Ritmus és hang

A Vujicsics és Szörényi Levente - forrás: fatemplomfesztival.hu

„Vannak rég várt, elkerülhetetlen találkozások” - kezdi vallomását a Vujicsics zenekar a Hej, barátom, együtt indulok veled című, Szörényi Leventével közösen készített lemez kísérőfüzetében, amely már a hanganyaggal való megismerkedése előtt valamiféle lassú, életösszegző nosztalgiába tereli a hallgatót, amely a zenehallgatás során is végig ott őrködik, beleül azokba az emblematikus, korszakalkotó dallamokba, amelyek egy különleges sorsot megélt generáció kulturális felnevelődéséhez adtak alapot, és ma is érezhető hatásuk, még ha erről nem is tudunk.

Úgy gondolom, hogy a Vujicsics együttes és Szörényi Levente, illetve az Illés sok párhuzamot rejtő pályájának összegzéseképp készült lemez esetében igazán érvénybe léphet az az elképzelés, miszerint egy hanganyagról nem kell és nem is lehet csak zenei, zeneesztétikai szempontból véleményt formálni. Hiszen az a zene, amit ezen az albumon hallunk, tulajdonképpen – objektíve – sem nem jó, sem nem rossz: inkább egy kultúra, egy korszak, egy gondolkodásmód, egy világnézet maga, így elkerülhetetlenül felülkerekedik a történeti háttere.

Sokszor elgondolkodom, van-e magyar zenei közízlés, és van-e olyan, hogy magyar (könnyű)zenei kultúra. Ha létezik e két jelenség valamilyen formában, összefüggésben állnak-e egymással, van-e közös múltjuk és a jövőben megtartják-e magukban azokat a jellemzőket, amik magyarrá és amik kultúrává teszik őket? Nyilvánvaló, hogy a népzene szerepe ebben a témában tényleg kikerülhetetlen – ahogy egyébként egész más kultúrszociológiai kérdésekben is – és nem azért, mert Bartók és Kodály országában mindent kötelező a paraszti társadalom leleményének tekinteni. Mindenesetre mindkét szóban forgó együttes, a Vujicsics és a Illés is – nagyon nagy vonalakban megfogalmazva – a Kárpát-medence zenei hagyományaiból épített fel egy olyan munkásságot, amely távolról sem csak a népzene népszerűsítésének ügyét vállalja fel, hanem

egy nemzedék zenei ízlésének, értékítéletének, szórakozási kultúrájának alapvetéseit hordozza magában.

Érdekes külön-külön megismerni és végigkövetni e két, sokszor találkozó párhuzamost, mielőtt a zenében végleg összekapcsolnánk őket. Ehhez vissza kell menni az időben egészen az 1956-os évig, amikor számtalan dolog sorsa megpecsételődött Magyarországon. Ekkor még, amint ez Stumpf András a beatkorszak.blog.hu-n megjelent korábbi cikkéből kiderül, úgy állnak a dolgok, hogy „az elzártság paradox módon éppen táptalaja a kibontakozó könnyűzenének”, és így közvetett módon a táncházmozgalomnak is. Ennek a folyamatnak érdekes ellentétéhez nem is kell messzire menni: „az 1955-ben felszabadult osztrákokhoz szabadon érkezik minden nyugati zene”, megkapják lemezeken, rádióban és élőben is, és  „nem is alakul ki náluk számot tevő, saját ízekkel fűszerezett” könnyűzene. Az más kérdés, hogy ez, az akkor nálunk még ezek szerint létező, és használatban lévő fűszer mikor és miért fogyott ki, és

hogy jutott a magyar popzene a 90-es évek után végérvényesen pont az itt említett „osztrák sorsra”. 

A magyar zenekarok tehát abból profitáltak, hogy egy folyton kontroll alatt tartott „tolmácsszerepbe” kényszerültek, és komoly, gyakorlatilag titkos gyűjtőmunka árán maguknak kellett létrehozni egy új műfajt – és itt még mindig nem feltétlenül kell szétválasztani a népzene/táncházmozgalom és a beatzene történetét, hiszen mindkét vonalon korszakalkotó az áttörés. Ez pedig többek (de nem sokak) között a Sebő Ferenc-Halmos Béla példáján inspirálódó Vujicsics és a Szörényi-Bródy páros érdeme. 

Hogy egész pontosan mi az az indíttatás, ami a két zenésztársaságot egymáshoz közel hozta, szintén az említett cikkből derült ki számomra: az 1973-ban feloszlott Illés együttes Bródy Jánosának elsődleges érdeme az, hogy „az énekelt ritmusos szöveget tudja úgy megalkotni, hogy annak értelme is legyen” – ez az érzéke pedig éppenséggel „alkalmassá teszi őt” a népzenei, népköltészeti elemek szintetizálására. Ennek a – manapság pláne – szuperképességnek a titka egyben nagy tanulság is: „édesanyja folyton népdalokat énekel a kis Bródynak.” Volt otthon gramofonjuk is, amin például a magyar népdalokat tartalmazó Pátria-sorozatot hallgatták. Én csak felnőttként jutottam ehhez a kincshez, nem is tudok dalszöveget írni...Az Illésről mellesleg elmondható, hogy „a kor zeneoktatásának köszönhetően minden tag ismeri a magyar népdalkincset – amikor ők kissrácok, él még Kodály Zoltán, s nem csak a hivatásos muzsikusnak készülők kapnak jó zenei alapképzést.” 

