Ritmus és hang

be local, think global

Dúdoltad már azt, hogy „meghalt a barátom”?

23131930_1744392925580271_3824670962761432570_n_1.jpg

A feloszlott, majd félig-meddig visszatért Bajdázó több mint nagyon jó zenekar. Az új lemez majdnem olyan, mint a korábbiak, miközben lényeges pontokon más.

Amikor az Origóból néhány kolléga átment az induló VS.hu-hoz, egyikük megköszönte nekem a Bajdázót. Kicsit furcsa volt, zavarba jöttem, hiszen nem én vagyok a Bajdázó, én csak írtam róluk, de utólag  megértettem, hogy mi van emögött. A Bajdázó nemcsak egy nagyon jó zenekar, hanem több: olyan zenekar, amivel kapcsolatban könnyen úgy érzi az, aki találkozik velük, hogy hálás lehet azért, hogy ez van nekünk. (Nekünk – ebben részben benne van az, hogy nekünk, magyaroknak. De ez egy bonyolult kérdés, hogy itt mit jelent, be is zárom a zárójelet.)

Azóta az Origóhoz hozzá kell tenni, hogy a régi, a VS.hu-hoz, hogy az egykori, a Bajdázó pedig feloszlott, aztán kiderült, hogy mégsem teljesen (bár bizonyos értelemben most sem létezik),  legalábbis van egy új lemez. Ugyanolyan, mint a korábbi három (ha nem számítjuk az ős-Bajdázót), vagyis mégsem. Ugyanolyan, mert az Magyarországon amúgy ritkaságnak számító pszichedelikus folk, az ambientes hangtájképek (ez itt többszörösen pontos szó), a magyar népzene és a sosem volt, szinkretikus és egyéni, mégis magyaros képzeletvilág kereszteződésében helyezkedik el.

Elsőre megfoghatatlanul tűnt kicsit – de közben lényegileg – másnak; aztán arra jutottam, hogy nem, ez persze, hogy ugyanaz; végül sikerült megragadni, hogy mi az a néhány, talán kisebbnek látszó változás, ami miatt egyszerre mindkettő igaz, de inkább az első.

Az egyik a ritmus szerepe. Az első három lemezen vannak ugyan finom ritmushangszerek, de inkább lüktetése van a zenének, mintsem határozott ritmusképletei. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy rendkívül türelmes az egész, ami összefügg a természetesség, természetközeliség vonásával. Ha egyszer ez börzsönyizene vagy örökös zene, akkor egyrészt nem kell sehová rohannia, másrészt nem kell „magával húznia” (mint ahogy azt a pszichedelikus zenéről mondani szokás). A zene ráér, a mi dolgunk, hogy hozzá lassuljunk. Ami nem azt jelenti, hogy nem vesz tudomást a hallgatóról, inkább azt, hogy a megszokottnál nagyobb szabadságot hagy neki, mind a rácsatlakozásban, mind abban, hogy mibe feledkezik bele.

Boldog a hegy viszont jóval határozottabb dobokra épül (a korábbi három tag, Mile Zsigmond, Győrffy Ákos és Gugyella Zoltán mellé Halmos András dobos-ütős csatlakozott itt). Nemcsak hogy előrébb kerültek a hangképben, mint a korábbi kanna és más ritmushangszerek, hanem ezek húzzák magukkal a dalokat, ami – főleg a korábbi lemezekkel összevetve – sürgetővé, türelmetlenné teszi az összhatást (ami nem a számszerűsíthető tempón múlik).

Ezzel összefüggésben míg korábban a háttér inkább finom pulzálás volt, most ennek helyén egyneműbb, lebegő (néha egészen „szintiszőnyeg” jellegű) gitárhangokat hallunk. Ami még fontosabb: korábban az előtérben hallható gitár nem annyira dallamokat játszott, mint inkább körbe-körbejárt egy néha csak a körvonalaiban fölsejlő dallamot, ívet, motívumot; ebben az is segített, hogy közben támaszkodhatott a türelmes alapra. Most viszont a legtöbbször nagyon határozott dallamok szólnak a gitáron, és egyértelműen elválasztható egymástól a fő motívum és a díszítés, elkalandozás.

Talán nem független a zene megváltozásától, hogy a szövegek is kissé átalakultak. Gyakori a történetszerűség (tele olyan erős képekkel, mint „Hullámzó víz, langyos a habja / itt szórtuk be édesanyám”, vagy „Meghalt a barátom / De föltámadt reggel / Kávéval fogadott / És begyógyult sebbel” – már többször rajtakaptam magam, hogy ez utóbbit énekelgetem magamban, elég fura érzés); másfelől pedig a kissé szentenciaszerű megfogalmazások („Csak befelé vezet kiút”), egyenes felszólítások („Bontsunk szárnyat”).

Összességében a korábbiaknál dalszerűbb és kontúrosabb ez a zene. Nagyszerű és nagyon is szerethető a Boldog a hegy, de egyben arra is rámutat, hogy korábban annak ellenére voltak emlékezetes dalok a Bajdázó-számok, hogy valójában legtöbb elemükben ellene mentek a dalszerűségnek – hogy tehát azokon a lemezeken különlegesebb volt ez a zenekar. Szeretem ezt is, de azt a hatást már nem váltja ki belőlem.

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!

 

Mile Zsigmond interjú itt.

 

in English → 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr6813478633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő