadott zenéhez, és általában a zenéhez, a zenéléshez, a határainkon átívelő magyar kultúrához, miközben a rengeteg hatás igazi világzenévé emeli a produkciót. És itt nem műfaji, hanem bartóki értelemben kell a világzene szót kimondani, mert sikerült egy magyar akcentussal beszélt univerzális zenei nyelvet teremteni, ami ugyanakkor már régóta jelen van a Forrásból anyagának zenészeiben.

(Dresch Vonós Kvartett: Forrásból - Fonó, 2018. és lemezbemutató koncert az Opus Jazz Clubban)

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz! 

in English →