Ritmus és hang

be local, think global

Kezdeni valamit a közhelyekkel

ph_vk_3k4a8713_photographedbygiorgosvitsaropoulos-001.jpg

A világzene nagyon tudja a „Jaj, de elmennék oda” érzését nyújtani. Ha meghallgatjuk, pontosabban ha már csak az első hangjait meghalljuk a The Soul of Epirus lemeznek, ez az érzés fokozottan nyilall a szívünkbe. Görögország történelmi tájairól ehelyütt nehéz lenne bármiféle bölcsességgel szolgálni, ezért a lemez előadói által megidézett Epiruszról legyen most elég csak annyi, hogy Dodona.

Ma már természetesen nem a 3-4 ezer évvel ezelőtti emberek és kultúra léteznek Görögországnak ezen az észak-nyugati tájékán, ám az antikvitás nyomai a koncertpódiumra kívánkozó epiruszi nép-, folk-, világzenében (tetszés szerint ki-ki választhat magának, ugyanis erre a zenére mindegyik terminus érvényes) is tetten érhetőek.

Ugyancsak világzenei közhely a párbeszédre hivatkozni, azonban itt a két főszereplő az egymással folytatott értő kommunikációt valódi tartalommal tölti meg és önti a diskurzus formájába. Ezt támasztja alá az epiruszi klarinét élő legendájának, a 85 esztendős Petroloukas Halkiasnak elbeszélése arról, hogyan fedezte fel magának társnak a lantos Vasilis Kostast: „Mikor találkoztunk, némi gyakorlás után belém hasított, hogy ugyanazt csinálja lanton, mint amit én klarinéton”. Mindez Bostonban történt, Halias ugyanis világpolgár: a háború után az USA-ba emigráló apját követte a hatvanas években, és csak a nyolcvanas években tért vissza Görögországba, Delvinaki faluba, ahonnan elindulva a korai éveiben még az epiruszi klarinétzenét a múlt század elején megújító Kitsos Harisiadistól is tanult.
Kettejük muzsikája valóban egyívású, a kilenc szerzemény, vagy - annak ellenére, hogy csak az utolsó, maratoni szerzeményben van ének - nyugodtan mondhatjuk, hogy dal egységes képet sugároz, szépen mutatják be a homogén epiruszi zenei hagyomány. A homogenitás azonban csak a formára, a megszólalásra, a dallamlejtésre érvényes, mert amit most mi kikristályosodni hallunk, számos egyéb balkáni behatás eredménye, és ahogy fentebb említettük: az antik modális hangsorok is megjelennek.
Halkias még így idő korában is gyönyörűen, autentikusnak ható módon képviseli a portamentáló klarinétjátékot, a fojtott pianótól csupán a mezzo fortéig jut, mégis teljes érzelmi skálát járunk be vele. Kostas briliáns játéka nem tolakszik, ugyanakkor sok ismert lant-előadásmódhoz képest a líraibb megközelítésekben is feszes marad. Az ő játékátkevésbé érzem autentikusnak, ő már magasfokú tanulmányok során sajátíthatta el a hagyományokat, ennek köszönhetően viszont jól hallhatóan sajátos ízeket is megjelenít zenéjükben. A „The Soul of Epirus” magával ragadó, gyönyörű album, aminek igazi erénye az unikális klarinétjáték.

***

A Muzsikás és az Amadinda közös lemeze egy jó nagy „ezmiez”. A felvétel a 2017 decemberében tartott karácsonyi Muzsikás koncerten készült a Müpában, ahol az Amadinda volt a vendég fellépő. A lemezborítón nem hangsúlyozzák, hogy koncertfelvételről van szó, és ismerve az együtteseket, meghallgatva a CD-t, azt kell mondani, különösebb szükség erre nincs is. Hiszen mindkét zenekar külön és együtt is minimum lemezminőségben képes játszani, döbbenetes előadói minőséggel találkozunk így az élő felvétel során is. Hogy aztán mennyire megerőszakolása a Párhuzamok és kontrasztok lemezcím annak, hogy volt egy közös koncert? Hát eléggé.

A világzene újabb két közhelye szerepel a lemezcímben, ami nyilván utólagos találmány. Hogy bizonyos zenék párhuzamban állnak egymással ugyanúgy igaz a nagy tét nélküli univerzumban, mint az, hogy kontrasztban is vannak. Rengeteg igazság van mindkét megállapításban, de egyik sem a lényegről szól és talán bele se gondolnak a zenészek, hogy ilyen címválasztáshoz tényleg be kell bizonyítani, mi párhuzamos és mi áll kontrasztban. Ez az, ami nem sikerül a lemezen, és ez még akkor is szembetűnő hiátus, ha a Muzsikás és az Amadinda úgy játszik, ahogy talán senki más ebben az országban.
Komolyabb találkozási pontok nincsenek, csak helyenként érintkeznek a magyar és az afrikai zenék, a két együttes inkább csak magában játszott néhány közös pillanatot leszámítva. A mbíra mellett jól szól a visszhangosított gyimesi furulya, a nyitó és záró számban hatásos a folyamatos hang, amire bármi rájátszható, misztikus világ tárul elénk, megkapó és csodálatra késztető, amint Bojtos Károly és Holló Aurél európai fül számára megfoghatatlan metrumú xilofonzenét játszik Malawiból, ahogy a gaboni darab meg szinte beszippant. Ám ha egy lemezre egységként tekintünk, akkor az itt hallható műsor kevés, nem jön létre új minőség és ott állunk tanácstalanul a kitapintható szándékok célba nem érése után.

(Petroloukas Halkias és Vasilis Kostas: The Soul of Epirus -Technotropon, 2019; Muzsikás & Amadinda: Párhuzamok és kontrasztok - Fonó, 2017/2019)

rh_tamogatas.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr8615456674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő