Ritmus és hang

be local, think global

"Borzongás rámtör, kiráz a hideg, ezek megadják a módját! Hej!"

vcssz_o_ro_mtu_zek_cover.jpg

A Vágtázó Csodaszarvas hat év kihagyás után megjelent új lemeze csak látszólag olyan, mint az előző, miszerint "sámánrockolás sok-sok népihangszerrel". Valójában egy másik képlet írja le a dalokat.

Először is mutatok egy számot:

Ez a Vágtázó Csodaszarvas 2011-es, Csillaglovaglás című lemezén szerepel, ami a zenekar eddigi csúcsműve volt. Ezen tudták a legjobban levetkőzni a "Vágtázó Halottkémek, csak akusztikus népi hangszerekkel" jelleget, ami még akkor is másodlagos frissességűvé tette a zenekart, amikor jobban sikerült is megvalósítani (a Végtelen Ázsia című második albumon, 2008-ban). A nagy trükk az, ahogyan a fő dallam mögött ott kavarog és örvénylik az a rengeteg, ilyen-olyan népi hangszer. Ez olyan energiát, feszültséget és mélységet ad a zenének, ami tényleg nem a torzított gitár pótléka. Még azzal együtt is, hogy a koncertfelvétel megszólalása messze van a jótól, lehet ráhagyatkozni az összkép által nyújtott sodrásra, vagy belefeledkezni a részletekbe. (A Gyönyörű vágy amúgy az Aláírhatatlan történelem című VHK-klasszikus változata.)

Na most ezt a nagy felismerést, amit a hat évvel később megjelent Örömtüzek a világ tetején lemezre majdnem teljesen elfelejtette a Vágtázó Csodaszarvas; némi maradványa a Fenn a viág tetején című számban hallható. A bevezetőket - amik rendre a legjobb részeknek bizonyulnak, bár intró jellegüket levetkőzni nem tudják - leszámítva mindegyik szám leírható a következő képlettel:

jobb esetben üvöltözés, rosszabb esetben hamis ének + sámándobolás + népi nyenyerészés.

Már bocsánat, de ez utóbbit tényleg nem lehet másként mondani. A dallamok sajátosságai eltűnnek, annyi marad belőlük, hogy ŐSI DALLAM! - annyira, hogy ha valaki azt mondaná, hogy egy dallamot többször felhasználnak, inkább elhinném, mintsem újra meghallgassam. És eltűnnek a hangszerek sajátosságai is, egyetlen süvöltésbe olvadnak össze (ami meg nem, az legfeljebb a háttérben pilinckázik), ami olyan fárasztó a fülnek, hogy kifejezetten megterhelő még két részletben is végignyomni ezt az 52 percet. A sámándobolásban sincs semmi, ami lényegileg megkülönböztetné az egyiket a másiktól; az üvöltözésnek meg van szövege, de azt meg hallgassa az, akit érdekelnek Grandpierre Attila látomásai. (Megemlíteném azért, hogy a Szikambriában rémes prozódiája még a magyar könnyűzene mezőnyében is ki tud tűnni. A cím innen vett idézet.)

A fent említett, kicsit a régi megközelítést megtartó számon kívül ott van még kivételnek a Tündérvilág sejtelmes-misztikus lassú darab, aminek komolyan vehetőségéről sokat elárul, hogy két perc után így lép be a szokás szerint hamis Grandpierre Attila: "beee - beee - beee - belső fény".

Viszont még soha nem fordult elő velem, hogy akusztikus hangszerekkel játszott zenét hallgattam az autóban, és azt hittem, hogy szirénázást hallok, de ez csak a zenében volt.

Vágtázó Csodaszarvas: Örömtüzek a világ tetején (Fonó, 2017)

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr7013515281

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő