A Vágtázó Csodaszarvas hat év kihagyás után megjelent új lemeze csak látszólag olyan, mint az előző, miszerint "sámánrockolás sok-sok népihangszerrel". Valójában egy másik képlet írja le a dalokat.
Először is mutatok egy számot:
Ez a Vágtázó Csodaszarvas 2011-es, Csillaglovaglás című lemezén szerepel, ami a zenekar eddigi csúcsműve volt. Ezen tudták a legjobban levetkőzni a "Vágtázó Halottkémek, csak akusztikus népi hangszerekkel" jelleget, ami még akkor is másodlagos frissességűvé tette a zenekart, amikor jobban sikerült is megvalósítani (a Végtelen Ázsia című második albumon, 2008-ban). A nagy trükk az, ahogyan a fő dallam mögött ott kavarog és örvénylik az a rengeteg, ilyen-olyan népi hangszer. Ez olyan energiát, feszültséget és mélységet ad a zenének, ami tényleg nem a torzított gitár pótléka. Még azzal együtt is, hogy a koncertfelvétel megszólalása messze van a jótól, lehet ráhagyatkozni az összkép által nyújtott sodrásra, vagy belefeledkezni a részletekbe. (A Gyönyörű vágy amúgy az Aláírhatatlan történelem című VHK-klasszikus változata.)
Na most ezt a nagy felismerést, amit a hat évvel később megjelent Örömtüzek a világ tetején lemezre majdnem teljesen elfelejtette a Vágtázó Csodaszarvas; némi maradványa a Fenn a viág tetején című számban hallható. A bevezetőket - amik rendre a legjobb részeknek bizonyulnak, bár intró jellegüket levetkőzni nem tudják - leszámítva mindegyik szám leírható a következő képlettel:
jobb esetben üvöltözés, rosszabb esetben hamis ének + sámándobolás + népi nyenyerészés.
Már bocsánat, de ez utóbbit tényleg nem lehet másként mondani. A dallamok sajátosságai eltűnnek, annyi marad belőlük, hogy ŐSI DALLAM! - annyira, hogy ha valaki azt mondaná, hogy egy dallamot többször felhasználnak, inkább elhinném, mintsem újra meghallgassam. És eltűnnek a hangszerek sajátosságai is, egyetlen süvöltésbe olvadnak össze (ami meg nem, az legfeljebb a háttérben pilinckázik), ami olyan fárasztó a fülnek, hogy kifejezetten megterhelő még két részletben is végignyomni ezt az 52 percet. A sámándobolásban sincs semmi, ami lényegileg megkülönböztetné az egyiket a másiktól; az üvöltözésnek meg van szövege, de azt meg hallgassa az, akit érdekelnek Grandpierre Attila látomásai. (Megemlíteném azért, hogy a Szikambriában rémes prozódiája még a magyar könnyűzene mezőnyében is ki tud tűnni. A cím innen vett idézet.)
A fent említett, kicsit a régi megközelítést megtartó számon kívül ott van még kivételnek a Tündérvilág sejtelmes-misztikus lassú darab, aminek komolyan vehetőségéről sokat elárul, hogy két perc után így lép be a szokás szerint hamis Grandpierre Attila: "beee - beee - beee - belső fény".
Viszont még soha nem fordult elő velem, hogy akusztikus hangszerekkel játszott zenét hallgattam az autóban, és azt hittem, hogy szirénázást hallok, de ez csak a zenében volt.
Vágtázó Csodaszarvas: Örömtüzek a világ tetején (Fonó, 2017)
Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.