Ritmus és hang

Sivatagi blues és AutoTune-rapperek, bollywoodi filmzenéket másoló érzelmes nigériai robotdalnokok, tuareg női gitárosok, sosem volt afro-new age - a Sahel Sounds az egyik legizgalmasabb kiadó, a világzenében és azon kívül. Áttekintésünkből még az is kiderül, hogyan lehet megcsinálni a Purple Raint azon a nyelven, amiben nincs szó a purple-re.

Sokkoló! Dobgép és AutoTune a sivatagban!

Egy tapasztalt zenehallgatót érnek még meglepetések, vagy nagy baj, ha nem; viszont a sokk, az szükségszerűen egyre ritkább lesz, és egyben egyre becsesebb is. Éppen ezért emlékszem máig, hogy 2010-ben tényleg sokkolt, amikor találkoztam a Music From Saharan Cellphones című válogatással. A Sahel Sounds nevű - akkor még főleg - blog szerzője, Christopher Kirkley rakta össze olyan zenékből, amik ott, a Száhel-övezetben, a Szahara és a szavanna határán népszerűek. Mint a válogatás címe is mutatja, ezek a zenék mobiltelefonról mobiltelefonra, memóriakártyáról memóriakártyára terjednek, egymás közti csereberével vagy internetkávézók közvetítésével.

Sivatagi blueszal indul, amiben dobgép hallható! (Tinariwen a szám címe, az előadó a Group Anmataff.) Később az igencsak kezdetleges dobgépek mellett megjelennek az olcsó szintik, ám még megrázóbb, amikor Mdou Moctar számában a sivatagi blues jellegzetes ritmusának dobgépes változata és felismerhető "afrikai" gitározás fölött agyon-AutoTune-ozott ének szólal meg.

Ha kicsit belegondolunk, nem is az az igazán megrázó ebben, hogy nahát, ott a Szahara szélén is szólnak a dobgépek, szintik és AutoTune - ezt azért lehetett legalább sejteni, például mert ekkoriban már bőven tombolt a global bass / ghettotech láz, ami a világ különféle helyeinek lokális elektronikus zenei mutációit kapta fel és vitte be a nyugati (underground) köztudatba. (Ennek történetéről bővebben itt írtam.) Meg persze amúgy is lehetett tudni, hogy a világsztárokat tényleg majdnem mindenhol hallgatják és utánozzák.

De az ember fejében két külön helyen volt a nyugatmajmolás és a gyökerek őrzése, és úgy képzelte, hogy ezek nem keverednek. Tulajdonképpen itt sem "keveredtek", hanem ezek zenészek és hallgatóik egyszerűen nem ebben a paradigmában gondolkodnak a zenéről; számukra nincs ez a két külön dolog, amiket aztán össze kéne keverni. Ezt a miénktől nagyon különböző hozzáállást ilyen nagyon nyilvánvalóan hallani: ez az igazán sokkoló.

A válogatás komoly karriert futott be: írt róla a Guardian, a Pitchfork, és azóta is elő-előkerül. Például a Huffington Post Christopher Kirkley-vel készült 2013-as interjúja is azzal a címmel próbál vonzani, hogy Ilyen mobiltelefonos zenét még nem hallottál - ebben egyébként Kirkley azt mondja, hogy pont az említett Mdou Moctar-szám a kedvence a katalógusából, az őrült AutoTune-nal. Hozzáteszi: "nagyon misztikus volt az egész, mert a szám ott volt minden egyes telefonon, mindenki ismerte, de azt senki nem tudta, hogy kinek a száma". (Az mp3 fájlok adatait az említett internetkávézók néha saját reklámjaikkal torzítják.)

Egy gitár, egy felvevő

Christopher Kirkley először 2009-ben utazott Afrikába: mint itt részletesen elmeséli, egy irányba vett jegyet, és nem voltak konkrét tervei, csak volt nála egy jó minőségű digitális felvevő, és egy gitár. Utóbbi nagyon jó belépő volt a helyi zenei világba: "gyakran állítottak meg és barátkoztak össze velem zenészek, csak azért, mert látták, hogy gitár van nálam". Eleinte készített felvételeket a közös jammelésekről, de aztán Alan Lomax gyűjteménye által inspirálva inkább csak rögzítette azt, amit hallott. Kezdetben csak a blogjára töltötte fel ezeket a felvételeket, és érzékletesen, izgalmasan írt a kalandjairól; aztán lemezkiadó lett a Sahel Soundsból.

