Ritmus és hang

Kali Kinga és Szász Emese második alkalommal merítkeztek meg a Babel-élményben, Balatonbogláron. Bár a fesztivál jó másfél hónappal ezelőtt lezajlott, az élmény természetéből adódóan még kitart, az alábbiakban meg is magyarázzák, miért. Négykezes a 2017-es Babel Sound interaktív világzenei fesztiválról.

Kali Kinga

Miközben a tavalyi balatonboglári Babel Soundról írt minuciózus élménybeszámolóm kvázi-regénnyé nőtte ki magát – nem lehetett abbahagyni az euforikus emlékezést, –számomra legalábbis észrevétlenül elérkeztünk a fesztivál idei kiadásához. Induláskor kicsit félek, hogy a tavalyi őrületes, intenzív élményeket fogom keresni, hogy folyton összehasonlítom majd a hangulatok amplitúdóját, a mohón habzsolt ízeket, az önfeledt kacagásokat, a napcserzette hispán férfiak csábító mosolyát azzal, amit tavaly éltem meg itt, az emlékezetemben majd’ évizeddé növekedett fesztiválhét alatt, és amiből lám, nehezen tudok szabadulni.

Gall ugyan egy sincsen, de olaszok bőven forgolódnak ott, néhányan velencei maszkokban, kurtizánszettben invitálják a népeket a táncsátorba tarantellát tanulni.

Tomboló melegben, hosszadalmas tervezés és ennél csupán valamicskével rövidebb utazás után, a második fesztiválnap délelőttjén érkezünk meg Mónikával a boglári főhadiszállásra, a Babel Campre, ahol elintézzük az adminisztrációt, felvesszük a karszalagokat, aranyszínűt kérünk, mert ez a szín passzol a létérzésünkhöz, szinte egyszerre mondjuk ezt ki – cinkosan összekacsintunk, kikiáltjuk magunkat bulifelelősnek; aztán örömrivalgások közepette üdvözöljük a tavalyról már ismert, a házhoz tartozó, illetve visszatérő szereplőket, a konyha körül lézengő, a háttérben gyakorló zenészeket, a szakácsokat, konyhásokat. Az étkezőrész szokatlanul kihalt, már lefutott a hosszú idejű reggeli, de most, úgy látszik, nincsen délelőtti jamelés – idén más a felállás, a Babel Camp backstageben sincsen szervezett előadás, nincsen színpad, minden program a parton, strandközelben csúcsosodik, több helyszínen ugyan, de valamiképpen egyetlen összefüggő táborba szerveződve: a térelrendezés szociofugálisról szociopetálisra váltott, a szervezők így igyekeznek még jobban összehozni a zenekedvelőket. És íme, elkezdődik bennem a kényszeres összehasonlítás – a partra érkezvén sok-sok rendezvénysátorból álló multikulturális világfalu tárul elénk, ami engem Asterix és Obelix falujára emlékeztet valamiért, gyerekkorom kedvelt képregényének részletei törnek elő emlékeimből. Gall ugyan egy sincsen, de olaszok bőven forgolódnak ott, néhányan velencei maszkokban, kurtizánszettben invitálják a népeket a táncsátorba tarantellát tanulni; hollandok jönnek szembe kis szegfűszeg-illatú házisörökkel, odébb egy pultnál flamingós címkéjű söröket kínálgatnak ingyenesen a nézelődőknek, meg vagy tucatnyi fajtájú holland sajtot is; hirtelen egy szép mediterrán arcú férfire leszek figyelmes, mintha az én véremből való lenne – később kiderül róla, iráni; dél-amerikai arcokat látok szerte, chilei zenészeket ismerek fel, büszke mapucsék, akik zenéjükben törzsük dallamkincsét viszik tovább.

A hőség és a viszonylag korai időpont ellenére – mivel gondolom, tegnap, az első este után is éjszakába nyúló közös zenélések alakultak hajnalig, hogy a zeneszó toronyként nőhessen az égbe, – már több tűzhely körül is szakácsok, kukták nyüzsögnek, távolabb kebapcsét, bolgár kolbászkákat grilleznek, vagy ötvenes sor kígyózik a grillrács előtt. A nagy gasztrosátorban magyar étkek készülnek, illatos húsleves háromféle húsból, marhapörkölt, sólet, de nekem megsúgják, odébb lesz kecskesült is. A vendégszeretet minden ide betérőre kiterjed: mindenki asztalhoz ülhet, akár a zenészek mellé, mindenki ingyen részesül a lakomából, étel- és italkóstolók lesznek pár óránként a különböző nemzetiségek sátrainál is, a különböző nagykövetségek jóvoltából.

