A Zenetudományi Intézet tudományos munkatársa 2015-ben nyakába vette az országot, hogy megnézze, az ország különböző pontjain milyen módszerekkel tanítják a népzenét. E tapasztalatokból született A magyar népzenészképzés szakterületi megújítása című tanulmánya, amelyben egy korszerű népzeneoktatási metódust is fölvázol. Bolya Mátyás zenészt, a Népzenei Archívum vezetőjét, a LFZE Népzene Tanszék egyetemi adjunktusát kérdeztük.

Több mint 150 népzeneoktatási intézményt személyesen látogattál meg a tanulmányod megírása előtt. Ez óriási munkának tűnik. Miért választottad az empirikus kutatás módszerét?

Szerettem volna felmérni, hogy mi van ma a népzeneoktatással, de – hogy őszinte legyek – meguntam a témával kapcsolatban tapasztalt lufiboxolást. Azt gondoltam, nem hiteles, ha egy asztalnál ülve írom meg ezt a tanulmányt a szakirodalom alapján. Jött az ötlet, hogy küldjünk ki online kérdőíveket, de rögtön tudtam, hogy ennek a kitöltési százaléka várhatóan 10 és 15% között lesz, amely így nem reprezentatív felmérés. Egyértelművé vált számomra, hogy ki kell menni a helyszínre. Többen hülyének néztek, és azt mondták: „Micsoda, elmenni 150 oktatási intézménybe? Az lehetetlen!” 

Az jutott eszembe, hogy ha Bartók a század elején úttalan utakon, szekéren, a törékeny viaszhengereket szalma közé, ládákba csomagolva el tudott jutni a világ végére népzenei gyűjtés céljából, akkor én autóval, autópályákon, GPS-el felszerelve miért ne tudnék elmenni 150 népzeneoktatással foglalkozó iskolába?

Az út nyolcvan százalékát két hónap alatt egyedül jártam be, ezalatt körülbelül 15 000 kilométert tettem meg, de volt két kiváló segítőm is: Németh András, aki kollegám a Népzene Tanszéken, illetve Végh Andor, aki a Pécsi Tudományegyetemen tanít. A helyszínen a beszélgetések alatt töltöttem ki az online kérdőívet, így valós adatokkal sikerült reprezentatívvá tenni a felmérést.

Milyen arányban voltak az alap- a közép, illetve a felsőfokú intézmények?

Ennek a 150 oktatási helynek a nagy része alapfokú művészeti iskola, konzervatóriumból kilenc, felsőoktatási helyszínből pedig jelenleg kettő van Magyarországon. Fontos hangsúlyoznom, hogy az alapfokú művészeti oktatás a kötelező iskolai órákon kívül zajlik és nem kötelező, tehát ide járatni a gyereket mindenképpen áldozat a szülők részéről. Zenét tanítani meg pláne. A művészeti oktatás hatása nem fejezhető ki azonnal pénzben. Ha azt mondom, hogy fontos, hogy egy gyerek zenét tanuljon, akkor sokan cinikusan rám néznek, hogy „igen, mert attól szebb lesz a lelke?” Erre azt tudom mondani, hogy igen, de ezzel párhuzamosan nagy valószínűséggel nyitottabb lesz a szellemi értékekre és az életében megjelenő egyensúlynak köszönhetően jobb döntéseket fog tudni hozni, azok egy része pedig igenis gazdasági jellegű lesz. De valóban nem mérhető olyan módon pénzben, mint egy ipari beruházás, ezért a művészeti iskoláknak mindig is harcolniuk kell a létükért, napról-napra bizonyítva létjogosultságukat. Az alapfokú művészeti iskolákban dolgozó pedagógusokra országos szinten igaz, hogy egész évben hitet tesznek a művészetoktatás mellett az éppen regnáló városvezetés előtt. Hihetetlen teherbírással és elkötelezettséggel oktatnak. 

Bolya Mátyás, fotó: Zelei Péter

Mi volt a két, népzeneoktatással kapcsolatos, leginkább megrendítő élményed az utazás során?