Egy interjúban az újságíró felveti, hogy Alan Lomax valószínűleg nem vett volna fel olyasmit, mint ami a Sahel Sounds tuareg gitárzenét bemutató válogatásán szerepel: egy Hey Joe-feldolgozást. Kirkley ezt válaszolja: "Szerintem Lomax felvette volna. Az írásai alapján úgy látom, hogy pont ez érdekelte őt - nem szeretném az 'autentikus' szót használni, szóval úgy mondom, hogy olyan felvételeket akart készíteni, amik bemutatják, hogy mi történik. Ha döntéseket hozol arról, hogy mit veszel fel és mit nem, akkor máris létrehozol egy szűrőt, azt mondod, hogy ez a kánonba tartozik, ez pedig nem. És kívülállóként - olyasvalakiként, aki nem ebből a kultúrából jön -, minden olyan döntésem, amit arról hoznék, hogy mi tartozik bele a populáris zenébe, egy előítélet erőltetése volna. Úgyhogy ahelyett, hogy azt mondanám: 'ez reprezentatív', 'ez hagyományőrző, ez nem az', inkább csak felveszem, amit hallok, aztán az emberek eldöntik, hogy ebből mi része a kánonnak. Ez a hallgatón múlik." Kirkley személyes honlapján így jellemzi magát: "zenearchiváló / gerilla etnográfus / szürrealista"; az akadémiai etnomuzikológiához fűződő viszonyáról itt van vele egy izgalmas interjú. 

Amit a bevett világzene felől könnyebb megközelíteni, és amit nem

A Sahel Soundsnak már mintegy 50 kiadványa van; eleinte mind a Bandcampen volt megtalálható, ezen kívül kaphatók (voltak) vinyl vagy kazetta formátumban; mára a Bandcampen a kiadványoknak általában csak egy része hallgatható itt meg, viszont minden stream oldalon fent vannak.

A lemezek egy része azért különösebb megrázkódtatás nélkül fogyasztható azoknak, akik a világzene felől jönnek - ilyenek például Mdou Moctar általában azért nem AutoTune-ban fürdő lemezei; a kologo zenét bemutató válogatás (ennek a műfajnak legismertebb képviselője, King Ayisoba a Glitterbeatnél is megjelentetett egy albumot, és járt Budapesten is, sajnálatosan alacsony érdeklődés mellett). Vagy éppen Idassane Wallet Mohamed csodálatos, megbabonázó lemeze, az Issawat.

Szintén bátran ajánlható azoknak, akik mondjuk a Tinariwen és társai felől érkeznek, az eddigi legutolsó kiadvány, a Les Filles de Illighadad hipnotikus szépségű albuma. Ez ismét egy másfajta szempontból mutat rá arra, hogy mennyire nem stimmelhetnek a megrögzött megközelítéseink. A zenekar különlegessége, hogy vezetője, Fatou Seidi Ghali a nagyon kevés női tuareg gitárosok közé tartozik: ezen a hangszeren hagyományosan csak férfiak játszanak. Ugyanakkor amikor női gitárosoknak és basszusgitárosoknak szóló She Shreds magazinban az a róluk szóló cikk címe, hogy "forradalmasítják a tuareg zenét", akkor egészen másról van szó, mint mi gondolnánk: nem a férfi-női vonalról, hanem arról, hogy gitárra írnak át hagyományosan a tende nevű, vízzel töltött dobbal játszott dalokat. (Tende a zenés-társas-társadalmi esemény neve is.) A tendén egyébként játszanak nők, tehát nincsenek "kizárva" a zenélésből.