(...) egy Police feliratú vízibiciklin a Karandila Orchestra bolgár cigány rezesbanda tagjai fújják teli tüdőből,

Míg a tavalyi fesztivál inkább egy Kusturica-film őrületes balkán lagzijához volt hasonlatos, addig az idei világfalu-szerkezet másképpen rendezi a feltörő energiákat, harmonikus szimbiózisra törekedve – fogalmazódik meg bennem, jegyzetelek akaratom ellenére is, pedig nem gyűjtöm az anyagot, nem dolgozni jöttem ide. Abban a pillanatban kürt hangja kiált bele a lusta kánikulába, aztán többféle rézfúvós hangja rikolt, és egycsapásra lagzihangulat kerekedik valahol vízközelben, többen is odafutunk megnézni, mi történik: egy Police feliratú vízibiciklin a Karandila Orchestra bolgár cigány rezesbanda tagjai fújják teli tüdőből, verik a nagydobokat lelkesen, heten vannak egy alig két-háromszemélyes vízijárművön, s a fürdőzők nagy derültségére fel-alá cirkálnak, élénk kolókat játszva, olykor bele-belekiáltva a muzsikába: I love you, Balaton! Tökéletes balkáni fogadtatás, s most már csakazértis gyűjtögetem az élménybeszámolóhoz az élményeket, jó lesz az Emesének, aki kicsivel később érkezik, és tudom, hogy írnia kell a fesztiválról, ilyen részletek pedig nem sikkadhatnak el – még magam sem tudom akkor, de ez a pillanat lesz a négykezes ötletének megfogamzása.

Már itthon megígérem magamnak, hogy idén betartok néhány szabályt: bármi történjék is, nem fogom ismét megtalálni az igazit, illetve nem fektet majd kétvállra a nagy lelkesedés, megpróbálom tartani valahogyan a távolságot attól a zenei áfiumtól, amelyet tavaly itt megismertem, és amely több hónapra felpörgetett – szinte semmi mást nem tudtam csinálni, csak a megélt zenei élményeket feldolgozni, elrendezni magamban. Tarab, így hívják ezt az arab zenében, zenedrog, így hívom én a nagyvárosban – a lényege a zenei extázis. A tavaly óvatlanul belekeveredtem ebbe – az idén azonban az eltérő a térszerkezetnek tulajdoníthatóan másképpen kanalizálódnak a zenei energiák, nem exacerbálódnak olyan módon, ahogyan a már megélt tapasztalat alapján vártam: nem jár kényszerűen vitustáncot senki, minden egyensúlyban van. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem számomra – hiányzik az a kirobbanó zenei energia, amit megismertem a tavalyi zenei találkozásokban, mi több, elvonási tüneteim vannak. Idén a Szimpla színpad a kedvencem, ami a (nagyon) nagy gasztro sátorban van – a centrális és szabadtéri nagyszínpad túlságosan mainstream, túlzsúfolt, túlságosan táncos-ugrálós számomra.

            

A délutáni-koraesti koncertek a kedvenceim most, éppen a kamancsa jellegzetes hangjára leszek figyelmes, Pejman játszik rajta, a perzsa fiú a dél-olasz Banda Ikonából, ismerős anatóliai örmény dallamot dolgoztak fel, a Bingeolt, együtt dúdolom velük. De milyen nyelven énekelnek? Biztosan nem örményül, de mintha érteném is kissé a latin nyelvekre visszavezethetően, bosszant, hogy nem tudok rájönni, így koncert után rákérdezek a zenekarvezetőnél, a muzikológus Stefano Salettinél – a válasz több mint meglepetés, heurisztikus felfedezés: a dal szövege ugyanis sabir nyelven van. A sabir tulajdonképpen nem igazi nyelv, hanem lingua franca: a földközi-tengeri kereskedők és utazók keveréknyelve volt a középkortól a kora újkorig. Perzsa, görög, olasz, francia, spanyol, katalán, zsidó és arab nyelvi elemekből hívódott létre az a közös kommunikációs eszköz, amely a leghatékonyabban volt alkalmas a lényeg kifejezésére – a dal így a bábeliség metaforájává lett.

Szász Emese

A Babel Sound Fesztiválra lehetetlen felkészülni lelkileg. Ahol ennyi kultúra találkozik, ott elég, ha nyitott szemmel járunk, és máris úgy érezhetjük, mintha egy jól megrendezett filmbe csöppentünk volna, ahol csak nekünk nem szóltak, hogy éppen forgatás van. Most is készületlenül ért az első „babel sokk”: megérkezésem 10. percében, úti bágyadtságomból a következő ébresztett fel: két chilei csapat két külön asztalnál ülve, mérsékelten visszafogott hangerővel egymásnak felelgetve hozta létre a chilei zenei uniót, aktuálisan Balatonbogláron, a Szimpla Sátorban. Az energia koncentrikus körökben áramlott és csatlakoztak be a villámjambe a baleár-szigeteki, mali és spanyol zenészek. Az egész olyan volt, mint egy gyors kacaj: a semmiből feltört és hirtelen abba is maradt – mindenki folytatta délutáni sörét, ebédjét, beszélgetését, majd újra- és újra elkezdődött a zenei párbeszéd. A Babel Soundnak idén már kimondottan is az volt a szándéka, hogy nem elsősorban a közönségre, hanem a zenészekre koncentrálva teremtsen lehetőséget a közös zenei nyelv megtalálásához. Ráadásul a fesztivál idén ingyenes volt, tényleg csak annyi kellett a nézőnek, hogy odajöjjön, szeresse a zenét és elvegyüljön.

