Hosszú ideig rendszeres volt az augusztusi erdélyi utunk, az idén is csak a járvány állított meg minket. A kirándulás mindig a kalotaszentkirályi vagy a válaszúti néptánctábor végére esik. Pedig a két kultúra, amit a két – jó másfélórányi járásra lévő – település képvisel, ég és föld, mondanák a szakértők. Egyik Kalotaszeg, a másik Mezőség, ezen belül Kis-Szamos völgye.
Ilyenkor mindig meglátogattuk Kallós Zoltánt válaszúti birodalmában, annak is legkisebb épületében, az ő ízlése szerint épített kis kétszobás házacskában. Ha meglátott, mindig azt kérdezte: egyedül jött, Anikó? Sosem mentem egyedül, miért is mentem volna, nem is tudom, kit szeretett volna még mellettem látni… Ezt már nem tudjuk meg soha, akkor nem kérdeztem, Zoli bácsi pedig pár éve már nem válaszol.
Pedig lennének kérdések annak ellenére, hogy én rengeteget faggattam. Általában magvas válaszokat kaptam. Érdekes módon, akárhogyan is fogalmaztam, válaszában mindig arra biztatott, menjek, keressek, gyűjtsek, van még mit, még most is. Ha az ember úgy közeledik hozzájuk, megnyilatkoznak – tette hozzá. Hát ő úgy közelített mindenkihez, mert hatalmas anyagot, mintegy 14.000 adatot talált meg és rögzített az örökkévalóságnak. Megvetette az alapját a hasznos, értékes és emberséges magyar nyelvű oktatásnak is a válaszúti egykori Kallós birtokon. Igaz, ma már – mert a praktikum is része gondolkodásmódjának – románul is tanulnak az itt lakó szórvány magyar gyerekek, mert Trianon tragédiája 100 éves. Visszafordítani nem lehet, viszont élni kell.
Kallós nem úgy gyűjtött, ahogyan azt a naiv városi (ld. később.) hiszi, tehát nem kívülállóként és főként nem idegen érdeklődőként. Úgy gyűjtött, ahogyan más a levegőt veszi vagy csak egyszerűen él. Életformája volt ez. Elsősorban a dalok érdekelték, de minden másra odafigyelt, a hiedelmekre, a tárgyakra, viseletre, szólásokra. Gyűjteményéből a Kallós Alapítvány világszínvonalú múzeumot működtet Válaszúton.
A Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjtemény 2010-ben nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. Tisztaszobákat látunk, falvanként rendezve, amelyeken keresztül nemcsak a ruhák, de a tárgyak és a hímzések is megismerhetőek.
Mintegy 6000 darabból áll ez a gyűjtemény, a Mezőség, Kalotaszeg, Gyimes és Moldva magyar emlékei, de az erdélyi román és szász néprajzi csoport tárgyai is láthatóak.
De van itt hely a népzenei felvételeknek, videoknak, könyveknek és Kallós fotóinak is. A Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívuma most ezekből adott közre egy remek válogatást, nem kevesebb mint 11.000 fényképből szemezve. Ennek története mintegy 20 évre tekint vissza, azóta folyik a felvételek átvétele. „A fotók 1956 és 1983 között készültek, az Andrásfalvy Bertalannal, Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel közösen végzett erdélyi, valamint saját moldvai gyűjtőútjai alkalmával” – írja az oldal. Mintegy 450 alkotásból áll a válogatás. (Az oldal itt érhető el)
A másik, amit sokszor hallottam Kallóstól: ismerjük meg és terjesszük a magyar népdalt. A hangsúly az ismerjük meg-en volt. Mikor elmondtam neki, hogy a Kodály tanítvány népzenekutató, Járdányi Pál munkásságát kutatom, és éppen a Válaszúthoz közeli Kidébe igyekszem ezügyben, emlékeket keresni, csak a lakodalmi rigmust idézte: Kide, Kide, büdös Kide, sz..ni kéne a közepibe… Említette, hogy nem jó helyre ment Járdányi, nem jól választott. Nem védtem meg az akkor, 1941-ben 21 éves fiatalembert, aki kihasználva a 2. bécsi döntés utáni helyzetet futott gyűjteni, mások tanácsára éppen ebbe az akkor nem is olyan kicsi faluba. Miután zsák település, tehát csak egy bejárata van, ami kijárat is egyben, azt hitte, minden régi és értékes lesz, amit itt talál. Sajnos nem így volt, éppen elzártsága miatt a lakosok előszeretettel jártak Kolozsvárra, Szamosújvárra dolgozni, hogy megélhessenek. Ez pedig hozta magával a zenei kavalkádot és a régi dalanyag elvesztését ill. újabbra cserélését. Mindezzel együtt néprajzi doktorátus és egy máig is jól használható monográfia lett az eredmény. Járdányi később a népdalok rendszerezésében alkotott igazán világraszólót.
