Ritmus és hang

Jó száz éve az utolsó órában vagyunk, sokan kongatták már a vészharangot, és be kell vallani, volt is rá ok. A népzene eltűnni, vagy feloldódni látszó hagyománykörét azonban lehet arról az oldalról is szemlélni, hogy amit ma autentikus népzeneként ismerünk, az is egy fejlődési folyamatnak volt az állomása. Kitüntetett történelmi pillanat volt ugyan, amikor a hagyományos magyar népzene megjelent, ám nem pusztán népi hatások szegélyezték az odáig és majd onnan tovább vezető utat. A korabeli magyar és cigány népzenét, amit ma - talán még mindig - van lehetőségünk autentikusként kutatni, bizony a klasszikus zenei romantika, a XIX. század elejének forradalmi hevülete és a környező népek kulturális hatásai is meglehetősen erősen táplálták; tiszta népzene nincsen tehát, tulajdonképpen azt is mondhatjuk, minden népzene valójában világzene. Ez az állítás még ma is merésznek hat, részben ennek mentén hasad ketté a népzene és világzene fogalma, a bartóki "tiszta forrás" ebből a  szemszögből nem létezik, ugyanakkor látnunk kell, hogy a gyakorló zenészek minderre nem gondolnak.

A következő három lemez jó példa arra, miként befolyásolta a városiasodás a népzenei környezetből kiszakadó zenészeket, hogyan jelenik meg zenéjükben a modern kor szelleme más-más módon, de láthatjuk azt is, hogy a mai folyamatok nem alakították ki olvasztótégelyként az egyívású zenét: hozzáállásban, stilárisan, játékmódban a korábbi időket meghaladó sokszínűséget tapasztalhatunk még a klasszikus formák esetében is. Vagy éppen a polarizáció lenne maga a világzene?


Csángálló: Fel az úton (Fonó, 2016)

A Csángálló megalakulása után hét évvel jelentette meg első lemezét, ami azt is mutatja, mennyire (nem) fontos egy jó élőzenekar számára a CD. Szándékosan nem koncertzenekart írtam, mert a hangfelvételen is átütő életerő sugárzik, elsődleges életterük nem a színpad, jól mozognak tereken őket hallgatva tényleg sajnálhatjuk, hogy a köztéri spontán zenélés itthon tilos. Ettől függetlenül nem vásári, nem mulatós zenét játszanak, szép, változatos repertoárt rögzítettek, a kilenc számban más-más karakterét mutatja a zenekar.

Bevallásuk szerint a moldvai és gyimesi csángók zenéje adja az ő zenéjük magvát, de hallgatva a lemezt, a Balkán felé, egészen délre, messze eljutva is szereztek beépíthető tapasztalatokat. Mert nyilvánvaló, hogy dalaik mögött személyes tapasztalás van, mert úgy sikerült sajátos stílusukat megteremteni, hogy a különféle hatások ellenére egységes az arculat, egyértelmű a csángállós íz. Csak feltételezés, de érzésre rögtön a nyitó szám címében (A viking vándor) ott a kikacsintás a zenekar svéd harmonikása felé, Johannes Olsson pedig visszakacsint. Olsson kiemelkedő dallamvonalat visz, a húzós tempó mellett pedig különleges társai a nyelvsípos fúvósok, a klarinét és a szaxofon (Gárgyán Zoltán és Sára Csobán) és nem lehet kikerülni a hatását az érdekesen hullámzó ritmusnak sem: mintha a frázis végekről egy-egy tizenhatod lecsippentésével törne meg a rafinált ritmika. Kiemelendő momentum, hogy a moldvai zene félmodern, a háború után kialakuló hangszereléséről, és a fúvósok dupla nyelvtechnikával való megszólaltatásáról van szó, ez tehát a kiindulási pont.
A darabok szerkezete olykor zavaros, ez viszont nem jelenti azt, hogy zavaró is volna a kissé kusza, egymásból olykor nem következő epizódok egymáshoz csatolása. Ez alól egyetlen kivétel a lehalkítással befejezett, török hatásokat mutató, a klarinét zurna-imitációjával elvarázsló Szultán, itt lehetett volna egy rendes véget kerekíteni. Úgy érezni, hogy a lazábban egymást követő részek az élő jelleget, a nagy habitust, az improvizatív karaktert mutatják be, ami az urbánus folkban is éltető erőként gördíti tovább a folyamatokat. A cimbalom nem a zenekar alaphangszere, a vendég Zimber Ferenc mégis fontos szerepet játszik, kellő erővel hozza a transzilvániai patterneket és ugyanígy megemeli a lemez egészét a Kocsma az út szélén énekesnői (Balogh Melinda, Kaszai Lili, Horváth Sári), amint szólóban, majd a fúvósokkal külön-külön duóban is húzza magával a dalt.
Két olyan számmal is találkozunk, amilyenekre aligha számíthattunk. Az egyik a Hora Swing, amelynek ragtime-os beütése váratlanul hoz új színt, a másik pedig a pszichedelikus záró szám, a Goa. Egy dorombbal megtűzdelt, orgonapontszerű alapharmónia felett szól a kaval, effekteket is hallunk és így lesz a partykultúra egyfajta kifordított refelxiója, amely az addigiakhoz képest kissé más irányból, kellő humorral foglalja össze a Csángálló urbánus folkját.

EtnoRom: Roma ízek (Szerzői kiadás, 2016)

Könnyű lenne azt mondani, hogy az EtnoRom a Kalyi Jag folytatása, a legendás zenekarnak egyfajta leszármazása. Ez a bő tíz évvel ezelőtti kezdetekkor talán igaz is volt, ma már azonban egy autonóm, saját szerzeményeket felmutató, új utat kitaposó zenekarról beszélhetünk. Balog József és Künstler Ágnes gyönyörű, párbeszédszerű éneke, kettejük összhangja a roma folklóron keresztül vezet bennünket a saját szerzeményekig. A szerzemények önálló karakterrel bírnak, mégis azt érezzük, hogy a hagyományos cigányvilág folyamatosan jelen van; a dalok egy részét, ha a - Szécsi Magdának köszönhető - szokásosnál magasabb irodalmi értéket nem tekintjük, akár autentikus cigánydalokként is hallgathatjuk.
Rögtön megkapó a tiszta hangzás, a szép, sallangoktól mentes keverés. Az album nagyszerűsége mégsem az egyszerűségre törekvő szerzeményekben és előadásban van, ez csak segíti kibontani a cigány identitás nagy kérdéseit, a megénekelt súlyos történeteket. Balogék annak ellenére tisztán látják a Fekete vonat "hagyatékát", hogy ők már városi zenét játszanak, ám a részben karácsonyinak tekinthető album Karácsony szent este című egyik húzó dala, annak dallama magában összegzi azt a világfájdalmat ("Egész világ ellenségünk"), amit az EtnoRom az énekléssel - legalább a lemez meghallgatásának idejére - orvosolni tud. Balog és Künstler énekhangja megrázó a maguk tisztaságában, és az ügyesen szerkesztett lemez záró számában összpontosuló katarzisig kézen fogva vezetik a hallgatót. A Képzelj el egy jobb világot kimondja, hogy Isten másnak teremtett és a himnikus előadás kellőképpen belső szemszögből láttatja a másságot.
Az EtnoRom autentikus és modern, városi hatásokból egyaránt táplálkozik, még manouche jazz elemeket is felfedezhetünk, miközben a kannát és a bőgőt is már a cajón helyettesíti. Gyönyörű szóló és csoportos ének, finom hangszeres megoldások írják le a zenét, amelyből kimagaslik a két énekes nem csupán zenei és szerzői teljesítménye, hanem a roma kultúrában megkerülhetetlen személyiségük.

Tokos Zenekar: Hallgassátok meg, magyarim... (Szerzői kiadás, 2016)

A Tokos Zenekar hagyományos táncházi zenekar...-nak tűnik. Fiatal srácok Kolozsvárról szimpatikus történettel, de ahogy a bemutatkozó riportfilmből kiderül, rájuk is hat a XXI. század. Mi lehet az ő feladatuk, képesek-e és kell-e egyáltalán megőrizni a hagyományt? Na és persze, van-e értelme ma megjelentetni egy új népzenei lemezt?

Valószínűleg csak a nagyvárosból látjuk relevánsnak e kérdéseket, Erdélyben élve, ahogy a lemezt hallgatva is, egyértelművé, hogy a mindennapi élet részét képezi a népzene. A dilemmákkal a fiatal zenekari tagok is tisztában vannak, a Hallgassátok meg magyarim azonban erős választ ad arra, hogy ami a vérünkben van, amit évszázadok óta magunkkal hurcolunk, attól nem fogunk egykönnyen szabadulni. És ha már ez a helyzet, érdemes a lehető legjobban muzsikálni! Kalotaszegtől elindulva több nagy néprajzi terület zenéjéből merít a Tokos, és mivel tudják, hogy a felvételt olyanok fogják elsősorban hallgatni, akiknek úgysem a mikroszkopikus tudományosság lesz a fő szempont, így bátran keverik is a stílusokat.
A prímet a szuper tehetséges Tókos Csongor Attila viszi, aki - ha a zenekar stilárisan újat nem is feltétlenül mutat - tempóban, artikulációban és a dallamot vezető könnyedségben könnyen lehet, hogy az új nemzedék hegedűs példaképe lesz hamarosan. Érdekes a harmonika jelenléte, de az igazán különleges húzás a lemez címadó dala, ami lényegében egy a'capella medley, amely himnikus felütéséből adódóan egyfajta kulcsa is ahhoz a világhoz, ahol a vallásos népének találkozik a népzenével, rámutatva arra, hogy a hagyományos népzenei együttesek jelenleg keresztút előtt állnak, és a fiataloknak, a Tokosnak és a hozzájuk hasonló tehetségeknek nagy feladatuk lesz megőrizni az értékeket, ugyanakkor alkalmazkodni is egy rohamosan változó világhoz.

A cikk megjelenését az NKA Halmos Béla Program Ideiglenes Kollégium támogatta.