Ez egy nagyon érdekes lemez. Nem úgy, hogy "hm, érdekes (izé, nem jó)", mert igen jó is, de fontosabb, hogy érdekes. (Jó lemez amúgy sokkal több van, mint érdekes, vagy legalábbis igazán érdekes, nem?)
Pedig első ránézésre nem kéne feltétlenül annak lennie. Cserepes Károly archív felvételeket használt, és látszólag, sőt, valójában is alig valamit tett hozzájuk. (Mint itt az interjúban elmondta, azért, mert "a zenekari hangzások tömörek, nehéz hozzájuk tenni bármit is.")
Szűrőkkel, zengetésekkel távolítja el és keni szét az eredeti felvételeket. Ki- és beúsztatja a különböző rétegeket, vagy nagy hirtelen - néha egészen ötletszerűnek tűnő módon - vág be valamit. Egyes dallamokat szorosan hozzájuk kapcsolódó elektronikus motívumok követnek, amelyek gyakran nem is lépnek fel az önállóság igényével; mondhatni élősködnek a népzenén. (A Grassland II elektronikus műmadárfüttye itt a kivétel.) Vannak szintiszőnyegek, amelyek gyakran összemosódnak a szétterülő zengetésekkel; valamint egyszerű, az eredetiségre nem törő ritmusok. Egyedül a záró Doina lép egy meghatározott elektronikus stílus, a house felé, hozza előre a ritmusszekciót és a szintetizátort, és tolja hátrébb, színező szerepbe a hegedűt.
Mégis, ennek a kevés eszköznek nagyon jellegzetes az eredménye. Ugyan látszólag dominálnak az archív felvételek, valójában a dalok sajátosságai (mondjuk a dallamok) feloldódnak, vagy inkább megszüntetve megőrződnek: a lényeg a hangzás, az egész (így kap értelmet a látszólagos ötletszerűség). Nagyon határozott hangzásvilága van a Blacklake-nek.
Illetve éppen az a lényeg, hogy nem "világ" ez, pontosabban nem világszerű. Inkább egy nézőpontról van szó, egy olyan helyről vagy nem-helyről, ahonnan ez a lemez hallja a világot - de maga kívül van ezen a hallott világon. De nem egy másikban: a kívüllét, a távolság a lényegi jegye, és éppen ezért nincs saját világa. Érdekes egyébként, hogy ahogy a lemezen gondolkodtam, ez így jutott eszembe, hogy hall, ugyanis az alkotás mozzanata nem hangsúlyos. Cserepes Károly nem tolakszik az előtérbe; nem mintha eltüntetné beavatkozásának a nyomait, egyszerűen nem ez a fontos.
Könnyen lehet mindezt egy tézis zenei kibontásaként értelmezni, tehát hogy a jelen a hagyományhoz való viszonyáról szólna a lemez, azt állítva, hogy még épp' hallhatjuk a hagyomány hangját, de már csak távolról, elmosódva, összekeveredve - de ez már nem a saját hagyományunk.
Azonban ez egyrészt nem lenne túl eredeti és érdekes, másrészt a Blacklake nem tesz ilyen általános állítást "rólunk", de talán még Cserepes Károlyról (az emberről, illetve a műalkotás szerzőjéről) sem. Inkább egy helyet mutat vagy teremt meg, ahonnan ez így hallatszik.
Ez (ilyen) zene, (amiben) a hangzás a fontos.
A cikk megjelenését az NKA Halmos Béla Program Ideiglenes Kollégium támogatta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.