Ritmus és hang

Minden alkalommal transzba tudta hozni közönségét, függetlenül attól, hogy táncházban vagy koncertteremben muzsikált. Keveseknek sikerült olyan mély nyomott hagyni hallgatóságában, mint neki. Aki valaha is találkozott vele, vagy hallotta játszani az sosem felejti el, hisz személyiségének kisugárzása, a belőle áradó jókedv, humor, szeretet és a hihetetlen muzikalitás mindenkit lenyűgözött. Megkértem néhány embert azok közül, akik közelről ismerték, bensőséges kapcsolatban álltak vele, hogy egy-egy személyes történettel idézzék fel alakját.
Bereczki Csaba, Kerényi Róbert, Porteleki László, Sára Ferenc emlékei a 90 éve született gyimesi prímásról, Zerkula Jánosról.

Sára Ferenc, Hegylakó 

Csikszeredába találkozott egy kínai-néger hastáncossal

A kínai néger hastánc

Sokat mesélt Jani bácsi. Világtalan lévén, mindig kiszínezte a történeteit, nyilván úgy, ahogyan ő elképzelte magának. Az alábbi történet is így kelt életre:

A „ Megéneklünk Románia” című verseny alkalmával sokat járták az országot, és az egyik ilyen alkalommal, Csikszeredába találkozott egy kínai-néger hastáncossal. Ő mindig úgy mesélte hogy láttam szüvem ! Én persze gondoltam, hogy igen há. Sokszor mondtam Neki, hogy mutassa már meg nekünk is azt a hastáncot, mert állította, hogy ő arra bármikor képes! Sok-sok év telt el, amikor egy lakodalom másnapján, a visszahíváson hajlandó volt bemutatni.
Kért egy pokrócot, amit leterített nagy komótosan a földre és mondta, hogy féloláhost hujzanak neki. Avval  ráhasalt, és a kezét, meg a lábát a háta mögött csapdosta össze, mint a partra vetett pisztráng. Persze mi nagyon élveztük a bemutatót de sajnos ez után soha nem tudtam erre rávenni !! Szóval ilyen volt a kínai-néger hastánc!

A videót Sára Ferenc és fia, Sára Csobán készítette.

Bereczki Csaba

Homérosz és Ray Charles egyszemélyben.

Sir Georg Solti, a brilliáns magyar származású dirigens egyszer azt találta mondani: “ Isten létezéséről két dolog győzött meg. Az első Mozart muzsikája. A második pedig, amikor első gyermekem először felsírt “.
Úgy gondolom, sőt hiszem, hogy a mestert egy harmadik esemény is meggyőzte volna Isten létezéséről : ha mint kiemelkedő, világhírű muzsikus alkalma lett volna megismerni Zerkula Jánost. Zerkula több volt, egyszerű emberi lénynél.  Több volt, mint egy zseniális népzenész. Az angyalokkal volt ő közeli rokonságban. Nagyon közel volt ő a mennyei világhoz. Én magam, erdélyi születésű lévén, csak legendákat hallottam róla évtizedeken át. Dehát annyi legenda van. Ez is egy a sok közül, gondoltam. Aztán eltelt húsz év.
Már filmrendezőként, egy nagy vállalkozásba kezdtem. Több órás dokumentumfilmben, majd egy egész estés mozifilmben bemutatni a még fellelhető tradicionális erdélyi népzenét, és azokat, akik ezt a zenét művelik. Ez volt az “ ÉLETEK ÉNEKE “ című film. És így, természetesen, eljutottunk Gyimesközéplokra, Zerkulához is. Olyan ez, mint Maradonát élőben látni … gondoltam én akkor. Hát nem egészen.
Amikor az öreg Zerkula kiült Regina nénivel az udvarra, és elkezdett énekelni, és játszani… akkor éreztem, hogy talán mégis van túlvilág, és örök élet. Ilyen hang, muzsika, harmónia, szeretet, csak onnan jöhet. Leírhatatlan. Ezért nem is próbálom most itt leírni. Ott van a filmszalagon. Maradona, nem tudott ilyet. Bár ő is csodálatos volt, de nem mennyei.
Ugyanaznap este, a házában voltunk. Forgattunk. A világtalan mester és felesége, Regina néni. Nem látott, de mindent érzett. És mesélt, és mesélt, és énekelt, és megint mesélt. Homérosz és Ray Charles egyszemélyben. Később a párizsi, az azóta nagy tragédiát megélt, híres koncertteremben, a Bataclanban, lépett fel a többi erdélyi zenésszel együtt, a film záró jelenetében. Csoda Párizsban. Igen, ténylegesen csoda volt. Számomra mégis, mindenekelőtt egy személyes történet miatt felejthetetlen Zerkula János.
Párommal alig néhány napja ismertük egymást, amikor Zerkulánál forgattunk. Ő is ott volt velünk, a stáb többi tagjával. Zerkula, vakon  - mert jól csak a szívével lát az ember - oda hívott engem, és Rékát , a páromat …” ti egymásért vagytok…" , mondta halkan,majd felnevetett, úgy ahogy csak ő tudott. Mennyei áldás volt, felejthetetlen pillanat. Ennek immáron 12 éve. Angyalok pedig vannak, és örök élet is. Hiszen láttam, ismertem Zerkula Jánost.