Szintén Kallós mondta egyszer: Én akármit nem gyűjtöttem fel. A minőségre törekedtem, úgy az anyagban, mint hangzásban, mind szövegben. Igyekeztem a legjobb adatközlőket kihalászni, minél rafináltabb előadót, mert azért ezekkel az emberekkel sok probléma volt. A legtöbbjük, különösen a moldvaiak, analfabéták lévén, rögtönöznek. Hát ilyen nehézségek is voltak. Igaz, már Kodály leírta naplójában, közel 100 évvel korábban: Csak a naiv városi hiszi, hogy a népdalgyűjtés útja virághímes mezőkön vezet át. Nem, nem virágokon sétál a gyűjtő, és éppen ezért kell nagyon értékelni ezt a munkát. Vajon hány visszautasítás, elküldés, kiátkozás bújik meg a sok pentaton dallam között?
Nemrégiben jelent meg a Kallós Archívum 26. darabjaként a Férfiének c. CD. 35 dalt hallunk rajta Kallós és munkatársai gyűjtéséből. (Férfiének. In memoriam Kallós Zoltán. CD - Kallós Alapítvány. Válaszút, 2018)
A dalok bejárják a Mezőséget, Kalotaszeget, de van szilágysági, Küküllő-vidéki, moldvai és nem is kevés gyimesi dallam is. Az előadók idevaló férfiak, akik 1887 és 1985 között születtek és kettő kivételével, hangszer kíséret nélkül dalolnak azon a hangon, ami a legtermészetsebben bukik fel belőlük, mentesen minden sallangtól. Elismerést nem remélve őszintén, igazán énekelnek. Zoli bácsi kezdi, hiszen ő kutató és adatközlő is egyben. Úgy énekel, ahogyan nagyanyjától, édesanyjától tanulta, ahogy a szomszédos parasztgyerekek énekeltek. Csak ő nem felejtette el ezt a módot akkor, amikor kiművelődött az iskolákban. Tudása hatalmas, előadói képessége pedig bámulatosan hagyományos. Ismét Kodályt idézem, aki azt állította, hogy főleg nőktől lehet gyűjteni. Ők jobban vigyázzák a hagyományt. Ez a lemez rácáfol erre. A férfiak is ugyanolyan átéléssel, érzésekkel adják elő a régi szövegeket és dallamokat:
Jaj, de bajos egy párnára feküdni
Ketten, ki egymást nem szereti.
A párnának a két vége elszakad
A közepe tiszta újan megmarad.
Vagy:
Azt gondoltam, még a világ
Mindig ég a gyertyavilág.
De már látom, hogy elalszik
Az én rózsám rám haragszik.
Ezeket a képeket átélve könnyen bukik fel az emberben a sokat emlegetett patron: régen milyen jó volt, tudtak még így beszélni, gondolkodni. Tényleg jó volt? Érdemes ezen elgondolkodni mondjuk egy gombnyomásra érkezett kávé mellett. Nem mellesleg ezek a dalok nagyrészt ma is élnek, vannak, akik még mindig természetes életerőként használják őket. Arról ne is beszéljünk, mikor is volt az a bizonyos régen.
A lemez harmincöt dala ezt a meghatározhatatlan régiséget sugallja. Száz éve, vagy ezer? Ki tudja. A dalok közül harminc valóban a magyar népzene régi rétegéhez tartozik, csak öt az új stílushoz, amelyeknek keletkezése a 19. század utolsó harmadától datálódik. Ez utóbbi nem lényeges információ, mert szépségüket nem ez határozza meg, ám igazi népdalkedvelő nem tudja ezt nem észrevenni.
A sok szép magyar népdalt tartalmazó lemezt Vakler Anna és Németh István szerkesztette (utóbbi a remek technikai rekonstrukcióért is felel). Felelős kiadó Balázs-Bécsi Gyöngyi.
Mitől szép, mikor szép egy népdal? Ha meghallgatása, eléneklése után, vagy ha csak eszünkbe idézzük, mások leszünk vele, mint nélküle voltunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