Egy északkelet-magyarországi faluban történt az egyik, ahol a lakosság 90%-a cigány származású és egy tanárnő tartott népzenei kurzusokat citeratanárként. Elmesélte, hogy hihetetlen kreatív és tehetséges cigánygyerekeket tanít zenélni, akik viszont a családi háttér miatt eleve hátránnyal indulnak. Az életük egyik felét a családban töltik, a másik felét pedig az iskolában. Két merőben különböző világ, különböző normákkal és különböző szabályokkal.
E két világ között őrlődve az egyetlen kapcsolódási lehetőségük a többségi társadalomhoz a művészetoktatásban rejlik. Ez a tanárnő hatalmas lelkesedéssel beszélt arról, hogy milyen elmélyültséggel zenélnek, agyagoznak, táncolnak, színészkednek ezek a gyerekek, és hogy mennyi kreatív energia szabadul fel bennük ilyenkor. Mesélte, hogy volt egy kislány, aki még ebből a csapatból is kiemelkedett és szerette volna, hogy konziban tanuljon tovább, de természetesen a család erről hallani sem akart. Ezt a tehetséget ebben az esetben elvesztettük. Megrázó és egyben felemelő volt ennek a tanárnőnek a történeteit hallani. 

A másik oldalon pedig ott vannak a konzervatóriumok, ahová már olyan gyerekek mennek, akik nagy valószínűséggel a népzenét választják hivatásul.

Itt azt látjuk, hogy az egészen fiatal, 14–15 éves gyerekek olyan magas szinten ismerik ma a magyar népzenét, amire a táncházmozgalom kezdetekor, a hetvenes években esély sem volt, hiszen az akkor induló zenekaroknak jóval kevesebb háttérinfomáció (hangfelvételek, szakirodalom, tapasztalat) állt rendelkezésére.

Most egy ilyen iskolás zsebre tenné az akkori zenészeket. Nagyon jó volt látni, hogy erre a szintre is el lehet jutni Magyarországon. Ezért is gondolom azt, hogy a legfontosabb feladatunk most a középfok megerősítése. A konzik egyfelől felszívják az alapfokról a tehetségeket, másfelől pedig küldik tovább az egyetemre, tehát mind a két oktatási szinttel szoros kapcsolatban vannak. Ha a konzikat megerősítjük, akkor az egyetemen szárnyalás lesz. 

Az egyre magasabb színvonalú népzeneoktatás már a Zeneakadémián végzett népzenetanároknak köszönhető?

Valóban egyre több egykori tanítványunk oktat zeneiskolákban, tehát úgy tűnik, hogy a piac fölszívja a végzett hallgatókat. A Népzene Tanszék 2006-ban indult a Zeneakadémián, közvetlenül a négy éves osztatlan képzésben működő, nyíregyházi népzeneoktatás megszűnése után. A Népzene Tanszék elindulásának azért is volt akkora jelentősége, mert a népzene ezzel megjelent a művésztanár-képzésben, ezáltal a műfaj ugyanarra a nívóra emelkedett a közgondolkodásban, mint a klasszikus zene vagy a jazz, tehát helyére került a dolog. Most pedig, hogy már a népzenészek számára is megnyílt a doktori képzés a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, teljessé vált a vertikum, hiszen doktori fokozatra van szükség ahhoz, hogy a Zeneakadémián taníthassunk. 

A tanulmányodban a népzene széles körű terjedését és objektív megítélését akadályozó ideológiai befolyásoltságról írsz. Mit értesz pontosan ez alatt?

Az alulról jövő, önszerveződő szellemi áramlatok, mint amilyen a táncházmozgalom is, gyakran erősítenek föl olyan hangokat, dilettáns véleményeket, amelyek torzíthatják az eredeti képet. Előfordul, hogy az intézményes oktatás keretei között sem a szakmaiság dominál, hanem a népzenéről kialakult, rózsaszín kép; a paraszti kultúrával kapcsolatos múltba révedés, és egy olyasfajta elképzelés, hogy aki népzenével foglalkozik, az csak jó ember lehet.

Holott tudjuk jól, hogy amikor egy népzenei gyűjtést hallunk, az valójában egyetlenegy időmetszet, tehát nem érdemes romantikus szólamokká silányítani a műfajt, hiszen egy sokkal organikusabb, sokkal élőbb folyamatról van szó.

Én azt gondolom, hogy – főleg intézményi keretek között – a szakmaiságnak kell előtérbe kerülnie. Önmagában nem lehet érv az, hogy egy tömegek által elképzelt, romantikus paraszti társadalom a maga romlatlanságában micsoda értéket képvisel. Nem ettől értékes a népzene, sokkal árnyaltabb a kép.

Gondolom ennek a következménye az is, hogy sokan a népzenét „szent és sérthetetlen” dolognak tekintik, amit konzerválni kell, és amely nem engedi meg a személyes hangvételt az interpretációban.

Így van. Gyakorlatilag szinte a hetvenes évek óta ez vitatéma: konzerválni vagy pedig valahogy tovább éltetni a népzenét. Meggyőződésem, hogy valójában ez nem két, egymásnak ellentmondó irány. Szerintem ezek az értékek akkor tudnak életre kelni, ha utat találnak a társadalom különböző rétegei felé, márpedig a mindenkori fiatalokhoz akkor tudunk szólni, ha az alkotóenergiáikat meg tudjuk mozdítani. Tehát a népzenéhez ma a kreatív energiákon keresztül vezet az út.
A saját hallgatóim példáján is azt látom, hogy az alkotókedv stimulálása a népzene nyelvén keresztül nem zárja ki a hagyományos népzene stílushű játékát. Ezek a hallgatók ugyanolyan természetességgel improvizálnak például egy régizenei témára, mint amilyen mély stílusismerettel adnak elő egy hagyományos zenei anyagot. Minden alkalommal kiderül, hogy ez nem kettő, hanem egy terület, ahol az összekötő kapocs maga a zenészegyéniség.

Én úgy érzem, hogy feladatunk a nagyon mély stílus- és repertoárismeret kialakítása, de közben a zenészekben rejlő kreatív energiákat is hagynunk kell dolgozni. 

Hogyan lehet tanítani ma az „adatközlők” előadásában hallható közvetlenséget, ha ma már nem léteznek azok a közösségek, amelyek ezeket az előadó-egyéniségeket „kitermelték”? 

Ez egy rendkívül fontos vitapont, hiszen ma már valóban nem kollektív alkotásként jönnek létre ezek a zenék. Városokban élünk, ahol individuumok szeretnék megélni a saját személyiségüket a zenén keresztül. Felmerül a kérdés, hogy akkor mindenki ugyanúgy brácsázza a széki népzenét? Én mindig azt szoktam mondani, hogy aki ma színpadra megy, az kortárs zenész, akkor is, ha a népzene formanyelvét használja.
Ezt sosem szabad elfelejteni, hiszen azért kezdünk zenélni, mert ez egyfajta önkifejezési eszköz, tehát az előadót sosem szabad kihagyni ebből a történetből. Lehet azt mondani, hogy a népzene csupán illusztráció, és ha bemutatunk egy Bartók-művet, odaállítunk egy népdalénekes kislányt, (akit úgyse tudunk megkülönböztetni a többitől), ő előadja az eredetit, tapsolunk. Ez a múzeum, amely – hangsúlyozom – nagyon fontos tevékenység, de ebben a helyzetben az énekes személyisége és zeneisége nem mutatkozhatott meg.

Óvakodnunk kell attól, hogy a népzenéből csupán egy illusztrációs tankönyv váljék. 

A YouTube-on már lehet találni népzenei tutorial videókat is. Ez a jelenség azt jelzi, hogy a népzene kezd bekerülni a popkulturális körforgásba? Illetve hogyan lehet ezeket az egyéni kezdeményezéseket összehangolni a hivatalos népzeneoktatással?

Nekem is ez az érzésem, hogy egyre többen használják az online platformokat a népzene népszerűsítésére, és a vírushelyzet még rá is segített erre a dologra, hiszen akiben eddig csak szunnyadt az ötlet, hogy videócsatornát indítson, az most elindította. Összességében azt látom, hogy még mindig hiányt szenvedünk azokból az igazán minőségi, digitális anyagokból, amelyek határozott koncepció mentén épülnek fel, archívumi háttérrel rendelkeznek és valóban használhatók az oktatásban.
Úgy gondolom, hogy a nagyobb pénzügyi büdzsékkel rendelkező intézményeknek volna a felelőssége és feladata, hogy megszervezzék az online tananyagfejlesztést, ez tipikusan kormányzati feladatkör. Ilyen átfogó fejlesztési és tesztelési folyamat finanszírozása magántőkéből kivitelezhetetlen. Nekem egyébként ez az egyik fő célom.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy a járvánnyal most eljött az én időm, hiszen mindig is alkalmaztam a tanítás során a digitális platformokat és másokat is erre buzdítottam.

Most látszik – amikor digitális kompetencia terén húsz évet előreugrott a magyar társadalom ennek a sajnálatos helyzetnek köszönhetően –, hogy miért fontos a digitális felületek használata.

Bolya Mátyás, fotó: Zelei Péter

A tanulmányod egyik fontos tétele is erre, az online népzeneoktatásra vonatkozik. Mit jelent a Zenepedagógiai IKT platform?