A She Shreds interjújában a többszörös nyelvi áttételen keresztül Fatou azt mondja, hogy "az emberek szeretik a zenénket", és (feltehetően) büszkén azt, hogy "azt mondják, hogy gyönyörű vagyok gitárral a kezemben". Szó sincs arról, amire rutinszerűen gondolnánk, hogy "a hagyományt bátran megkérdőjelező gitáros nőnek meg kell küzdenie a közösség előítéleteivel" stb. Kirkley blogján írt találkozásáról egy másik női gitárossal, Mariam Ahmeddel. "Alig leplezett kérdések sorával próbálok kipréselni belőle valamit a tuareg gitárosok nemi dinamikájáról - "nehéz nőként gitárosnak lenni?" -, de ő csak vállat von és a fejét rázza. Kezdem gyanítani, hogy a női gitárosok képzelt konfliktusai engem sokkal jobban foglalkoztatnak, mint bárki mást. Később Mdou leszögezi, hogy a zenéléssel kapcsolatos problémák és tiltások inkább osztályalapúak." Az említett, az etnomuzikológiával kapcsolatos viszonyát tárgyaló interjúban így gondolta ezt tovább: "Azt kérdezem magamtól: tényleg olyan nagy szám, hogy ő egy női gitáros? Lehet, hogy azért nem tudok közelférkőzni a válaszokhoz, mert férfi vagyok, vagy mert külföldi vagyok? Ilyen kérdéseken gondolkodom, és nem igazán találok rájuk válaszokat."

A Sahel Sounds másik fajta kiadványa az, amivel a világzenén, no meg bármilyen nyugati zenén edzett fül jóval nehezebben tud mit kezdeni; a kezdetleges elektronikát bőségesen alkalmazó, de egyben hallhatóan a helyi hagyományokhoz, az ezeken felnőtt közönség igényeihez alkalmazkodó zenék. Ilyen a Balani Show Super Hits, ami Mali városi utcai bulijainak zenéjét mutatja be; Mamman Sani "kozmikus szintire" átírt folkballadái; Pheno S. AutoTune-rágógumi-rapje; Jeich Ould Badu és Ahmedou Ahmed Lewla lant - szinti-dobgép duója (a kiadó leírása: "drogok nélküli barokk rave a Szahara ege alatt"); az Észak-Mali rapzenéjét bemutató válogatás. És a legeslegfurább zene, amit valaha hallottam: a Bollywood bűvöletében élő nigériai filmipar (Kannywood) álindiai-afrikai zenéi, érzelmes robotvokálokkal, frenetikus tempójú dobgépekkel, elképesztő szintihangzásokkal.

Az AutoTune egyébként nemcsak a Száhel-övezetben jelent meg; Kirkley az NTS online rádióban csinál egy műsort AutoTone the World címmel (itt lehet meghallgatni a válogatásait), és egy rövid ideig kazettakiadót is működtetett ezen a néven.

Eső, ami kék és van benne egy kis piros is

Persze nyilvánvaló, hogy akármennyire hűen akarja visszaadni azt, hogy "mi történik", az etnomuzikológus mindenképpen válogat és szűrőt alkalmaz, ráadásul a felvétel és terjesztés puszta tényével be is avatkozik a rögzíteni kívánt valóságba (lásd alább). A Sahel Soundsnak vannak ezen túl olyan projektjei is, amelyekben Kirkley nyilvánvalóan társalkotó szerepet tölt be. Az egyik ilyen, hogy forgatott egy filmet Akounak Tedalat Taha Tazoughai címmel: ez a Purple Rain - és részben a The Harder They Come című jamaicai, Jimmy Cliffet sztárrá tevő - film átültetése a tuareg gitáros színtérre. A főszereplő Mdou Moctar "megpróbál felülkerekedni a féltékeny zenészekkel folytatott vad küzdelmekben, családi konfliktusokat leküzdeni, a szerelem bonyodalmait kiállni, és legyőzni legnagyobb ellenfelét - saját magát" -szól a "rock-u-drama" szinopszisa. Az ötlet van olyan erős, hogy a filmmel rengeteg cikk foglalkozott, bemutatták sok fesztiválon.

