Ritmus és hang

be local, think global

Keresztöltések

tariqa-original-88458.jpg

Valahogy mintha elszoktunk volna az ilyen rövid lemezektől: 37 perc. Még csak túl kompaktnak sem mondanám, lehetett volna vele még dolgozni, csiszolgatni a koncepciót: azért ebben sokkal több van. Hiába emblematikus alakja a budapesti éjszakának Said Tichiti, hiába hallhattuk már tőle a Chalaban és a Tariqa sok-sok koncertjén azt az egyedülállóan képviselt magyar-marokkói szimbiózist, amitől az embernek még a szava is eláll.

Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok telhetetlen, mert a Tariqa tényleg olyan nagyszerű, határokon, kontinenseken átívelő gyermeke a multikulturalizmusnak, amelytől nehéz önként szabadulni. Hosszan tudom hallgatni, már csak azért is, mert lemezen ugyanolyan jó, mint koncerten, felvételen is hozza azt a transz élményt, ami ennek a szúfi-alapú zenének az egyik lényege lenne. És azért csak lenne, mert a gnawába injekciózott magyar íz még a szakrális karakter mellett is nagyon erőssé teszi a műzenei hatást, pontosabban a modern kor városias gondolkodásának szab olyan kereteket, ami első hallásra bizarr, másodszorra azonban már azt mondjuk: csoda. Nemrég láttam Az Állampolgár című filmet, amelyben egy bissau-guineai férfi szeretne magyar állampolgár lenni. Ő mindent megtesz, tisztességes életet él, még a Szózatot és a hét vezér nevét is tudja, mégis egyre fojtogatóbb a kérdés: miért nem az a fontos az "állampolgár"-rá válás folyamatában, hogy mit hoz a beilleszkedni vágyó, miért nincs meg számára a szabadon választható út arra, hogy megtalálja az eltérő történelmű országok metszetében a saját helyét úgy, hogy az maradhasson, aki korábban is volt? Said Tichiti munkásságán pontosan azt érezni, hogy nem adta fel identitását, ugyanakkor megkereste, pontosabban megteremtette, hol lehet az általa képviselt észak-afrikai kultúrának Budapesten helye. Talán furcsának hat a megállapítás, a Tariqa zenéje magyar nemzeti kincs, hiszen itt történik, itt termékenyíti meg életünket.

a0726728138_10_kk.jpg

A kvartett felállás mögött erős jazz vonal húzódik, méghozzá egy olyan vonal, ami engem is meglepett, amikor először hallottam az együttesről. A Chalabant, Tichiti már régebben működő zenekarát akkor már jól ismerhettük, népszerű volt, egyfajta szenzáció: emlékszem, volt akkoriban a Néprajzi Múzeumban egy hangszerkiállítás, és az észak-afrikai zenét a Chalabánnal mutatták be, ott ment a videófelvételük egy vitrinben. Na, ez az, amit a Tariqával nem lehet megtenni: túl szabad ahhoz, hogy vitrinbe zárjuk, nem olyan nagyszabású, nagy léptékű, hogy szélesebb körben legyen népszerű, zenéjük meglehetősen szikár, kopogós, de éppen ez a nyers eszköztár teszi nagyon bensőségessé, őszintévé és szerethetővé a zenekart és zenéjüket.

Minderre most talán rímel is a rövid lemezanyag, ami annak ellenére egynemű, hogy több, a Tariqában összefont szál találkozik benne először. Ki gondolná, hogy Dresch Mihály jól ismert kárpát-medencei hangzása, tónusa, habitusa ilyen jól megfér a marokkói gnawával, sőt mi több, egymást építik a különböző stílusok. Hallunk sok-sok éve ismert Dresch-dallamot, a fő hangszer a fuhun, mellette Kovács Ferenc összetéveszthetetlen trombita-soundja támasztja meg a fődallamot. Külön jót tesz a harcos-karcos kérlelhetetlen világnak, hogy Dresch gyalogakác-hangszerének felhangjai nem találkoznak Tichiti kopogós basszust adó gembrijének hangjaival. Furcsa kimondani, de úgy tűnik, hogy ami európai füllel nem hangolható össze sallangmentesen, az összehangolja magát a zenefolyamban, ha van mögötte szív és hit. Vagy valami több, amit nem lehet megmagyarázni. Halmos András, akit sok helyről ismerünk, manapság elsősorban a JÜ-ből, olyan fokon sajátította el a Maghreb zenéjének csúszó ritmusát, a pontosan nem kiüthető finom többleteket-mínuszokat, hogy legalább annyira autentikusnak hat szédítő alapritmusa. Nem bonyolult ritmusok ezek, de nagyon hatásosak és mindenek előtt komoly ráhangolódást kívánnak. Nyilván az andalúz-marokkói oda-vissza szivárgás eredménye a lemezborító grafikáját is ihlető krakeb, a kasztanyettához hasonló összecsapkodós ritmushangszer, amihez szépen társulnak Halmos jazzben gyökerező, de a Tariqa sajátos, műfajokon átlépő saját hangjához formálódott ritmusai.

A "Crossbreed" jó lemez, de aki teheti, élőben is hallgassa meg a Tariqát. Said Tichiti a Chalaban után felépített zenei önképét, a gnawa trubadúrt, aki fájdalmas emelkedettséggel forraszt egybe földrészeket és bizonyítja, hogy a zene igenis lehet vallás.

 

Tariqa: Crossbreed (szerzői kiadás, 2016)

 

 

 Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr7513597845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő