Ritmus és hang

be local, think global

A tudományosan megóvott népdal és a zenei jelen(lét)

sebo-tanchaz-001.jpg
A népzenével foglalkozók egyre szélesedő és differenciálódó csoportjainak bővülő körében már nem számítanak újdonságnak az autentikus interpretáció és a feldolgozásképzés örökös szembenállásáról szóló diskurzusok, sem a tudományos szemlélet elsőbbsége az empirikus-ösztönvezérelte gyakorlat kizárólagos hasznossága közt húzódó nézetviták. A műfajt képviselő gondolkodókat tulajdonképpen ezekhez a nagy táborokhoz lehetne sorolni, miközben láthatunk számos példát arra, hogy minden jelentős nézőpontból van átjárási lehetőség egy másikba, ami a gyakorlat szempontjából végül mindig tanulságos, ha objektíven nem is megítélhető ennek a „határátlépésnek” hasznossága, értéke vagy „igazságtartalma”.

Azokra a zenészekre és együttesekre gondolok, akik – habár képviselnek egyfajta prioritást munkásságukban – képesek rugalmasan is kezelni a megtanult és általában használt sémákat, és nem vágják a többiekre az ajtót megmásíthatatlan, követelő nézeteikkel. A végletesség végsősoron egy választás, egyfajta véleménynyilvánítás, ami gyakran komoly öntudatot sugall. De másfelől intoleráns kulturális szűklátókörűségnek is tekinthetjük – minden csak attól függ, egészen pontosan milyen kontextusban beszélünk a népzenéről, amelynek modern, intézményesített oktatásában számos elemi probléma felismerése időről időre revelációként hat, miközben már rég átéljük őket illetve küzdünk velük, máskülönben pedig az idő függvényében bővülő tapasztalatok egyre több megoldáshoz vezetnek el. Az oktatás sokszínűsége vagy egyirányúsága pedig a „terepen”  is megmutatkozik.

A nem most kezdődő nemes vitákban valahol mindenkinek igaza van és senkinek sincs igazán, a lényeg mégis talán abban rejlik, hogy a konzervatív és a szabadelvű tábor tagjai is azt akarják, hogy „a népdal éljen”– a  hasonló címmel jelent meg a FolkMagazin egy 2015-ös különszámában Vargyas Gábor szerkesztésében a Vargyas Lajos művelődéspolitikai írásait összegző tanulmány. A különszám pontos címe „ Akarjuk-e, hogy éljen a népdal?” Vargyas Lajos egyik híres, korai vitacikkének a címét vette kölcsön, melyben többek között az autentikus népzene jövőjéről és „viselkedéséről” olvashatunk számos kérdésfelvetést – számomra meglepő módon – egyenesen 1968-ból, amikor a táncházmozgalom még ki sem bontakozott, de előzményei azért már javában zajlottak. „Ma, amikor az autentikus népzene és néptánc, a táncházmozgalom végre elfoglalta méltó helyét a magyar kultúrában és bejutott a Zeneakadémia és a MÜPA pódiumaira, nem árt emlékezni rá, még inkább tudatosítani: menynyi vita, ellenszenv, félelem, félreértés, sőt félremagyarázás övezte egykor (mint ahogy nemegyszer ma is) a felléptét, céljait és értékeit.” – írja lényegretörően a tanulmány bevezetőjében Vargyas Gábor, aki Vargyas Lajos Breuer János zenekritikussal folytatott vitáját közli egy külön fejezetben.
A cikkeket megjegyzések nélkül, eredeti szövegükkel, teljes terjedelmükben közöljük újra, nem kívánván az olvasót semmiképp sem befolyásolni. Így ki-ki eldöntheti, így utólag is melyik nézőponttal azonosul, kivel miben ért egyet, mi az, amit érvek és ellenérvek vitájában a mai napig elfogadhatónak, érvényesnek, sőt követendőnek tart” - ismerteti a szerkesztő a tanulmány egyik célját.