Kirkley azt írta a Kickstarteren, ahol a pénzt gyűjtötte a filmre, hogy helyi fiatalokkal dolgozták ki a történetet, hogy hűen mutassa be egy gitáros konfliktusait; és hogy "a tuareg közönségnek szól" a "résztvevő etnográfiai filmkészítés" eredménye. Ugyanakkor bevallja, hogy az alapötlet - ami viccnek indult - eleve nem jön át a megcélzott közönségnek, hiszen például Prince-t alig ismerik. Árulkodó maga a film címe is, hiszen a tuaregek nyelvében nincs szó a lilára (vagy bíborra), ezért így adták ezt vissza: Eső, ami kék és van benne egy kis piros is. Ráadásul ez az első tuareg nyelvű film (5 dollárért itt nézhető meg).

Azóta elkészült a második film, a Szaharában az elveszett várost kereső gitáros fantasztikus kalandjairól, és tervben van egy még viccesebben hangzó vállalkozás: a Titanic remake-je a sivatagban. Ezt a helyi fiatalok találták ki, akik nagyon szeretik az eredetit, azon nőttek fel. "Meg is írták a forgatókönyvet, amiben a hajót egy menekülteket szállító teherautóra cserélték, ami nekiütközik egy, a homok alá temetett sziklának" - mondta Kirkley.

Másféle beavatkozás volt az Uchronia: Field Recordings from Alternate Realities című kiállítás ("átmenet a konceptuális művészet és a kísérleti etnográfia között"), amit Maciek Pozoga fotóssal és helyi művészekkel, zenészekkel, sci-fi-rajongókkal, amatőr filmesekkel készített Kirkley. A koncepció az, hogy azt a fiktív Bamakót "dokumentálják", ami lehetett volna a városból, ha II. Abubakari, Mali 14. századi uralkodója fedezi fel Amerikát. A fiktív "field recordingok" megjelentek lemezen is, ami önmagában nem olyan érdekes.

Viszont ebből lett a Sahel Sounds egyik, legalább konceptuálisan legizgalmasabb lemeze. Luka Productions (aki sok rapperrel dolgozik, és a Sahel Soundsnál kijött ilyen stílusú saját lemeze a legjobbak közé tartozik ebben a műfajban a katalógusban) a kiállítás egy fiktív jelenetéhez írt zenéjéből indult ki. Ebben egy bamakói taxisofőr a new age pozitív gondolkodást serkenteni hivatott zenéit hallgatja. Az ötletből lett egy teljes album, amihez inspirációként Kirkley mutogatott new age- és library music-lemezeket, korai elektronikus zenéket a producernek. Az eredmény egy nagyon fura, egyszerre nyugtató és a "mi a fene ez?" kérdéssel nyugtalanító lemez, ami ráadásul egy nagyszerű számban egészen táncosba fordul. (A lemez egyébként a Boomkat 2017-es listáján top 10-be került.)

A Sahel Sounds hatása a helyi zenére

A Sahel Sounds sok interjúban, cikkben úgy szerepel, mint a kiadó, ami "megmutatja a Nyugatnak" ezeket a zenéket, amiket enélkül biztosan soha nem hallhattunk volna. Ugyanakkor az internet ezen a téren hatalmas változást hozott. Kirkley azt mondja, hogy kiadóját jól ismerik már a régióban, és bár vinylt, kazettát ott nem vesz senki, a kiadványok népszerűek, úgyhogy be- vagy visszakerülnek a "helyi mp3-hálózatokba". Így a kiadott zenészek egyre ismertebbek lesznek. Mdou Moctar például ismeretlen volt (miközben a számai telefonról telefonra jártak), most meg Európában és az USA-ban turnézik. Fatou Seidi Ghali (Les Filles...) pedig egyenesen azt mondta, hogy "Christophertől tudjuk, hogy milyen fontos, hogy rendes felvételeid legyenek. Itt mindenki a telefonjával csinál felvételeket, és nem kap utána semmit. Én pedig most már pénzt keresek a zenéléssel. Pedig itt a lányok nem dolgoznak, még a városi lányok nagy része sem."

Christopher Kirkley és Mdou Moctar:

 Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!