Nem volt kérdés, hogy magyar zenészek nemzetközi érvényesülésével foglalkozó új podcastem első vendége a Muzsikás lesz, aki már 40 éve kitaposta az utat a nagyvilág felé.
A második is könnyen jött – a Devil’s Trade talán a legtöbbet turnézó magyar zenész manapság. Évi két 24-28 állomásos turné, nyáron sok fesztivál, és ezek 90%-a külföldön zajlik. És bár nagy ugrásnak tűnik a népzene után a metállal folytatni, mégsem az. Az első dal, amit hallottam Makó Dávidtól a MENT showcase fesztiválon, egy magyar népdal, amit akusztikus gitár kísér. Muzsikás pedig az egyik példaképe. Tehát a siker nyitja újra az egyediség.
Az egykori Stereochrist/HAW-frontember Makó szólókarrierében egyesítette a metálszíntéren eltöltött idejének tapasztalatait, az énekes-dalszerző hagyományt és a folkot. A magyar népdalkincs és az Appalache-hegység környéki blues ihletett ötvözetére (valamint a folyamatos nemzetközi turnékra) pedig az egyik legnagyobb európai metálkiadó is felfigyelt, így a The Devil’s Trade utolsó két lemeze a Season of Mistnél jelent meg.
A ljubljanai MENT fesztivál és konferencia kiváló alkalmat adott, hogy találkozzunk és beszélgessünk Dáviddal, aki kétszer is fellépett – egy szóló akusztikus koncertet adott a magyar delegáció fogadásán és egy rendeset a nehéz zenei helyszínen.
Néhány részlet a beszélgetésből:
Magyarországon a valódi értelemben vett turnézás nem létezik.
Nagy Európa atlasszal a kesztyűtartóban kellett eljutni a foglaltházakba.
Egy híres angol-svéd zenekar előtt léptem fel. Ők megnézték a koncertemet, utána odajöttek és mondták: „Pakolj, jössz velünk tovább a turnéra”.
A turné harmadik napján felkeltem a nightliner buszon és küldtem munkahelyemnek emailt arról, hogy kilépek.
A doom, stoner, sludge metal szcénában szocializálódtam, ugyanakkor a Radiohead volt a kedvenc zenekarom. A szóló zenélés volt, amiben igazán ki tudtam teljesedni. Nem úgy játszom, ahogy a metálosok.
A késztetés, amivel a hozzám hasonló zenészek működnek – ha nem csinálnánk, ha nem állnánk ki a színpadra, nem írnánk zenénk, akkor nem tudnánk funkcionálni. Ezzel a mentális állapottal a hátam mögött egy 3 hetes turné a világ legjobb dolga. Persze rengeteg nehézséggel jár, de azok eltörpülnek ahhoz képest, amilyen pozitív hatásai vannak.
Az igazi turnézás olyan, mint ha három héten keresztül minden este a kedvenc játékoddal kellene játszanod a számítógépen.
Meg vagyok lőve, ha receptet kell mondanom a befutásra. Ha megnézzük, mennyit változott a zeneipar az elmúlt néhány évben, be kell vallanom, hogy nem értek ahhoz, ami most folyik.
A nemzetközi piac is nagyot változott, főleg az utazási költségek. A kapható gázsik az egyharmadát érik el annak, amit egy éve lehetett elkérni.
Nagyon sok minden történt egyszerre, amiből egy is elég lett volna. Kevesebbet keresel, abból kevesebb jut hozzád a KATA megszűnése miatt és minden megdrágult…
2004-ben amikor elindultunk turnézni, nem volt pénzünk. Amit elénk raktak a foglaltházban, annyi volt az étel. Amit nem ettünk meg, azt vittük magunkkal.
Nem lehet folyamatos turnézás mellett családot fenntartani. A 90-es években öngyilkos feleségek, meg minden volt körülöttünk.
Az volt az álmom, hogy eljussak a holland Roadburn fesztiválra, közönségként persze. Sikerült eljutnom oda fellépőként, ötször játszottam ott.
Ha engem valaki megkérdezné, meddig marad meg így az élőzenei ipar, azt mondom, hogy 4-5 év. Ha ez így megy tovább, akkor csak a legnagyobb zenekarok fognak tudni kizárólag stadionos koncerteket adni, a zenélés meg visszakerül az eredeti formájába – az emberek a hozzájuk legközelebb állóknak zenélnek.”
Egy koncert számomra olyan, mintha elmennék egy terápiás ülésre, csak nem egy pszichológus ül velem szemben, hanem hatszáz idegen ember, akikkel nulláról indulunk, nekem pedig fel kell sorolni mindent, ami a legjobban nyomaszt. Ezzel pedig beismerem azt is, hogy van bennem gyengeség. A rock- és metálzenekarokban pont az ellenkezőjét kell sugallni: hogy te vagy a mindent elpusztító metálisten. Engem azok a zenekarok nyűgöznek le, amelyek ezt a sebezhetőséget a rockban, metálban is meg tudják jeleníteni, mint a Radiohead, a Neurosis, az Amenra vagy a Yob.
Olyan gyenge produkciókat lehet látni, hogy ha egy ember őszintén, pózok nélkül feláll a színpadra, minden szavát száz százalékig komolyan gondolja, és egy vállaltan kiszolgáltatott helyzetben előadja a legbelsőbb félelmeit, az kiemelkedik a mezőnyből.
Amikor eléred, hogy a tested énekesként hangszerré váljon, akkor hirtelen elkezdesz rezonálni és veled együtt minden a környezetedben. Na, az kábítószer. Hirtelen kinyílik a tér, te is nagyobb leszel, körülötted megnő minden, és a hangod betölti a teret. Ezt az érzést keresem azóta is az éneklésben.
A koncert előtt beszélgettünk Dáviddal a legendás Metelkova kulturális központban. A videóban láthatsz részleteket az előző napi akusztikus koncertjéről és a zenekari fellépésről, valamint egy klipjét.
A podcast elérhetősége a Spotify-on. Iratkozz fel, hogy időben lásd a következő részt!
A podcast az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program támogatásával készült.
fotó: Volume.Of.Voids
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.