Humor, könnyedség, fájdalom és a jellegzetes „út pora”-érzés idéződik meg ezekben a bossa novákban és a szintó cigány hagyományokat is magukba olvasztó dalokban. A közönség pedig imádja. Én is.

Este van, este van és a katalán MiraMundo játszik, én pedig épp a fesztivál konyháján készült kiváló tandori csirkét eszem, a Romengo zenészeinek társaságát élvezve a Szimpla sátorban. Az étel csak fűszer volt az estéhez, az igazi élmény, amiről beszélni akarok, a zene volt. A MiraMundo az egyik olyan zenekar, aki a Babel-filozófiát a zenekaron belül is megvalósítja. Brazil dalokat játszanak, a tagok egyéni zenei hátterét bátran átszűrve a kottapapír száraz valóságán. Humor, könnyedség, fájdalom és a jellegzetes „út pora”-érzés idéződik meg ezekben a bossa novákban és a szintó cigány hagyományokat is magukba olvasztó dalokban. A közönség pedig imádja. Én is.

A Babel tipikusan az a hely, ahol jó eséllyel szerelmes leszel, mert egy életszeretetről szóló fesztiválon ennek így kell történnie.

A Babel Sound fesztiválhoz a tavalyi évben végérvényesen hozzákapcsolódott a szívemben az a kép, amikor a sok-sok zenész egymás válla fölött áthajolva próbál közel kerülni a zene magjához, a jam session eredőjéhez, hogy maga is hozzátegyen valamit a zenéhez. Idén a térbeli átszervezésnek köszönhetően a Babel Camp, ahol a zenészeket szállásolták el, kevesebb ilyen hajnali örömzenélésnek adott otthont, helyette szervezett körülmények között a Balaton parton felállított Szimpla sátorban voltak este 11-ig jamek. Ezekről én rendre lemaradtam, első estémen viszont nem mentem feleslegesen a Campbe, amikor a tavalyi hangulat után ácsingózva kerestem a véget nem érő zenefolyamot. A hirtelen ijedtség után, amit az üres Campe érkezve éreztem, felgyorsultak az események: mire megittuk az első pálinkát, lelkes zenészek már rágyújtottak az első andalúz dallamra. Mint azt józanságomban megfogalmaztam magamban, úgy tűnik, ha Európában a világ különböző pontjairól egymás zenei nyelvét nem ismerő muzsikusok összegyűlnek, akkor a spanyol zene lesz a közös nyelv. Így volt ez tavaly is, és idén is. Érdemes lenne egyszer megszámolni, hányszor és hány különböző változatban hangzott el például a Besame Mucho a fesztivál ideje alatt.

Tekintve, hogy fesztiválgyerekként nőttem fel (apám maga is fesztiválszervező, vagy ahogy ő hívja: „ünnepszerző”), korai tapasztalataimra építve megállapítottam, hogy egy fesztivál sikerét nem csak a bevételben, a jegyeladásokban, a pozitív facebook értékelésekben, vagy a sajtóvisszhangban lehet mérni, de abban is, hogy hány szerelem köttetik. A Babel tipikusan az a hely, ahol jó eséllyel szerelmes leszel, mert egy életszeretetről szóló fesztiválon ennek így kell történnie. Talán nem szentségtörés megosztanom az olvasókkal az idei fesztivál egyik - számomra- legemblematikusabb jelenetét: miközben egyik éjjel meghitt beszélgetést folytattam egy általam nagyra becsült fellépővel a Balaton parton üldögélve, diskurzusunkat a mély sötétségbe burkolózó tó felől érkező örömsikolyok szakították meg, amit a balatoni echo jótékonyan felerősített. Miután a hangok nem értek véget, elfogadtuk, hogy az este további részének alaptónusát egy szeretkező pár hangjai szolgáltatják, így csatlakozva több baráthoz, még jó másfél órát töltöttünk ott ülve, megmerítkezve mások örömében, jelent és jövőt ízlelgetvén, háttérben a Babel Sound kellemesen kaotikus zenefolyamával. 

Kali Kinga írása a tavalyi Babel Soundról itt és itt olvashatók.

Szász Emese tavalyi beszámolója pedig itt érhető el.

A cikk megjelenését az NKA Halmos Béla Program Ideiglenes Kollégium támogatta.