Részlet az Életek éneke című filmből

Kerényi Róbert

 Maga a mester hívott meg, hogy átadhassa tudását

Élet-játék-muzsika 

Az úgy volt, amikor 1997-ben Jani bácsi nálunk aludt egy Marczibányi téri gyimesi bál után, másnap azt modta nekem „ vedd csak elő a kicsi furulyád, muzsikáljunk együtt!”. Elővettem a kis d-s furulyám, odahangolt hozzá az öreg, játszottunk néhány apróhéjsza dallamot.  Csodálatos élmény volt vele muzsikálni –  pedig akkor még tőle nem tanultam, csak azt fújtam, amit korábban a gyimesi furulyásoktól tanultam. Minden esetre azt mondta nekem „Gyere ki hozzám Robikám tanulni”… Aztán haza utaztak, majd kellet egy kis idő, mire ráeszméltem –  amit kerestem, hogyan tovább: mit kéne tanuljak, s mint  fejlesszem  magam zenészségét – a megoldás imént köszöntött be hozzám Jani bácsi képében. Maga a mester hívott meg, hogy átadhassa tudását,  mely aztán tíz éven keresztül életem legkomolyabb zene-iskolája volt: hangszer független élet-játék-muzsika. Persze nem csak engem tüntetett ki ezzel a lehetőséggel: Sokakat tanított ő Gyimesben is.
Ő valóban játszott, a játéknak  valamennyi értelmében: a pillanatnak megfelelően hol kőkeményen, hol lágyan, könnyed érzékenységgel, hol biztos kigyakorlottsággal, hol kiszámíthatatlanul kacéran, hol fájdalommal, hol önfeledt örömmel, … mindezek egy-egy  pillanatban egyszerre is jelen tudtak lenni, tódultak ki belőle az őszintén átélt pillanatok.
Mindehhez ott volt  magabiztos, magas szintű hegedűtechnikája,  a játék  alázatos, hű szolgájaként! A világban bárhol, bármilyen környezetben,  előbb- utóbb képes volt elfogadó lenni, jól érezni magát, felvidítani a körülötte lévőket.

Porteleki László

 Réginácska, aztán ne feledd kihozni a csoportképet is, amin egyedül vagyok!

Jani bácsi a "Mitfárer"

Mindig mosolygok, mikor eszembe jut.
„Táttos vót”. Kicsit tibeti módra. Hihetetlen lazán, de rettentő komolyan teremtette, követte a hangulatot nem csak muzsikálás közben, hanem a mulatság szüneteiben is. Gyakorlatilag „showman” is volt. Most is fülembe cseng a kacagás, mert egyfolytában ment az évődés, ugratás, „marháskodás”.
20 évvel ezelőtt családi kirándulást tettünk Gyimesközéplokra hozzájuk és Sára Feri barátomékhoz. Jani bácsiéknál „kezdtünk” már Ferivel és feleségével Zsuzsival együtt. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ténylegesen vak volt-e. ”Szervusz Lacika, láttam, ahogy jöttél.”.
Felidéztük a régi időket. Elmorzsoltunk egy-két könnycseppet Katiért. (Aki kecske volt és nagy kedvenc.) Egyszer miatta indultunk meg a hidegségi bál után haza. Mindhárman a vasúti talpfákon, tisztességes hóban, fagyban, konkrét farkasfalka kíséretével az út túloldalán. Ő ment elöl, a „vak”, Regina néni középen, én hátul, a hangszerekkel. Éppen meg akartam kérdezni, hogy ilyenkor mi a „protokoll”, amikor csendesen hátraszólt: „Csak ne nézz a szemükbe fiam, nem lesz semmi baj.” Hát nem is lett, de otthon legalább két liter borral többet ittunk, mint egyébként. Majd eszünkbe jut, hogy az most is fogyogat. Indulok Regina nénivel a tisztaszobába a jó moldvai borból csapolni, mikor utánunk szól. „Réginácska, aztán ne feledd kihozni a csoportképet is, amin egyedül vagyok!”
Úgy alakult, hogy visszafelé mi hoztuk el egy népzenész táborba Magyarországra. Este indultunk. Mosolyogva ült be mellém: „Vezess nyugodtan, én leszek a „mitfárer”. Mondanom sem kell, hogy bemondta a kanyarokat, falvakat, városokat. Viszonylag nyugodt autózás közben elkezdett a Tordai hasadékról beszélni. Kinézek, hát nem Torda van kiírva?! Jöttek a történetek, kedvesen szóval tartott. Majd amikor fáradni kezdtem, azt mondta: „Úgy látom, rád fér egy kávé, rám meg egy pálinka szivarral (cigaretta).” A vége felé már egy kicsit „féltem” tőle. Nem sok választott el attól, hogy a következő pihenőnél felajánlom neki a volánt. Végül is egész életébe vezetett. És milyen lenyűgözően! Szépen és balesetmentesen. Ha sokat vezetek éjjel, egyedül, még most is meg szoktam kérni, hogy üljön mellém „mitfárernek”.
„S osztán elvagyunk”.