A felmérés során kiderült számunkra, hogy digitális tananyagot nem nagyon használnak a jelenlegi népzeneoktatásban, hiszen nincsenek igazán jó minőségű online tartalmak. Másfelől az is egyértelművé vált, hogy a papíralapú anyagokkal kapcsolatos kiadói gyakorlat meglehetősen idejétmúlt. Az okok messzire vezetnek, így valódi kiadványgondozásról a népzenei anyagok esetében szinte nem is beszélhetünk. A terjesztés és utángyártás nem megoldott, gyakran elmaradnak az újrakiadások. Tehát ebből a szempontból sürgős szemléletváltásra van szükség. A tanulmányomban egy teljesen új kiadói modell bevezetését szorgalmazom Zenepedagógiai IKT platform néven, amely a zenepedagógiai információs és kommunikációs technológiák összevont betűszava.

Ez egy olyan e-learning rendszer, amelyhez tanár és diák is szabad hozzáférést kapna. Ha a most használt, sokszor antikváriumból előhalászott kiadványok és a fénymásolt kották, beszkennelt lejegyzések korszerű, digitális formában bekerülnének ebbe a rendszerbe, akkor a tanár ezeket videókkal, hangfelvételekkel együtt oldalanként be tudná csatolni az adott diáknak. Ez azt jelenti, hogy minden év végére egy egyéni portfólió állna össze az egyes tanulók számára, amelyet ki-ki letölthet, kinyomtathat, elmenthet magának.
Ráadásul ehhez elérést biztosítanánk az összes pedagógusnak, így ez a rendszer alkalmas lenne hálózatos tartalomfejlesztésre: az egyes tanár által lekottázott dallam továbbadhatóvá válna és több diák is használhatná. Így akár egy önszabályozó minőségbiztosítási rendszer is létrejöhet – a sokat „lájkolt”, így használhatónak bizonyuló tananyagokból előbb-utóbb akár egy kiadvány is összeállhat. Tehát ez a platform egy közös tartalomfejlesztés alapja lehetne, amelynek technológia alapját a legmodernebb, széles körben használt nyílt forráskódú rendszerek adnák, integrálva a már meglévő online fejlesztések eredményeit. Ilyenek a Google és Microsoft termékek, a Prezi, a Quizlet, a Timeline, a Mentimeter és folytathatnám a sort. Robbanásszerű növekedés tapasztalható ezen a területen.   

Bolya Mátyás, fotó: Zelei Péter

Tavaly a Zenetudományi Intézet Hangarchívuma térképen kereshető formában felkerült a netre. Ez a kezdeményezésed milyen visszhangokat vert és hogyan használható az online tanítás során?

Azt tapasztalom, hogy nehezen örülünk más sikerének, de tény, hogy rengeteg köszönőlevél érkezik hozzánk és folyamatosan gyarapszik a felhasználók száma is. Azt látni kell, hogy a világon sehol máshol nincs olyan online felület, amely több ezer órányi eredeti hangfelvételt ad közre úgy, hogy az hozzáférhető mindenki számára adatokkal és kottákkal. Digitális archívumunkat folyamatosan fejlesztjük, hamarosan újabb kétszáz órányi hangfelvétellel gazdagodik a felület. Naponta kapunk olyan leveleket, hogy valaki megtalálta a dédnagyapja hangját, szeretné letölteni és ajándékba adni ezeket a felvételeket. Más valaki pedig megírta, hogy nyolcévesen ott volt azon a gyűjtésen, ahol az adott felvétel készült a dédnagymamájával, aki már nem él, csak a családja, de ő szeretné átadni nekik.
Azt gondolom, hogy ezért érdemes dolgozni. Tehát azt látjuk, hogy azáltal, hogy kikerült az internetre ez az archívum, meg tudtuk szólítani az embereket. És itt jutunk el arra a pontra, amit említettem, hogy miként tud eljutni a népzene a társadalomhoz. A népzene ma már nem maroknyi kutató belügye. Kutatóintézetként ezer és ezer ponton kell kapcsolódnunk a kulturális vérkeringésbe, és ezt el is várja a mai közgondolkodás. Mindez új kihívások elé állítja a kutatókat és intézményvezetőket, amelyre az egyik jó válasz a digitális archívumok építése. Ráadásul most a koronavírus-járvány is alátámasztotta ennek a fontosságát, hiszen ez lett az egyetlen elérhető forrás, ahol órákon keresztül lehet tananyagot vadászni.
Összességében ez egy világraszóló eredmény. Hamarosan el is indítunk egy ismeretterjesztő cikksorozatot, amelynek keretében ismert embereket kérünk arra, válasszanak egy dalt innen és mondjanak róla három mondatot, én pedig kiegészítem egy rövid leírással az adott tájegységről. Úgy érzem, tudatosítani kell a társadalomban, hogy létezik ez az oldal és igazi kincsek birtokosai vagyunk.