 09_krasznahorka1963.jpgVargyas Lajos, Olsvai Imrével és Sárosi Bálinttal Krasznahorka várában. 1963. Ismeretlen fényképész felvétele

Igaz, a népzene mára szinte teljesen elvesztette társadalmi, a mindennapokhoz kapcsolódó funkcióját, fontos kulturális megtartóerőként maradt fenn, zenei anyagával elhivatottan foglalkoznak egyes tudósok és hangszeres, énekes előadók. Látva, hogy az újabb és újabb, az ismert autentikus formákhoz a lehető közelebbi interpretálásra törekvő zenészeknek száma ma sem csökken, elgondolkodtató, hogy művészi vonatkozásai mellett milyen erős társadalmi beágyazódást ért el az autentikusnak nevezett népzene, ami mint minden zenei műfaj, számtalan lehetőséget rejt magában – nem kevesebb és nem könnyebb préda a megkomponált zenénél, amit a technikailag legkiemelkedőbb zenészek demonstrálnak is a klasszikus műfajokkal elfogult közönség előtt is.
Ettől függetlenül mégis úgy tűnik, a hagyományos zene eltűnőben van a társadalmi érdeklődés általános szinteréről, ami a népzene köré fonódó szubkulturális környezeten belülről tekintve természetesen kevésbé érződik. Jelenleg épp nem beszélhetünk sem ismeretlenségről, sem háttérbeszorítottságról a népzenét illetően - legyen bármi is az oka, a művészet, a politika vagy a „Vissza a természethez!” mozgalmak, a népzene elég sok formában utakat tört magának, amibe beletartoznak a silány minőségű, zeneileg és művészileg indokolatlan produkciók is, hozzájuk rendelve a népzene jelzőt, annak ellenére, hogy a már kiforrottnak nevezhető népzenetudomány sorra alkotta és alkotja jelenleg is szigorú népzenei paradigmáit. Hogy megkérdőjelezhetetlen-e ennek hatékonysága a gyakorlati népzene jelenlegi és jövőbeli életét tekintve, már Vargyas számára sem volt kérdés. Mindenesetre az imént dilettánsnak nevezett alkotásokban is bizonyára van egy érték legalább, amelyet aligha becsülünk: a jelen.

Az általam kiragadott tanulmányában fontosabbnál fontosabb mondatok hangzanak el, amelyek példaértékű tudós szemléletre vallanak – 51 esztendővel ezelőttről. „Nos, nálunk a tudatosan vállalt népzene se nem elég régi, se nem eléggé átfogó társadalmi erő – mint nyugaton – ahhoz, hogy aktív történelmi értéknek és eleven hatású nemzeti kincsnek tekinthessük, se nem eléggé friss és élő anyagú – mint keleten – ahhoz, hogy természetes életmódját tovább folytathassa. Nagyon is kétséges, hogy szólhatunk-e egyáltalán magyar népdalról, hiszen amit ezen értük, a magyar parasztdal (Bartók gyakran nevezte így) lényegében egyetlen osztály művészi önarcképe volt. A lassú és megkésett urbánus fejlődés pedig nem hozott nálunk igazán hatékony és kiérlelt városi folklórt, a parasztdalt megtermékenyítő és nemzeti szintre emelő művészetet. [...] 
A szomszédos, baráti országokban, kivált Bulgáriában, Romániában és a Szovjetunióban a népdal frissebb élmény, érintetlenebb, mint nyugaton, vagy akár nálunk. A szocialista országok fiatal zeneszerzőinek találkozóján tapasztalhattam, mennyi eleven impulzust köszönhet az említett országok zeneszerzése a népzenének, mind a mai napig. Itt valódi életet él még a népzene, új dalok születnek, fejlődik a folklorisztikus anyag. Életét megkönnyíti, hogy a folklór kategóriája tág és rugalmas, sokféle hatás befogadására alkalmas. Amennyire tudom, a Szovjetunióban például nem választják el olyan merev szigorral a népi és népies zene fogalmát, mint nálunk. Bizonyos tág stiláris körön belül természetes életmódot folytathat mindenféle zene, akár ismert a szerzője, akár ismeretlen. 
 