Az Illés feloszlása után egy évvel, 1974-ben alakult meg az a Vujicsics együttes, amelynek tagjai igen hasonló módon szocializálódtak a zenében, azzal az extrával, hogy „székhelyükön”, Pomázon elsősorban az odatelepült délszlávok népzenéjével kerültek kapcsolatba, amihez a tagok többsége családi szálakon is kötődik. A hetvenes évek elejére  a beatzene mellett belendült a népzenei vonal is, vagy nevezzük táncházmozgalomnak, élén azzal az egyébként szintén beatben utazó Sebő együttessel, melynek hatására a Vujicsics is hangszert ragadott, és az otthonról hozott anyaghoz a belgrádi rádióból hozzátanulva megteremtette a magyarországi délszláv népzenei revivalt – épp úgy, ahogy „a hatvanas évek hajnalán a fővárosi beatzenekarok éjszakánként a Radio Luxembourgra vetették vigyázó füleiket, és onnan kagylózták le az aktuális poprock-slágereket”. Az autentikus népzene urbánus környezetbe való átültetéséhez, gondolnánk, legalább elérhető távolságban voltak az élő, hiteles források – tehát nem kellett a zenészeknek mondjuk Angliába utazni egy Beatles koncertre, hogy ellessenek pár fogást, viszont abban az időben éppenséggel Szerbia vagy Románia sem volt sokkal könnyebben megközelíthető, mint az Egyesült Királyság. 

A kirakós Szörényi Leventével áll össze, aki a Vujicsics számára a legkedvesebb olyan szempontból, hogy a délszláv zenei motívumok egyértelműen tőle kerültek az Illésbe, és furcsa mód, Bródy „hozományával” kiegészülve rögtön, egyenesen bele a modern magyar popzenébe.

Világzene.

Ha kérdezitek, az mi, hát szerintem épp ez az. Ahol a hagyomány és a modernitás, a magyarság és a nemzetköziség nem egymás ellentéteiként vannak jelen.

„Valójában szép fokozatosan derült ki számunkra Szabolcs bátyámmal, hogy apánk miért tekerte oda időnként a rádió gombját a belgrádi rádióhoz. Még ha beszélgettek is, akkor is, közte-közte jó kis kólók...Kiderült, hogy apánk szerb iskolába járt, és hát frissíteni akarta a memóriáját szerbül...és a vér nem válik vízzé, engem úgy általában is érdekelt a folk zene, érdekesnek találtam, hogy a Beatles nem csak rock’n’ rollt játszik, hanem hozzájuk közel álló ír és norvég népzenék hatása alatt írnak dalokat. És ez engem megerősített abban, hogy ki kéne bontakoztatni ezt az érdeklődést, ami bennem feszül...így megszületett az Amikor én még kissrác voltam, ami hamisítatlan délszláv zenei alapú” – vallja Szörényi, miközben a Vujicsics utódja, a Söndörgő lemezét hallgatja.

E számos kapcsolódási pont tudatában azt várhatjuk, hogy az előadók által képviselt két műfajból létrejövő zenei szövet változatossága és találkozási pontjainak sokasága adja az album legfőbb erényeit, és alapvetően nem is csalódunk ebben, igaz, inkább a Vujicsics legjobb, már korábban született összeállításai dominálnak. A délszláv hatásokat prezentáló Illés-hangzás számomra kevésbé fedte fel magát. Már-már úgy éreztem, nem is igazán találkozik össze a két egyenes, hogy Szörényi Levente jelenléte nem igazán fajsúlyos a lemezen, de aztán a Skoči kolo című összeállításban megkaptam, amire vártam: a Szörényi által említett Amikor én még kissrác voltam tényleg üt, kiemelkedő darabja a lemeznek, és az eredeti felvételhez képest most egyértelműen szerb zenei közegbe ágyazva hallható. Számomra ez egy valódi kompozíció, amiben végre tényleg összeér a két együttes lelke. Persze nem bírtam ki, hogy ne hallgassam meg, hogy szól a 68-as Illés-verzió, amely akkor mindent vitt, és amelynek köszönhetően az Illés a turnébuszára pingálhatta, hogy „Magyar Állami Népi Beategyüttes”. Nos, a fél évszázaddal korábbi és a mostani felvételen ugyanazt a Szörényi Leventét halljuk, persze a hangszín, az éneklésmód, az intonációs bizonytalanságok azért jelzik az idő természetes múlását, de mindezt valójában simán képes voltam beledobni a „nem fontos” dobozomba. 

A jelenlegi Vujicsics – amint az az együttes elmúlt negyven évének minden felvételéről elmondható –  számomra a letisztultság és a sokoldalúság megtestesítője saját műfajában.Valahogy a helyükön vannak a dolgok, mértékletesen, elegánsan. Itt nem szisszenünk fel egy-egy indokolatlanul szerkesztett szóló, sem pedig a kísérőhangszerek nem alaposan átbeszélt akkordváltásaiból jövő zajok miatt, de unatkozni sem tudunk, mert a zene minden éke és értéke a felszínre kerül.

Nem kérdés számomra, hogy ez a lemez a most hatvanas éveiben járó táncházas, Woodstock és a beat által megérintett , Sebő- versmegzenésítésekre és Szörényi-Bródyra tomboló korosztálynak sokat jelent. A kugli legaábbis egészen biztos, a maga gyermekdalos bájával, amivel – nagy meglepetésemre – 2000-es években is meg lehetett tölteni egy Arénát csápoló, éneklő tömegekkel.

 Vujicsics együttes - Szörényi Levente: Hej barátom együtt indulok veled. (Vujicsics Association, 2020)