Fontos érvek ezek, igaz, a népdal, illetve népzene társadalmi vonatkozásait ragadják meg inkább, de mindez úgy gondolom, folytatólagosan kiterjeszthető a mai népzenei gyakorlat nézőpontjaira is, amelyek – akár bevalljuk, akár nem – többynire nagyban próbálnak idomulni és megfelelni a tudományos képnek. Ennek kedvező hatásairól is érdemes beszámolni, hiszen rendkívüli tudásanyaggal gazdagodhatunk általa, de ha a népzenét mint a művészi alkotás eszközét, alapját nézzük, a gyakorlat és az elmélet kiegyenlítettségén érdemes lehet többet gondolkodni. Sokszor úgy tűnik, feloldhatatlannak tűnű ellentét feszül a tudományos megközelítés és az előadóművészeti fókusz közt, miközben a kettő együttműködése volna a cél.
Mivel a népzenei tevékenységekben mindkét irány a rendszer nem elhagyható részeként jelen van, gondolati síkon nem történthetne meg az, hogy vitába keveredjen egyik a másikkal, sem az, hogy előadóként, diákként vagy oktatóként ne tapasztaljuk meg egyik vagy másik szükségességét. Hogyan befolyásolják ezek az autentikusnak nevezett népzene létét, amire Vargyas is utal? Élőlényként vagy régiségként kezeljük a kultúránk e bizonyos szeletét, amelyben önazonosságot és talál ma egy városi és egy falusi fiatal egyaránt?

 muzsikas_2.jpgTáncház Budapesten a Muzsikással - Fotó: Fortepan/Urbán Tamás.

Az Vargyas – Breuer-féle vita is igazolja, hogy nincs értelme egyszemélyes csapatban közelíteni a megoldáshoz, hiszen együttes erővel juthatunk el leginkább a különböző nézőpontok igazságaihoz, miközben a „rendszerben” alapvetően mindenki annak ad hangot, aminek szeretne – de az elbírálásra jogosult személynek azt is el kell fogadnia, ha tesznek a véleményére, bármilyen alapos is legyen érvrendszere. A fontossági sorrendet mindenki saját feladatköre, érdeklődése vagy világlátása szerint fellállíthatja, hiszen a cél felé haladó úton, a távolban valahol összefutó egyenesek a különböző módon és mást adnak a világnak: a tudománynak és az előadóművészetnek is éppúgy megvannak a sajátosságai, kiemelt módszerei és megnyilvánulási formái, önfenntartó tevékenységei és kinyilatkoztatási lehetőségei, miközben kedvező kölcsönhatásban is állnak - állhatnának egymással.

Ennek a szimbiózisnak a hasznossága remélem, nem csak számomra nyilvánvaló: hogy a papírra lejegyzett, a legkisebb zenei elemekre bontott, több tudományos nézőpontból elemzett népzenét valakinek meg kell szólaltatnia ahhoz, hogy ne csak széljegyzetekre és adatbázisokra építsünk egy ilyen gazdag és egyedi zenekultúrát; másrészt pedig egy-egy dallamot a zene- és társtudományok szempontjai szerint szükséges lehet értelmezni a megfelelő színvonalú interpretáció érdekében. 

De mégis mi váltja ki a vitákat? A tudományos szemlélet realizálhatóan egyre erősebben tartja stresszben a gyakorlatot, vagy a gyakorlat által megfogalmazott létkérdések ütköznek akadályokba a megválaszolatlanság nyomán? Kérdésként felmerülhet, hogy gátolja-e a természetes zenei folyamatok kibontakozását az akadémikus légkör, vagy inkább az elméleti tudás elhanyagolása és következetes megkerülése okozza a pragmatikus esendőséget és a tévutak sokaságát? Kirívó eseteket leszámítva a mai népzenész-generáció legjobbjai magasszintű és részletes interperetációra képesek, a technikai fejlődés terén is inkább tudatosak, fontos számukra a természetesség és az elődöktől ellesett, bevált fogások megtartása is, mindeközben pedig az egyéniség is alkalmanként feloldódni látszik egy-egy előadásban, és kezd kialakulni egy erős kritikai légkör is. Számukra miért fontos a népzenéről szóló plusz információk megosztása a közönséggel? Talán az egyébként hallható magas zenei minőség legitimizálásra vagy bizonyításra szorul az elméleti háttér részletezése által, demonstrálva a tudós-zenész szerepkört, vagy egyszerűen egy tanult zenésznek belső igénye, önmagával és produktumával szembeni elvárása az, hogy az elméleti hátteret is bekapcsolva tegye teljessé egy zenei megnyilatkozást? 

Az elméleti sík tehát, legyen az inkább esztétikai, ideológiai vagy bármiféle gondolatiságot tartalmazó többletinformáció valamiképp szükségesnek látszik. Intellektuális fölénnyel azonban nem biztos, hogy közelebb kerülünk az áhított hangzáshoz, hiszen még mindig a természet sokféle jelenségéből létrejött hagyományos falusi zenéről beszélünk, ami tele van megfogalmazhatatlan, lejegyezhetetlen, rendszerbe vagy táblázatba rendezhetetlen pszichológiai, biológiai komponensekkel, amelyek az érzelmi intelligenciára ugyanúgy összpontosítanak. A népzenei előadásmódot ennek a faktornak a figyelmen kívül hagyása teszi gyakran furcsán arctalanná, művészietlenné, üres utánzássá, amelyen végsősoron semmiféle akadémiai megtámasztás nem segíthet.
A valóság visszatükrözése – erre törekszik a gyakorlat és az elmélet egyaránt. A művészetnek pedig valahol ez lehet az alapja, csak hozzá kell adni az egyéni, jelenidejű nézőpontot és a teremtő szándékot. Utóbbi különösen fontos, hogy ne tegyük fel egyre gyakrabban azt a kérdést, hogy a sokadik autentikus népzenei lemez kiadása meddig képes életben tartani ezt a vigyázott műfajt. A különös otthonosság érzés és a meg nem élt helyek és hangzások nosztalgiája meg tudja-e tartani ennek a zenének az értékét és érdkességét, amely alapvetően a variabilitásban, a spontaneitásban gyökerezik? A zenekarok által megfogalmazott céltól: „a népzenei kincs eredeti formában való továbbéltetése” eltávolodunk-e, ha több kerül a játékba a jelenből és a saját hangjából? 

„A népi és népies produktumok elkülönítése elengedhetetlen taktikai lépés volt 40–50 éve, amikor a parasztdalnak a jóformán már népiesnek sem tekinthető kommersz kávéházi nótával kellett versenyre kelnie. A taktika azonban stratégiává merevült és így azután sok érték rekedt a bástyákkal védett parasztdalon kívül, sok olyan érték, amely éppen a parasztdal frissítésére és hatókörének kiterjesztésére lett volna alkalmas. Bárdos Lajos professzorom,6 felejthetetlen óráinak egyikén, amikor szemérmesen bevallotta, hogy egyik népdalpublikációjában igazított az eredeti parasztdallamon, hozzátette: ő, Budapest II. [kerület], Mártírok útja 64/b alatti lakos éppúgy tagja a magyar népnek, mint Kovács Józsefné szépkenyerűszentmártoni nótafa.
Ebbe a vallomásba valamiképp beleérzem azt is, hogy a sterilen tartott, eredeti mivoltában őrzött, minden romlástól óvott népzene, amint egyre terjedelmesebb tudományos kiadványokba, archívumok mind hosszabb polcaira költözik, fokozatosan elveszti eleven művészet jellegét, mind kevésbé válhat kollektív élmény forrásává. A „romlott népdal” kategóriája halálos döfés az élő folklórnak. Hiszen annak lényege a közkézen forgás, a szüntelen csiszolódás, változás, alakulás. Szociológiai szempontból képtelenség határt szabni a népzene alakulásának. Ha ezt megtesszük – aminthogy megtették –, ha romlatlan és romlott dallamokat szegezünk egymással szembe, azt dokumentáljuk, hogy a népdal egy meghatározott pontig élhetett és fejlődhetett, de tovább már nem változhat, nyilvánvalóan a Mártírok útján éppúgy nem, mint Szépkenyerűszentmártonban, vagy a népi együttes műsorán.” (Vargyas Lajos)

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!  

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr2214389004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő